Pápai Zsolt
A magyar kisjátékfilmet idén is a zsánerek pozíciójának megerősödése, és a technikai perfekcióra törekvés jellemezte.
Ordas közhely, hogy a kisfilm hatásos afrodiziákum a megfáradt mozirajongó számára a hazai szemléken. Az örök menedék, a fény az éjszakában, az oázis a sivatagban: ha a nagyokkal baj van – márpedig valami baj mindig van: kevés mű születik, vagy gyenge a színvonal –, a hithű mozista bizalommal fordulhat az apróságokhoz. Bizonyosan nem éri csalódás.
Tudjuk, a kreativitás nem feltétlenül a pénz függvénye, kis léptékben még annyira sem, mint nagyban. Ezt bizonyította a legfrissebb szemle kisfilmprogramja is, amely semmivel sem volt gyengébb, mint a korábbiak. A tavalyi harminchárommal szemben ugyan most csak huszonhat film került be a versenybe, de ez nem az alkotók lehetőségeinek apadását vagy tehetségük amortizálódását jelezte. A művek száma elsősorban azért csökkent, mert a tavalyi évig a kísérleti és kisjátékfilm szekcióban induló animációs darabokat most kivonták innen, és külön blokkban szerepeltették. Az idén csak a kísérleti szakasz volt talán fakóbb fényű, mint szokott: a huszonhat filmből négy tartozott ide, de kiugró nem volt köztük.
A korábbi évek jelentős kisfilmgyártói közül az Inforg és a Duna Műhely pozíciójának tavaly megkezdődött gyengülése folytatódott: előbbi mindössze kettő (Politzer Péter: Kilenc vágás; Felméri Cecília: Végtelen percek), utóbbi pedig három filmmel képviseltette magát (Igor és Ivan Buharov: Kormányeltörésben; Erdélyi Dániel: Magasfeszültség; Zomborácz Virág: Valami kék). A versenybe került darabok harmada a Filmművészeti Egyetemen készült, de a filmek zöme kevéssé ismert műhelyek produkciója volt.
A program műfaji, stiláris és tematikai térképe alig változott az elmúlt évekhez viszonyítva. Jellemzően most is tart a zsánerfilmek pozíciójának megerősödését hozó, néhány éve indult folyamat: a Közel (Janisch Vera), az Ásó, kapa… (Papp Barnabás), a Tiszta kézzel (Bagota Béla), a Porcukor (Schwechtje Mihály), a Waiting (Béres Dániel), az Erdő (Kárpáti György Mór) a példák arra, hogy a fiatal direktorok milyen ötletesen képesek alkalmazni, sőt nem ritkán átírni a műfaji sémákat.
Mindazonáltal kevés volt a specifikusan kisfilm-alakzatnak tekinthető gegfilm, a rövid, csattanóra kihegyezett mozgókép-sziporka. Üdítő kivételt jelentett a frusztrált psziché ön- és közveszélyességéről szóló Nekem lőttek című, Dankó István és Keresztes Gábor által jegyzett film, illetve – mindenekelőtt – a szemleközönséget egy évtizede rendre zabolátlan darabokkal örvendeztető Simonyi Balázs Finale című opusza. A technikai szempontból is lehengerlő – látszólag egyetlen snittben felvett (valójában néhány ügyesen elrejtett vágást is tartalmazó) – nyolcperces Finale hőse két titokzatos, öltönyös figura, akik egy szemmel láthatóan nagy lelkierőt igénylő feladathoz gyűjtenek bátorságot a kocsmában, majd elindulnak céljuk teljesítése felé. Simonyi fokozatosan emeli a feszültséget a szó szerint és átvitt értelemben egyaránt hatalmasat szóló – nem mellékesen Hitchcockot is megidéző – zárópoénig.
