Baski Sándor
A nagykorúvá érett Titanic versenyszekciójának filmjei többnyire a felnőtté válás problémáit, illetve a gyerek-szülő kötelékek szakítószilárdságát vizsgálták.
Kis híján léket kapott és elsüllyedt a tizennyolcadik évébe lépő Titanic Fesztivál, amely végül, a kényszerű megszorítások miatt, idén a megszokottnál kevesebb filmmel és szerényebb körülmények között fogadta régi és új vendégeit. Örömteli, hogy az ország legnagyobb nemzetközi fesztiválja egyelőre felszínen maradt, de nyilvánvaló, hogy hosszútávon a közönség támogatása mellett az állami és önkormányzati szubvenciót sem nélkülözheti – a nagykorúság a Titanic esetében nem járt együtt az önállóság kivívásával. Akár szimbolikusnak is tekinthető – legyen bár a szervezők válogatási elveinek vagy csak a véletlenek szerencsés összjátékának köszönhető –, hogy a versenyszekció filmjeinek többsége idén éppen a felnőtté válás problémáit, illetve a gyerek-szülő kötelékek szakítószilárdságát vizsgálta. Az ingadozó színvonal ellenére különösen izgalmas volt végigkövetni, hogy miként nyúltak ugyanahhoz a témához az eltérő kultúrkörből – Iránból, Japánból, Kanadából, Svédországból és Szlovákiából – érkező filmesek.
Az iráni Esős évszakok azzal kecsegtette nézőit, hogy árnyalni kívánja az országról a politikai töltésű filmek, illetve a híradó-tudósítások nyomán kialakult képet. Míg a rezsim által bebörtönzött Jafar Panahi munkái azt illusztrálják, hogy miben különbözik radikálisan az iráni társadalom a demokratikus(abb) országok viszonyaitól, az elsőfilmes Majid Barzegar inkább arról mesél, miben hasonlítanak. Kallódó kamaszfőhőse élhetne akár Amerikában vagy Európában is, bár az talán még a legindividualistább szellemiségű nyugati családokban sem fordulhatna elő, hogy a válófélben lévő szülők mindketten kiköltözzenek a közös lakásból, egyedül hagyva a tizenhat éves gyereket. Sina, bár nem tűnik úgy, hogy különösebben élvezné a nyakába szakadt szabadságot, kihasználja a helyzetet: iskola helyett inkább a haverokkal lóg, majd befogad a lakásba egy szorult helyzetbe került vidéki lányt. Barzegar, a kortárs iráni filmek hagyományaihoz híven, hiteles arcokat mutat be hiteles környezetben, egyetlen dolgot képtelen elérni – hogy szimpatizáljunk elkényeztetett főhősével.
Masahiro Kobayashi road movie-ja is a családi kötelékek meglazulásáról mesél, igaz, a végén egészen más konklúzióra jut. A Haru utazása Ozu Tokiói történetének, illetve a Tornatore-féle Mindenki jól van alaphelyzetére épít: az idős Tadao (Kurosawa egyik kedvenc színésze, a kiváló Tatsuya Nakadai alakítja) unokája kíséretében sorra látogatja az ország különböző pontjain élő, évek óta nem látott testvéreit. Szeretne odaköltözni valamelyikükhöz, hogy a 19 éves Haru, aki saját halászfalujukban nem talál munkát, ráadásul ideje nagy részét betegeskedő nagyapjának kénytelen szentelni, önálló életet kezdhessen Tokióban. A két főszereplő közti feszültséget az okozza, hogy a mogorva és önérzetes Tadao nehezen viseli, hogy meg kell alázkodnia testvérei előtt, míg a lányt egyre jobban gyötri a lelkiismeret furdalás, amiért felvetette az utazás ötletét. A történet előrehaladtával, ahogy az már a nyitójelenetből sejthető, egyre közelebb kerül egymáshoz a páros, miközben a mélyre eltemetett családi traumák is felszínre jutnak. Kobayashi filmjére sajátos kettőség jellemző: egyfelől ugyanolyan humanista alapállásból közelít szereplőihez, mint a nagy példakép, Ozu, és nem hiányzik belőle a finom részletek iránti érzékenység sem – lásd a mindennapi élet legfontosabb rituáléjának, a közös étkezéseknek a bemutatását – másfelől időről időre átcsap melodrámába, többek között a szentimentális zenei futamoknak köszönhetően.
Míg a Haru utazásában egy elszakadási kísérletet láthatunk, a kanadai Curlingben éppen az ellenkezője történik: a mizantróp apa, Jean-François minden erejével azon munkálkodik, hogy magához láncolja 12 éves lányát. A külvilág szemében a világ legunalmasabb emberének tűnő férfi egyedül neveli Julyvonne-t egy városon kívüli, erdőmenti házban; az anya, mint később kiderül, börtönben van. Hogy megóvja lányát a külvilág kártékony ingereitől, nem engedi emberek közé, sőt az iskolába sem íratja be. A szociális kapcsolatoktól nem csak az amúgyis félénk kislányt, de saját magát is távol tartja – munkahelyén, a közeli bowlingpályán, csak annyit érintkezik a kollégáival, amennyi feltétlenül szükséges.
