Kövesdy Gábor
– Hogyan indult a pályafutása?
– A középiskola befejezése után bekerültem a pétervári stúdióba, ahol mindenféle asszisztensként, majd vágóként dolgoztam. Operatõr szerettem volna lenni. Moszkvában, az Arbaton élt egy ember, Loszovnak hívták – az egyik legjelentõsebb orosz filozófus – 95 éves volt, de soha nem vettek föl róla egy métert sem. Én eljöttem, csinálni akartam valamit. Elkezdtem fotózni, majd szereztem egy kevés filmszalagot. Megcsináltam az anyagot, de nem találtam egyetlen rendezõt sem, aki hajlandó lett volna befejezni, kénytelen voltam megcsinálni magam. Így alakult, hogy rendezõ lettem. A Belov-család a harmadik filmem.
–Az ön dokumentumfilmjei nagyon érzelmesek: érezhetõ bennük személyes véleménye, de kiérezhetõ belõlük a szereplõk iránti szeretet. Mit gondol a dokumentum jellegû ábrázolás és a vállaltan személyes megközelítés viszonyáról?
– Nem beszélek dokumentumfilmrõl általában. Úgy gondolom, azt kell fölvenni, amit nem ért az ember. Ha értesz valamit, azt nem érdemes fölvenni... Filmezni azt kell, amit még nem tudsz fölmérni.
– Tehát a film segít az élet megismerésében?
– A házammal szemben ül egy cipész. Mikor a cipõkrõl beszél, olyan, mint egy filozófus, nagyon okos ember. Ahogy másról kezd beszélni, filozófiáról vagy politikáról, abban a pillanatban átlagemberré válik. De ahogy fogj a a cipõit és elkezd róluk beszélni, az egész világot érzed mögötte. Ugyanez van a filmben is. A dokumentumfilm véleményem szerint nagyon erõsen kötõdik a filozófiához, mert abban a pillanatban, amikor felveszel valamit, egyszerre kell látnod és elvonatkoztatnod. Éppen ezért vagyok én a magam operatõre. Látod, mondjuk, hogy megrezzen a függöny. Akkor oda kell fordulni, vagy éppen el kell fordulni, mert valami intim dolog történik. A film ebben a pillanatban születik meg. Látsz valamit és reagálsz rá. Tehát nemcsak látsz, hanem reagálsz is – számomra ez a dokumentumfilm.
– Fiatal rendezõként máris szép nemzetközi sikereket ért el. A budapesti Titanic fesztiválról Nyonba megy, februárban a Berlini Filmfesztiválon járt. Úgy tudom, A Belov-családot Európa-díjra is jelölték. Hogyan fogadták filmjét Oroszországban?_ Vetítenek-e az ottani mozik ilyen filmeket?
– Mikor bemutattam a filmet Oroszországban, egyesek azt állították rólam, hogy russzofil vagyok, mások, hogy russzofób, és mindenki agresszív stílusban nyilatkozott. Mindkét tábor azt gondolta, hogy az õ emberük vagyok. Vicces, hogy még a stúdióban, rendezõtársaim is ezt tették, egyesek nem állnak velem szóba, mondván, hogy megsértettem Oroszországot. Egyébként a mozik sajnos nem vetítenek dokumentumfilmet, úgyhogy a televízióban voltam kénytelen bemutatni. Rossz idõpont volt, ünnep – március 8-a – ráadásul napközben, így tulajdonképpen senki nem látta. A fesztivál az egyetlen igazi közönség. Hogy mit láthatnak az orosz mozikban? Régóta népszerûek nálunk az indiai filmek, nagyjából Kapuék nemzedéke óta. Fõleg vidéken, de Péterváron is, ahol például létezik külön „indiai filmek mozija”. Pétervárott és Moszkvában ezenkívül amerikai filmek mennek, néha egy-két orosz. Vidéken különös helyzet állt elõ: amerikai film még nincs, orosz film már nincs, ám az indiai filmek változatlanul tartják magukat. Ülnek a mamókák a hideg teremben és sírnak.