A Nekem lőttek és a Finale technikai kivitelezése imponáló, pedig Dankó és Keresztes, illetve Simonyi nem „hivatásos” filmrendezők: előbbiek színészek, utóbbi pedig autodidakta, a pálya szélén dolgozik évek óta, nincs színművészetis diplomája. A precíz anyagmegmunkálás szerencsére most is – miként már tavaly – a filmek nagyobbik részét jellemezte: akadtak persze kacatok is, de a Magasfeszültség, az Erdő, a Porcukor, a Tiszta kézzel, a Végtelen percek, a Közel, a Nightfall (Salamon András), A kutyákat elengedtem (Ágh Márton), a Csicska (Till Attila) vagy a Külalak (Reisz Gábor) technikailag makulátlan volt. Az alkotók előmenetelét és a technikai fejlődést jelzi továbbá, hogy a szemle történetében először 3D-s produkció is – nevezetesen Juhász Kata Maya című mozgástanulmánya – szerepelt a programban.
Talán a technikai professzionalizálódással van összefüggésben ama tendencia, hogy egyre több a külső felvétel a filmekben. Miközben természetesen a tipikusan kisfilm-kompatibilis, kamarajellegű darabok sem tűntek el (Nekem lőttek, Porcukor, Herpai Sára: Teher, Lóránt Gergely: Ihlet), az idei versenyművek közel fele inkább külsőkben, mint belsőkben forgott. A kivonulás a külsőkbe új színeket, új témákat hozott. Feltűnő volt például a vidék ellentmondásos reprezentációja, a falu, a tanya, a major ugyanis némi urbánus fölényt jelző, illetve sztereotip képzeteket keltő módon jelent meg: elmaradott, a hősöket karanténba záró – esetleg bűnnel terhelt – balkáni televényként (Csicska, Valami kék, Ásó, kapa…, Magasfeszültség). A vadon és a külváros szintén fenyegető hely (Erdő, Nightfall, A kutyákat elengedtem), a város ezzel szemben inkább az önmarcangoló és lelki nyavalyákkal birkózó figurák terepe (Külalak, Porcukor, Közel).
Pásztázzák akár a városból, akár a faluból kis hazánkat, számos mű kényelmetlenül szűkös, nehezen élhető világokat vázolt, sőt némelyik film – a Csicska, a Valami kék, a Nightfall vagy éppen a Teher – miliője az elviselhetetlenséggel volt határos. A zsűri utóbbiakat kultiválta: Palotai Éva vágó, Fésős András rendező és Fillenz Ádám operatőr a sötét színezetű filmeket részesítette előnyben a díjazáskor.
Mi mást is tehettek volna, ha egyszer – tisztelet a kivételnek – a minőségi művek között derűsebb tónusú alig akadt? A deprimáló mesék között külön halmazt alkotott az életképszerű, elsősorban hangulatokat megragadó, ugyanakkor szőrmentén mégiscsak történetmondó etűdök csoportja. Ilyen film Zomborácz Virág Valami kékje egy majorbéli lagziról, ahol a bortól, a lakodalmas-kuplétól és saját fensőbbségétől megrészegülten porig alázza magát a menyasszony egykori, városból idelátogató barátnője; ilyen hangulatjelentés Papp Barnabás Ásó, kapa… című ötpercese, amelynek a felszínen triviális eseménysora bestiális szerelmi drámát sejtet a mélyben; továbbá ilyen hangulat-karcolat Ágh Márton kicsit széttartó szerkezetű és a jelenetek között jobbára rejtett motívumkapcsokat alkalmazó, csalódást, célvesztettséget egybesűrítő A kutyákat elengedtem című munkája is. A hasonló közelítésmóddal dolgozó darabok legsikerültebbike a színművészeti egyetemista, Kárpáti György Mór fekete-fehér képekben megszólaló, szépen fotografált, erős atmoszférájú és kidekázott tempójú Erdője, melyet az idei Berlini Filmfesztivál versenyprogramjába is beválasztottak. A film a tárgyi világból ítélve a nyolcvanas években játszódik, és egy gyilkosság krónikája, de nem egyszerű bűnügyi mese, a „who-done-it” kérdése látványosan nem foglalkoztatja a direktort. „Az ember, aki túl sokat tudott”-alaphelyzet ugyan klasszikus thrillert ígér, Kárpáti azonban nem a titkok felfejtésére, csupán azok sugalmazására koncentrál, és a történetet ürügyként használja ahhoz, hogy főhőse fojtott felindultságát érzékeltesse.
