Molnár Gál Péter
Milyen az élet a világ végén? „Túl tágas – mondja Csehov –, ekkora távlatok mellett egy kisembernek nincs is ereje a tájékozódásra.” Messzi mezõkön, száz kilométerekre a legközelebbi, bármilyen torz civilizációtól orosz parasztok milliói éltek Csehov idejében, s élnek ma is. Nyomorukat, elmaradottságukat keserû nevetség tárgyává tennie egy mûvésznek – bûntett az orosz nép méltósága ellen. Közelhajolni hozzájuk, bemutatni, hogy a világ végének – kényszerûen – önmagában kerek autonómiája van, s talán nincs is oly nagy szüksége tájékozódni a világ közepe felé – narodnyik konzervativizmus a haladással szemben. A mûvészre, aki mindkét vétket képes egyszerre elkövetni, idegenkedve néztek Csehov idejében, s néznek ma is.
Viktor Koszakovszkij, szentpétervári rendezõ – a pesti TITANIC Fesztiválon bemutatott – filmje tehát a külsõ (földrajzi, történelmi) és bensõ (lelki, szellemi) távolságok viszonylagos voltára épül. A kamerával együtt nagyon messzirõl érkezünk Belovékhoz, mint ahogy majd az egyetlen vendégjárást, a rokonok látogatását is egy rozoga autó hosszan filmezett kanyargása elõzi meg az úttalan utakon. Ugyanakkor azonban pillanatok alatt az is nyilvánvaló, hogy visszafelé, Belovéktól nem sürget semmi; hogy visszafelé valójában nincs hívása a távolságnak; nincs, amitõl az (álló) idõt sajnálni kellene. Ha a tehén kidönti a veteményt védõ kerítést – sokadszor is visszaállítják; ha a mohó kutya elõl fölkapott sündisznó újra és újra lepottyan a földre – sokadszor is türelmesen lehajolnak érte. A számkivetettség, az általános reménytelenség ellenében a banális dolgoknak, eseményeknek, gesztusoknak nagy kiterjedésük van. Mert ezek létezõek, más itt nem létezik.
A Belov-család négy tagból áll: a meghatározhatatlan korú férfi s asszony mellett egy kutya s egy tehén él. Egyenrangú lények. Az állatok szeretetében a természeti ember tükrözõdik, itt nem az antropomorfizáció romantikáját látjuk, hanem azt az – egyébként szentségtörõen, naturalisztikus túlzások nélkül nehezen megfogalmazható – tényt, amint az emberek állati sorban élnek. E helyzet végtelenül egyhangú, korántsem harmonikus, inkább tragikomikus voltát az élet egy-egy kitüntetett pillanatában maguk is átérzik. Koszakovszkij képes a legkockázatosabb dokumentumfilmes mutatványra: megteremti hõseinek ezt a pillanatot. Belov részeg monológja, majd – alighanem verésbe torkolló – veszekedése után az asszony magára marad a kamerával és egy magnetofonnal, amely visszajátssza az elhangzottakat. Belova hirtelen kívülrõl figyelhet önmagukra, s nem tudja, sírjon-e, nevessen-e ezen az egész nyomorúságon. Aztán szégyenét elfödve leánykori mulatságokat idéz fel. Játszik. Mintha bennünket is vigasztalna mindezért.
Koszakovszkij nem idealizál, de nem is szenvtelen. Megtalálja azt az egyensúlyt, amellyel egy élet abszurditását bemutatva az élet valósága nem válik másodlagossá. Ettõl lesz a rendezõ „talált tárgya”, a világvégi Belov-család általánosabb jelentésûvé. Hiszen abszurditásnak és életnek ez a paradoxiája a világ közepén sincs másként.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/03 31-32. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1068 |