– Említette, hogy filmjét a televízióban mutatta be. Nem félt a közegtõl, a tv másfajta üzenetközvetítõ és befogadói szokásaitól?
– Sajnos kénytelen vagyok filmjeimet a tévében bemutatni, mert máshol nem lehet. Az ideális az lenne, ha mozifilmeket a tévé egyáltalán nem sugározna, mert az egészen más statisztikai elveket feltételez. Én azt akarom, hogy a nézõk, akik a teremben ülnek, a legbanálisabb dolgokat is éljék át. Lássák ahogy rezeg a fû, ahogy egy sündisznó kidugja a fejét. És a nézõ érezzen ettõl valamit. De a televízió arra tanítja az embereket, hogy egyáltalán ne érezzenek semmit. A nézõ ül, eszik, nézi a híradót, ahol éppen lezuhant egy repülõ, rengetegen meghaltak, de õ csak folytatja az evést. A televízió arra tanít, hogy ne érezzünk. Éppen ezért a képernyõn keresztül nem szabad intim dolgokat sugározni. Azt egy sötét teremben kell bemutatni, ahol nem csöng a telefon, nincs gyerek, a feleséged nem hoz teát, nem csöngetnek az ajtón. Csak a film van, és addig nézek egy képet ameddig én akarom. De azt hiszem túl nagy áldozat valakitõl, hogy a filmnek szenteljen egy órát az-életébõl.
– Mit gondol arról, hogyan lehet a körülöttünk lévõ képtengerben és információs zuhatagban megõrizni a képek erejét?
– Elõször féltem a televíziótól és a videótól, de most más a véleményem: azt gondolom, hogy ez jó. Mert a televízió vagy a videó megtakarítja a rendezõknek a fölösleges munkát: a puszta információkat hadd vegyék tévére, videóra. Ezeket meg lehet mutatni, de ki is lehet dobni, és ugyanerre a helyre fölvenni valami mást. Ha igazi filmet akarsz csinálni, azt kell tudni kiválasztani, amit nem szabad kidobni. Vagyis ha a gondolat, amit ki szeretnél mondani, nem öregszik el. Ha valami olyasmit veszel föl, amirõl azt gondolod, hogy érdekes lehet késõbb is, mint a történelem eleven teste, nem pusztán halott váza. Amitõl száz év múlva érteni fogják, hogy miért sírtak és nevettek a mai emberek.
– Hogyan jellemezné az orosz dokumentum- és játékfilmgyártás jelenlegi helyzetét?
– Azt gondolom, hogy ez egy átmeneti helyzet, nem tudom mi lesz a vége. Elõször is, a dokumentumfilmtõl sokan átmentek a televízióba, áttértek videóra, – talán azért, mert nem értik a különbséget. De talán azért is, mert a mozifilm több munkát igényel, a megvilágítástól a kompozíción át a vágásig. És olyan dolgokkal is bajlódni kell, ami nem szükséges a puszta információ-közvetítéshez. A játékfilmet illetõen két-három éve szakadatlanul folynak a harcok a finanszírozással. Ugyanakkor egy ideje túl gyors változások követik egymást az országban – nemcsak a politikában, de az emberek tudatában is. Az ember eltervezi, hogy leforgat egy filmet, de nincs pénze. Várja, várja a pénzt, ami megjön mondjuk két év múlva, mire az ötlet megöregedett, mert túl hamar megváltozott a szituáció, melyre épült. A rendezõk pedig olyan helyzetbe kerültek, hogy már meglenne a pénz is, de legbelül kételkednek abban, hogy éppen ezt a filmet kellene megcsinálniuk. Most kapott a stúdiónk pénzt, és nehezen találtak olyan rendezõket, akik rászánták magukat, hogy leforgassák terveiket. Félnek filmezni, mert túl sokat vártak.
A BESZÉLGETÉS ÍROTT SZÖVEGÉBEN A DUNA TV SZÁMÁRA KÉSZÜLT INTERJÚ RÉSZLETEIT IS FELHASZNÁLTUK.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/03 32-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1069 |
