Kolozsi László
Kondor Vilmosnál alig valaki ismeri jobban a múlt század elsõ felének Budapestjét: Kondor mégsem szociográfiát, nagy ívû életrajzot ír, hanem krimiket. Ahogy egy kritikusa írta, visszamenõleg is megteremtve a magyar hard boiled mûfaját. Máig nem tudni, ki rejtõzik az írói álnév mögött. Sajnos mi sem tudtunk a Kondor-rejtély végére járni. Nem személyesen, hanem emailben adott interjút.
Az a kor és helyszín, a ’30-as, ’40-évek Budapestje, melyben krimijeinek hõse, Gordon Zsigmond él, nyelvileg is igen változatos. Választékos és udvarias beszéd keveredik az argóval. Kik hatottak Önre, kiknek a szövegei alakították a Kondor-regények világát? Úgy vélem, nem is annyira Krúdy, mint inkább Hunyady Sándor, vagy Nagy Endre, Márai Sándor az, akinek a stílusa a regény-stílusát formálta. Az úgynevezett szépírók közül, ha volt is rám valaki hatással, én nem tudok róla. A legnagyobb hatást a kor zsurnalisztái tették rám, Nádas Sándor, Tábori Kornél, Tarján Vilmos, Sági Pál, Szûcs Nándor, és még sorolhatnám. Az argót is õk gyûjtötték elõször össze, és számomra az élõbeszéd újrateremtése – dokumentálásáról ugye nem lehetett szó – nagyon fontos volt. Márait gyerekként olvastam utoljára, Hunyadyt talán nem is, Nagy Endre meg különösen bosszantó stílusban írt, nekem mindenesetre nem sikerült végigolvasnom a könyveit. Nincsenek hát szépírói elõdeim, s ha mégis így érzik a szövegeken, az ritkán tudatos, vagy éppen szándékolt. Miért nem volt nálunk, a negyvenes években fajsúlyos bûnügyi regény, miért kell tulajdonképpen visszamenõlegesen is megteremteni a magyar krimit, a hard boiled regényt? Azt nem tudom, hogy miért kell újrateremteni, bennem nem kényszer munkált, hanem kíváncsiság. Érdekelt, milyen lehetett egy magyar krimi a hard-boiled fénykorában, a noir hajnalán. Kíváncsi voltam, milyen lenne egy magyar nyomozó keménykalapban, raglánban, rafinált bûnözõk és ostoba politikusok mocskos tettei után kutatva. És hogy miért nem volt magyar krimi? Volt magyar krimi, csak nem sok és nem túl jók. Több tucatnyi magyar szerzõ élt abból, hogy angol álnéven írtak detektívtörténeteket, kalandregényeket, meg még ki tudja mit a szórakoztató regények mûfajában. Lett volna, aki megírja, csak olyan nem volt, aki el is olvassa. Sok jó és kevésbé jó kiadóvállalat mûködött itt a két háború között, és ha lett volna igény magyar krimire, biztosan kiadják. De a jelek szerint nem volt. Mennyire volt bûnös Budapest, bûnösebb volt e, mint a kortárs New York, Chicago vagy Párizs? Horthy mondta, hogy Budapest bûnös és meg kell büntetni, és ez eléggé leválasztja a magyar fõvárost a világ egykori bûnközpontjaitól. Nem hiszem ugyanakkor, hogy Budapest bûnösebb lett volna, mondjuk, New Yorknál. Voltak itt is mindenféle bûnök a fegyveres rablásoktól kezdve a rejtélyes prostituált-gyilkosságokig, a kor napilapjai egyfajta bûnkrónikaként is olvashatók, olvasandók. Nemes Sándor fantasztikus munkája, a Gyakorlati nyomozás olyan érdekfeszítõ és nagyívû képet fest Pestrõl és az õ bûneirõl, amilyenhez hasonlót ritkán olvastam. Sõt, azt azért még illik megjegyeznem, hogy a két világháború közti rendõrség világszínvonalon végezte a munkáját (hogy miért és hogyan, az már más téma), így a fõváros biztonságos helynek számított. A pestiek persze ezzel dühödten vitatkoztak volna, ám nagy általánosságban Pesten inkább lehetett este korzózni, mint mondjuk Chicagóban. Nyilván nem Angyalföldön, a Ferenc- vagy Józsefvárosban, de ilyen bûntanyák mindenhol vannak, mert lenniük kell. Úgy érzem az Ön számára még a történetnél is fontosabb a pontos helyszínrajz. Hogyan és milyen segédletekkel alakította ki a regények Budapestjét, használt e buszmenetrendeket, útirajzokat? Mindent használtam, amit csak bírtam. A Budapest noir