Molnár Gál Péter
Milyen az élet a világ végén? „Túl tágas – mondja Csehov –, ekkora távlatok mellett egy kisembernek nincs is ereje a tájékozódásra.” Messzi mezőkön, száz kilométerekre a legközelebbi, bármilyen torz civilizációtól orosz parasztok milliói éltek Csehov idejében, s élnek ma is. Nyomorukat, elmaradottságukat keserű nevetség tárgyává tennie egy művésznek – bűntett az orosz nép méltósága ellen. Közelhajolni hozzájuk, bemutatni, hogy a világ végének – kényszerűen – önmagában kerek autonómiája van, s talán nincs is oly nagy szüksége tájékozódni a világ közepe felé – narodnyik konzervativizmus a haladással szemben. A művészre, aki mindkét vétket képes egyszerre elkövetni, idegenkedve néztek Csehov idejében, s néznek ma is.
Viktor Koszakovszkij, szentpétervári rendező – a pesti TITANIC Fesztiválon bemutatott – filmje tehát a külső (földrajzi, történelmi) és benső (lelki, szellemi) távolságok viszonylagos voltára épül. A kamerával együtt nagyon messziről érkezünk Belovékhoz, mint ahogy majd az egyetlen vendégjárást, a rokonok látogatását is egy rozoga autó hosszan filmezett kanyargása előzi meg az úttalan utakon. Ugyanakkor azonban pillanatok alatt az is nyilvánvaló, hogy visszafelé, Belovéktól nem sürget semmi; hogy visszafelé valójában nincs hívása a távolságnak; nincs, amitől az (álló) időt sajnálni kellene. Ha a tehén kidönti a veteményt védő kerítést – sokadszor is visszaállítják; ha a mohó kutya elől fölkapott sündisznó újra és újra lepottyan a földre – sokadszor is türelmesen lehajolnak érte. A számkivetettség, az általános reménytelenség ellenében a banális dolgoknak, eseményeknek, gesztusoknak nagy kiterjedésük van. Mert ezek létezőek, más itt nem létezik.
A Belov-család négy tagból áll: a meghatározhatatlan korú férfi s asszony mellett egy kutya s egy tehén él. Egyenrangú lények. Az állatok szeretetében a természeti ember tükröződik, itt nem az antropomorfizáció romantikáját látjuk, hanem azt az – egyébként szentségtörően, naturalisztikus túlzások nélkül nehezen megfogalmazható – tényt, amint az emberek állati sorban élnek. E helyzet végtelenül egyhangú, korántsem harmonikus, inkább tragikomikus voltát az élet egy-egy kitüntetett pillanatában maguk is átérzik. Koszakovszkij képes a legkockázatosabb dokumentumfilmes mutatványra: megteremti hőseinek ezt a pillanatot. Belov részeg monológja, majd – alighanem verésbe torkolló – veszekedése után az asszony magára marad a kamerával és egy magnetofonnal, amely visszajátssza az elhangzottakat. Belova hirtelen kívülről figyelhet önmagukra, s nem tudja, sírjon-e, nevessen-e ezen az egész nyomorúságon. Aztán szégyenét elfödve leánykori mulatságokat idéz fel. Játszik. Mintha bennünket is vigasztalna mindezért.
Koszakovszkij nem idealizál, de nem is szenvtelen. Megtalálja azt az egyensúlyt, amellyel egy élet abszurditását bemutatva az élet valósága nem válik másodlagossá. Ettől lesz a rendező „talált tárgya”, a világvégi Belov-család általánosabb jelentésűvé. Hiszen abszurditásnak és életnek ez a paradoxiája a világ közepén sincs másként.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/03 31-32. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1068 |
