Kántor Péter
Valamikor régen, a hatvanas-hetvenes években, egy magát becsülõ fiatal értelmiségi kötelességének érezte, hogy megnézzen minden jó filmet, színdarabot, ami az országban bemutatásra került. Nem volt sok ilyen, de mindig akadt néhány, körülbelül annyi, mint ma, vagy talán egy kicsit több, és annak valahogy híre ment, és akkor már nem lehetett kihagyni. A létformához tartozott ez a fajta érdeklõdés és tájékozottság. Hogy egy hasonlattal éljek, a mûvészet akkoriban nem a hab volt a tortán, és nem is a torta, hanem maga a fõ fogás, annak egy része. Legalábbis úgy látszott.
Mára a világ megváltozott, többé-kevésbé felzárkóztunk Európához, ha nem is mindenben, de abban igen, hogy a kultúra a maga – Európában régen kivívott – helyére került életünkben: a margóra. Így van ez jól-rosszul, mindenesetre a film, amelyrõl alább szó lesz, szintén a margón van, sõt, még annak is a szélén. Mert igaz ugyan, hogy kitûnõ film, ráadásul még közérthetõ is, de ettõl még aligha rohanják majd meg tömegek a mozipénztárt. Ha pedig mégis megrohannák, ki kell ábrándítanunk õket, a filmet ugyanis csak egyszer vetítették Magyarországon, Budapesten a Toldi moziban, a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál keretében, 1993. október 14-én. És több vetítés nem lesz, hiába, hogy a filmkritikusok szavazata alapján a 92-es év legjobb orosz filmje, hiába a 92-es Locarnói Filmfesztivál különdíj a, hiába a rendezõ, Nyikolaj Dosztal pompás bajusza, iráni édesanyja, cseri édesapja, cseljabinszki gyermekkora – hiába minden: nincs rá pénz, nem hoz elég pénzt. Pedig azért volnának, akik megnéznék. Volnának pár tízezren. Fõleg, ha felhívnák rá a figyelmüket. Ha azt mondanák: Menjetek, nézzétek meg ezt a filmet! Tetszeni fog. Ha forgalmaznák, persze.
Egy srác gitározik, és énekel hozzá. Kerek képû, kicsit ferdeszájú, ezúttal barna és nem szõke, a szeme is fekete, nem kék, de kétségkívül õ Ivanuska Duracsok, azaz Bolond Ivanuska, az együgyû legény, akivel csodálatos dolgok esnek, eshetnek meg. Most Koljának hívják. Valami égi csillagról énekel, felhõrõl, mennyországról, boldogságról a földön – csupa elérhetetlen dologról. Ez az elõének.
Egy nagy, oroszosan lepusztult házgyári ház homlokzatát látjuk, elõtte a kis teret padokkal. Ezek a padok nem pirosra meg fehérre festettek, hanem olyan festetlen, szürke vagy barna lócák, amilyeneket mindenki látott, aki valaha járt Oroszországban, a házak elõtti kis terecskéken. Aztán a környék villan fel: városszéli, gondozatlan, isten háta mögötti vidék. Vasárnap reggel van, süt a nap, Kolja lép ki a ház kapuján, tele energiával, jókedvvel, tökéletesen tanácstalanul. Mit kezdjen ezen a szép vasárnapon magával? (Ha nem volna vasárnap, nem volna gond se, ezt már tudjuk Suksintól vagy esetleg személyes tapasztalatból is néhányan. De vasárnap van, vagyis nem kell dolgozni menni.)
Kolja kilép a ház kapuján, és hirtelen meglódul a film, olyan, mint egy gyorsan pergõ commedia dell’arte, benne gyors és lassú jelenetek ritmusos váltakozásával.
Kolja szóba elegyedne a padon ülõ öregasszonyokkal, de azok nem felelnek neki, szóba elegyedne a házból kilépõ, a környéken fellelhetõ minden emberi lénnyel, de mindegyik lerázza magáról, elhessegeti, mint egy kellemetlen szúnyogot.
A figurák, akik egymás után felbukkannak, egyfelõl hétköznapi külvárosi „népek”, másfelõl mindegyik – a reneszánsz komédia szabályai szerint – típus is; ruhájuk egyszerre ruha és színpadi kosztüm, arcuk élõ-arc, de egyben maszk is. Beszédük, viselkedésük a természetes beszédük és viselkedésük enyhén túlhangsúlyozott, karikatúraszerû, groteszk, komikus megfelelõje. Ugyanígy az egész történet is egyszerre nagyon valóságos és közben szándékoltan színpadias is. De ez a színpadiasság mindig csak jelzésszerû, és egy csöppet sem csökkenti a személyek és a történet realitását, inkább azt az érzést kelti bennünk, hogy amit látunk: mese a valóságról, mese, melynek hitelességéhez kétség sem férhet. És nagyszerû, ahogy egyfolytában lehet rajta nevetni és sírni.