írása közben hetekre azért álltam le, mert nem találtam egy villamosmenetrendet. Aztán meglett, és ment minden tovább. Igyekeztem korabeli forrásokra támaszkodni, újságokra, brosúrákra, személyes feljegyzésekre (a Bûnös Budapest némely eseménye egy bolhapiacon talált 1939-es zsebnaptár tulajdonosának bejegyzései alapján alakult), filmhíradókra, és persze fotókra. Ráadásul annyira igyekeztem csak az adott eseményekre támaszkodni, hogy napilapokat böngésztem, heti- vagy havilapokat már ritkábban, bár többször ezek adtak magyarázatot egy-egy nehezen érthetõ eseményre. Személyes segítségem a kutatásban nem volt, nem igényeltem, és nincs is senki, akit erre megkértem volna. Az meg maradjon köztünk, hogy a kutatást majdnem annyira élvezem, mint az írást. Igaz e például, hogy a Balaton kávéházban minden kávéba tettek cukrot (ezzel nyit az elsõ regény)? Nem tudom, de amit olvastam a Balaton kávéházról és a fõpincérérõl, egyáltalán nem lennék meglepve, ha valóban így lett volna. Mit tudott meg a negyvenes évek Budapestjérõl: jó volt e ott élni egy átlagkeresetû polgárnak, milyen lehetett a közhangulat? Egy kicsit toljuk vissza az éveket. A negyvenes évek 1944-ig tartott. 1944 márciusában véget ért egy korszak, és mondjuk 1946 már nem ugyanabban „a negyvenes években” volt, 1947 vagy 1949 meg pláne nem. Amíg a németek be nem jöttek, a fõvárosiak nem nélkülöztek érdemben, a közhangulat meg amolyan magyar módon volt jó: amíg másokat vittek el, addig senkinek nem volt semmi baja. Ez erõs túlzás, ám az is igaz, hogy 1944. március 19-én reggel egyetlen ember szállt szembe a németekkel, kezében fegyverrel: Bajcsy-Zsilinszky. Igen, meg lehetett élni, igen, a közhangulat néha aggasztóan normális volt, de ebben nagy szerepet játszott, hogy ez olyan „hacsak így nem” világ volt. Mert akinek nem tetszett, az nem tudott elmenni. Hova mehetett volna? Így aztán mindenki ittmaradt, és ha már itt volt, akkor inkább a kávéházban verte a blattot esténként, mint hogy a sötét lakásban búsongjon. Ha egy kicsit még jobban visszalépünk, a harmincas évekbe, akkor azt kell mondanom, hogy az átlagembernek, nekem, magának, a feleségemnek, a kézbesítõnek, egyszóval nekünk jó volt a közhangulatunk, és egy fizetésbõl nehézkesen, de kettõbõl már meg lehetett élni, és jutott talán nyaralásra, étteremre meg vurstlira is. Gordon nyomozásait rendre akadályozza a rendõrség. Olvasott-e rendõrségi aktákat abból az idõbõl? Nyilván csak másolatokat, kivonatokat, de amennyire lehet, belemélyedtem a rendõrség nyomozati módszereibe, és a sajtóval való kapcsolatába. Nem véletlen, hogy Tábori Kornél egyszer csak kivonult a rendõri riportázsból, ahogy az sem, hogy épp a félhivatalos rendõrségi lapban, a Magyar Detektívben Turcsányi Gyula esett neki a fõkapitánynak, amiért ki akarta zárni a nyilvánosságot a nyomozásból, amibõl híresen nagy botrány kerekedett. (És Turcsányi került ki gyõztesen, jegyzem meg.) Nem volt felhõtlen a kapcsolat a rendõrség és a sajtó közt. Talált érdekes ügyeket, feldolgozásra váró történeteket? Azt sem tudom, melyiket írjam meg, annyit. Túlzás nélkül állítom, nehéz válogatnom, annyi érdekes bûntény történt egy hónap alatt a húszas-harmincas években. Hosszasan tudnám sorolni, miféle ügyek foglalkoztatnak, érdekelnek, mikre bukkantam. A kutyarablóktól kezdve a verébfestõkön keresztül a házasságszédelgõkig, akik hármasával vették a karikagyûrûket a Magyar utcában. Hatottak-e Önre a kor, a negyvenes évek – teszem azt Kertész Mihály – filmjei? Ha hatottak is, nem tudatosan és nem szándékoltan. Szeretem Kertész Mihályt, ahogy szeretem a kor magyar filmjeit is, és egészen sokáig nem is tudtam megfogalmazni, miért nem nézem õket, mi zavar bennük. Aztán most, ahogy a kérdésén gondolkodtam, rájöttem. A korabeli