Rejtett vágyakat vizualizál a mezőny két gyöngyszeme, a Külalak és a Porcukor is. Előbbi rendezője a filmművészeti egyetemista Reisz Gábor, aki már tavaly a szemle egyik esélyese volt a finom képi utalásokkal dolgozó, diszkréten rejtjelezett és kristálytiszta szerkezetű Valakinek a valamije című munkája okán. Reisznél akár egy huzat által berántott ablak villámsnittje is sejtelem- és gondolatébresztő lehet – a Valakinek a valamije tanúsága szerint az ifjú rendező nagyon ért ahhoz, hogy bonyolult érzeményeket hétköznapian szimpla képekben és végletesen puritán történet segítségével mutasson meg. A Külalak hasonlóan egyszerű szerkezetű, egyúttal kavargó lelki folyamatokat pásztázó, de a jól időzített poénok miatt az előzőnél reflexívebb és rétegeltebb film. Szentesi Bálint (Makranczi Zoltán), a multicégek munkatársainak tárgyalástechnikát oktató harmincas férfi egy nap rádöbben, hogy lemaradt önmagától: munkája kiégette a lelkét, elkorcsosította szellemét. Pályakorrekcióra készül tehát, hirtelen támadt poétikus hajlamainak artikulálását azonban néhány előre nem látható akadály meggátolja. Reisz Gábor bravúrja, hogy egyfelől képes az ötvenes–hatvanas évek modernista mestereit is megidézően méltóságos komolysággal boncolgatni a kielégületlenség, önemésztődés és magány örök témáit, másfelől viszont – hasonló hatásfokkal – görbe tükröt tart a bicebóca (azaz afféle első felindulásból elkövetett) önmegvalósítási törekvéseknek. Esszenciális, amikor Szentesi egykori magyartanára (Somody Kálmán parádés alakítása, mindössze két percben) szembesíti a hőst önmagával meg a reményeivel, és porig rombolja költői ambícióit. A film külalakján csak egy-két apróság ront, leginkább talán az, hogy steril atmoszférájú, múzeumi hangulatú a dramaturgiai orompont, az a kocsmajelenet, melyben barátjának Szentesi bejelenti pályamódosítási szándékát.
A Külalak rokondarabja a Reisz Gáborhoz hasonlóan rendezőszakos egyetemista, Schwechtje Mihály pályaműve, de ez már inkább műfaji film. Schwechtje játékkedve soha korábban nem villódzott ilyen kitartóan – eddigi munkáiban néha meg-megcsillant ugyan, de csupán átmeneti derültségeket okozott (Az utolsó férfi, Az alma). A Porcukorban viszont már a nyitánytól nagy leleménnyel fondorkodik a rendező, és az utolsó pillanatig kitart a muníciója. A sztori hőse (Polgár Csaba ihletett alakításában) egy kisállat-kerekedés holdvilágképű eladófiúja, aki pancsmeleg párkapcsolatából kifelé kacsintgatva egy társkereső site-on találja magát, és itt bizonyos együttállások következtében bizarr tapasztalatokra tesz szert. A történet izgalmasan szól az unalomról és rezignáltan beszél a kalandvágyról; a hangnem-kavalkádban a rendező műfajokkal (thriller, melodráma, vígjáték) és konkrét filmekkel (Antonioni Nagyításával, Hitchcock Szédülésével) zsonglőrködik, ráadásul kurta cameójában önmagán is képes harsanyán röhögni. A Porcukor élvezeti értekét növeli a miliőfestés, pontosabban a cselekmény kisállat-kereskedésbe helyezése. Schwechtje az első percektől kezdve állatportrékkal (varánuszok, pókok, papagájok közelképeivel) kommentálja az eseményeket, ami egyrészt szemderítő, másrészt nagy művészi hozammal járó megoldás – azzal együtt hatásos tehát, hogy idővel valamelyest túlhajtottá válik.