Kolja, hogy valami kis figyelmet csikarjon ki magának, azt mondja a barátjának, hogy elutazik, méghozzá a Távol-Keletre. Egy ott élõ ismerõse hívta meg, azt hazudja. A barát fellelkesedik: végre valami átélhetõ nagy esemény, valami felmérhetõ változás az életében, valami testre szabott kihívás, aminek meg tud felelni: meg tudja szervezni Kolja elutazását. (Nehéz nem gondolnunk a film forgatásával egyidõben végbement óriási politikai változásokra a Szovjetunióban, s arra, hogy emberek milliói bizonyára úgy fogadták ezeket a változásokat, mint a tõlük független természeti jelenségeket: álmélkodva, lelkesen, aggódva kezdetben, késõbb némi közönnyel, s mindenképpen inkább passzívan, mint aktívan. Hiszen túl sok minden történt – és történik – egyszerre, és a történések arányaikban oly nehezen feleltethetõk meg a kisember személyes ügyeinek, gondjainak. Így lehet, hogy egy házbeli ismerõs váratlan elutazása nagyobb – mert átélhetõbb – csoda a házbelieknek, mint – mondjuk – a világ újrafelosztása.) A barát tehát izgatott, lelkes, és a felesége is megmámorosodik (õ a kisugárzó lelkesedéstõl); Kolja utazása alkalom megélni az életet, vagy legalább beleborzongani, legalább ünneplõ ruhába bújni, magas sarkú cipõbe, és õk kapnak az alkalmon, isznak a nagy hírre, füstölt hering kerül az asztalra, és faggatják Kolját, hogy mikor utazik, s a fiú kényszeredetten mászik egyre beljebb és beljebb a hazugság kútjába. A barát azonnali utazást szeretne, mert minél hirtelenebb, annál nagyobb az esemény súlya, annál hihetetlenebb és csodálatosabb az egész. Kolja pedig nem akarja elrontani az örömét, örül, hogy örül a barátja, és azt mondja, hogy még az este elutazik.
Szinte perceken belül az egész ház tudomást szerez a nagy hírrõl, bõröndöt ajándékoznak, becsomagolnak (Kolja helyett), pénzt dobnak össze vodkára, kaviárra, egy egész kis lakomára, betódulnak mindnyájan Kolja szobájába, tósztot mondanak, isznak, énekelnek; Kolja elutazása értelmet ad a vasárnapnak.
Kolja nagyon nem szeretne elutazni: olyan jó most, hogy mindenki együtt van, hogy mindenki nála van, vele van, olyan boldog tudna most lenni. De senki se akarj a, hogy maradjon, még a lány se, akibe szerelmes, és aki talán egy kicsit szereti is õt. Közben elviszik a szobájából a bútorokat, kiadják a szobáját egy új bérlõnek, megírják a munkahelyi felmondását – innen már nincs visszaút. Kolját kikísérik a buszmegállóba, a poros úton táncolnak – helyette is, mert õ mélabúsan bandukol hátul, a sor végén, mintegy az ünnep áldozataként –, viszik a bõröndjét: minden kívánságát teljesítenék most, azt az egyet kivéve, amit egyedül szeretne, hogy engedjék õt továbbra is ott maradni közöttük. És befut a busz, Kolja felszáll, mindenki integet, mindenki elérzékenyül, a lány zokog, és Kolja elmegy.
*
Ez a film rövid története. Lehetetlenség leírni a sok kitûnõ figurát, a humoros, szomorú, groteszkjelenetek sorát, a hajszálpontosan illeszkedõ apró részelemeket, ahogy összeállva az egyetlen lehetséges végkifejlet felé sodorják ezt a hétköznapi kis Passió-történetet. Lehetetlenség – és tökéletesen fölösleges is! – megpróbálni különválasztani a realista és a groteszk, karikaturisztikus ábrázolást ebben a szomorú komédiában, vagy inkább: komikus szomorújátékban, aminek a végén, isten tudja, miért, jobban érezzük magunkat, mint mielõtt a film elkezdõdött. Pedig hát mirõl van szó? Arról, hogy ilyen az orosz kisvárosi élet. Ilyen görbe tükörben. És nem görbében? Ugyanilyen. És még arról is, hogy ilyen az élet, görbe tükörben. És nem görbében?
Pedig jó volna, ha észrevennének. Ha odafigyelnének ránk. Ha szeretnének. Ha minden vasárnap ünnep lenne. De ehhez ki kell találnunk valamit. Ehhez el kell utaznunk messzire. Legalább a Távol-Keletre. Azt majd észreveszik. Akkor majd odafigyelnek. De valóban odafigyelnek? Tényleg, hova figyelnek az emberek?
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/03 28-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1066 |