filmek jeleneteinek túlnyomó (akár mondhatnám azt is, hogy aránytalanul) nagy részét mûteremben vették fel. Filmgyárban. És én nem egy más által elképzelt, megtervezett és felépített világ összevágott képeibõl szeretem látni azt a Budapestet, hanem a filmhíradókon, a fotóriporterek képein, az újságok szemcsés fotóin. Nyilván nem írhatom meg a valóságot, csak annak egy lenyomatát, de szeretem azt a valóságot a valóság és nem fikció alapján elképzelni. Visszaadható filmen a régi Budapest hangulata? Jó és értõ kezekben feltétlenül. Az, hogy eddig nem sikerült, nem Pest hibája. Hõsei alapvetõen aszexuálisak, a nõk többsége vagy femme fatale vagy háziasszony. Ez is a film noir hatásának köszönhetõ? A mûfaj sajátja. A noir vagy a hard-boiled krimi, de úgy általában a krimi aszexuális mûfaj. Sam Spade csak flörtölt, Maigret még azt sem nagyon, Holmes nem törõdött a nõkkel, és még folytathatom a sort. Éppen eléggé kilóg a nyomozók sorából Gordon azzal, hogy rendezett viszonyban él egy nõvel, akihez ezen felül még hûséges is. Kik játszották volna Önnél a fõbb szerepeket, ha ez a film a negyvenes években készül el: Wayand talán Törzs Jenõ, Gordon meg Jávor Pál, Nemes pedig Csortos Gyula lett volna? Az én képzeletemben Gordon nem olyan sármos, mint Jávor volt, és nem véletlen, hogy egyszer sem írom le õt. Magának Jávor ugrik be, másnak esetleg Páger. Wayandra azonban valóban Törzs Jenõ lett volna alkalmas. A Nemes-féle szikár alakra inkább képzelném el Hajmássy Miklóst vagy Greguss Zoltánt (persze egy késõbbi idõszakából). Nemes karaktere az egyik legeltaláltabb karakter. Ugyanakkor õ az, aki miatt azt állítható, Ön mind a jobb, mind a bal oldali elhajlókat, szélsõségeket ostorozza. Ha állást foglal, akkor, úgy vélem, akkor a mindenkori politikai szélsõségek ellen. Mennyire gondolja fontosnak a politikát a történetekben? Integráns része a politika nemcsak az én regényeimnek, hanem általában a hard-boiled krimiknek. Gordon már csak munkájából fakadóan is többször találkozik a politikával, a másik pedig az, hogy a politika Magyarországon mindig is egészségtelenül átitatott mindent, és ez egy olyan tumultuózus korban, mint amirõl én írok, egész egyszerûen megkerülhetetlen. Ahogy az olaszok a tészta szinte számtalan variációját ismerik, mi a korrupt politikusokban vagyunk legalább ennyire sokrétûek és találékonyak. Stieg Larsson örököse azt írta, élettársa egyes jeleneteket elõre megírt, de nem készített a könyveihez vázlatot. Mivel magam is írtam már krimit, ezt egyenesen lehetetlennek tartom. Önt érik a regényírás közben meglepetések? Igen, érnek, és eleinte nem nagyon örültem neki. Nagyon alapos vázlattal dolgozom, a történet vázát igyekszem a legapróbb részletig kidolgozni, ezért igencsak megakasztott, amikor valami nem úgy görbült írás közben, ahogy én azt elképzeltem vagy elterveztem. Volt, amikor be kellett látnom, hogy valami egyszerûen marhaság úgy, ahogy kitaláltam, másszor meg arra kellett felfigyelnem, hogy valamit alulírtam. A vázlat továbbra is roppant fontos, de van egy határ, ameddig ragaszkodom hozzá. A legnagyobb meglepetés mégis az – minden egyes könyvnél –, hogy mindig kicsit más lesz, mint amit elképzeltem. Hova fut ki Gordon Zsigmond története? Ez a 2012-es könyvhéten derül ki. Én tudom, hogy hova fut ki, csak elõtte még a regényt is meg kell írnom. Miért változott át a regényfolyam krimibõl kémregénnyé? Mert nem szeretném mindig más címen ugyanazt a regényt megírni. Kinek adták el a filmjogokat? Ezt egyelõre még nem árulhatom el. Annyi biztos, hogy a szerzõdést már aláírtuk, és mindannyiunk reménye szerint jövõre már forgatni kezdik.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/11 32-34. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10670 |