A Külalak és a Porcukor tág jelentésmezejű, gazdag asszociációkat nyitó filmek. Sajnos kevésbé mondható el ugyanez az inkább tévés műsorvezetőként, semmint rendezőként ismert – jóllehet Pánik című nagyjátékfilmjével nemrég direktorként is debütált – Till Attila fődíjas Csicskájáról. A kortárs Magyarország egyik botrányjelenségéről, a modern rabszolgatartásról filmet készíteni egyrészt nagyon magas labda, másrészt óriási felelősség. A téma egy-két éve jelent meg a sajtóban, cikkek és riportok sora készült olyan emberekről, akiket állati sorba vetett boldogtalanságuk és balsorsuk, illetve mások irgalmatlansága. A sajtón kívül lényegében ismeretlen téma ez, amelyben megvan a drámai potenciál, de közben könnyen öncélú horrorba csúszhat a mozgóképes feldolgozás. Till Attila Cannes-ba is meghívott (a Rendezők Kéthete elnevezésű szekcióban sikerrel vetített) húszperces filmje ezt a nyugati néző számára minden bizonnyal egzotikus témát adaptálja, és egyes elemeiben emlékeztet ugyan Ranódy fájdalmasan szép Árvácskájára, egészében mégis újságcikk-illusztrációnak tűnik. Pedig korrektül összerakták: a miliőrajza erős, a dialóg-építkezése jó, és Thuróczy Szabolcs is remekel a tanyasi fenevad szerepében. Ámde a Csicska a bravúrjai mellett is egyszerű–egyszínű mozi-hungaricum. Hideg és prózai film, a rabszolgatartás bestialitásából sokat megmutat, a rabszolgalét drámaiságából viszont szinte semmit – utóbbi jelzésére csak egy kósza kísérletre, egy villámsnittre futja, melyben a puszta helótája siralmasan gajdol a cellája sötétjében. Ez az egyetlen pillanat, amikor a film közel kerül ahhoz, hogy megrázzon és megindítson, végeredményben azonban Feri, a háztáji zombi sorsa nem megrendít, hanem elborzaszt. Válogatott rettenetek sorjáznak: Ferit mackónadrágos tartóparasztja az expozícióban éhezteti és akkurátusan megrugdalja, később heccből söréttel lövöldöz rá, végül a fináléban szexuálisan megalázza, majd egy husánggal pépessé fegyelmezi. Igaz, hogy Till Attila itt-ott tompítja a jelenetek extremitását (a rugdosódást nagytotálban veszi fel, a zárlatbeli fenyítést pedig éjszaka rögzíti), ámde ezek a megoldások alig változtatnak az összbenyomáson. Horrorfilmet látunk, bizony, rögvalóságos szereplőkkel – ami így igencsak ellentmondásos képlet –, ráadásul a figurák közül egyikkel sem lehet azonosulni. Ferivel sem, ugyanis túl keveset mutat belőle a rendező. A Csicska agresszióra programozott világában a lét és a lélek eldudvásodott, mint a kerti udvar, és ez önmagában véve lehangoló, de ennél is vigasztalanabb az azonosulásra hívó hős, a néző által potenciális sorstársként szemlélhető szereplő kivonása a történetből.
A zsűri a fődíjjal érvényesnek ítélte ezt a világábrázolást. Ez hát a helyzet mifelénk, Európától keletre.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/07 08-10. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10695 |