Az egyszerre harmonikus és diszfunkcionális csonka család életéről az író-rendező Denis Côté akár erősen pszichologizáló drámát, vagy a görög Dogtooth mintájára groteszk tragikomédiát is készíthetett volna, helyette a rokonlelkű Aki Kaurismäki nyomdokain haladt. Filmje komótos tempóban követi a főszereplők monoton életét, teret engedve a bizarr alaphelyzetből adódó fanyar humornak is. A Curling annyiban tér le a finn kolléga által kitaposott útról, hogy beiktat néhány markáns szimbólumot is a cselekménybe. Ilyen a címben szereplő sportág is, amely csupán két alkalommal jelenik meg a történetben, de az erdőben talált holttestek vagy az élő tigris sem bizonyulnak többnek homályos allegóriáknál. A közönség konkrét válaszok után ácsingózó részét ezen a ponton veszíti el a film, holott a végkifejlete üdítően pozitív: az utolsó jelenetben apa és lánya, tétován ugyan, de megkezdi a visszailleszkedést a társadalomba.
A szlovák Zuzana Liová filmjének (A ház) középpontjában szintúgy egy fiatal lány és a kontrollmániás, szigorú apa áll, ez a történet azonban – nyilván a földrajzi közelségnek is köszönhetően – a legkevésbé sem tűnik kimódoltak. Az érettségire készülő Eva a provinciális kis faluból Londonba vágyik, ahol, jobb híján, bébiszitterként dolgozna, csakhogy Imrich már jó előre megtervezte a jövőjét. Délutánonként saját kezűleg épít házat a lányának, ugyanazon a telken, amelyen jelenleg is laknak. Szomorú mementóként magasodik itt egy másik félkész ház is, amelyet annak idején Eva nővérének szánt, ő azonban, apja rosszallása ellenére, hozzáment gyerekkori szerelméhez és Norvégiába költözött. Imrich nem akarja, hogy ugyanaz a forgatókönyv játszódjon le újra, ezért elkobozza a lány repülőjegyre gyűjtögetett pénzét, aki közben alternatív menekülő útvonalat keres: viszonyt kezd egy Angliából éppen hazatérő idősebb férfivel. Ezzel egy időben a tékozló nővér is visszaköltözik a faluba, de Imrich továbbra sem hajlandó megbocsátani neki.
A címbéli szedett-vedett házat természetesen tekinthetjük szimbólumnak is, amely találóan összegzi a rendszerváltás óta (megint) aktuális „menni vagy maradni”-dilemmát, Zuzana Liová dolgozata azonban – a hasonló szándékkal készülő filmek jó részével szemben – nem csak a kötelező tanulságot mondja fel hibátlanul, de egy minden ízében hiteles, emberi történetet is prezentál. A házban egyetlen hamis gesztus vagy mondat sem található – a hivatalos fesztiválajánló nem alaptalanul emlegeti Ken Loach és Mike Leigh nevét. A fiatal rendezőnő érdemei a színészválasztásban is elvitathatatlanok: a szlovákiai magyar Bárdos Judit manírok nélkül formálja meg a csendesen lázadó Eva alakját, míg a Csehországban inkább színházi rendezőként, nálunk pedig A londoni férfi főszereplőjeként ismert Miroslav Krobot szavak nélkül is képes érzékeltetni milyen a mogorvaság mögé rejtett önző szeretet. Valóságközelisége miatt akár a román új hullámmal (konkrétan: A legboldogabb lány a világonnal vagy a Felíciával) is rokonítani lehetne A házat – bár a nézők tűrőképességét feszegető hosszú beállítások hiányoznak belőle, a hétköznapi élet drámaiatlan drámaiságát ugyanúgy képes megragadni. Ha mégis súlytalanabbnak tűnik náluk, az leginkább a lezárásnak köszönhető, amely a ká-európai nyomorúságot dokumentáló filmek szokásos végkicsengésétől eltérően nem a totális kilátástalanságot közvetíti.
A legkíméletlenebb, legpesszimistább kisrealista tabló – a Vadember – némileg talán meglepő módon, Svédországból érkezett. A házhoz hasonlóan a fiatal főhősök életét itt is, többek között, a megélhetési problémák és a terhes szülői örökség keserítik meg, de nekik még kevesebb esélyük van a kitörésre, noha tesznek rá néhány tétova kísérletet. A börtönből szabaduló Kim elsőként bűnöző apjától próbálna elszakadni, legális munkát vállal, hogy minél előbb összeköltözhessen barátnőjével, aki viszont épp a pénztelensége miatt szakít vele. Haverja, Jesper eközben egy lakókocsiban tengődik, internetes pornóból próbálná fenntartani magát, nem sok sikerrel. Az anyja panellakásában élő, rúdtáncosnak készülő Susanne tervei is bedőlnek, amikor nem veszik fel a helyi éjszakai bárba. A pincérnőként dolgozó Ylva számára kivételesen nem az anyagi gondok jelentik a legfőbb terhet, hanem a bigottan vallásos szülők lelki és fizikai terrorja, akik a szex iránt érdeklődő lányt ördögűzéssel próbálják megtisztítani a bűnösnek bélyegzett gondolatoktól.
A Martin Jern-Emil Larsson rendezőpáros a frusztrációktól és vágyaktól feszített, érzelmeiket agresszióval és önpusztítással kifejező fiatalok világát hasonló közvetlenséggel tárja a nézők elé, mint Larry Clark vagy a pályakezdő Mundruczó Kornél. A helybéli amatőr szereplőktől a 16 mm-re forgatott karcos képeken át a nyugtalanító zajzenés soundtrackig stimmel minden, vitatkozni egyedül azon lehetne, hogy indokolt-e tragédiára kifuttatni a cselekményt – még akkor is, ha a filmet éppen egy valóban megtörtént brutális kettősgyilkosság ihlette. Ezzel együtt nyugodtan kijelenthető, hogy jó helyre került a 18. Titanic Fesztivál fődíja, amely ezúttal – stílszerűen – pénz helyett csak erkölcsi elismeréssel járt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/06 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10661 |
