Mert míg mondjuk az Armageddon aszteroidája New York felé haladva a teljes bolygó pusztulását vetíti előre, a japán katasztrófafilmek ennél szerényebbek: a Gorath (1962) címszereplő meteorja, miközben vészesen száguld a Föld felé, az ENSZ támogatásával bíró japán tudósok kreatív megoldásának hála (az Északi-sarkra szerelt rakétákkal arrébb tolják a Földet) csak Japánban okoz maradandó károkat. Az egész bolygót átalakító tektonikus mozgások is kizárólag Japánt célozzák meg; a Komatsu Sakyo regényéből készült 1974-es filmváltozatban (a könyv itthon A sárkány halála címen jelent meg 1985-ben), majd a 2006-os remake-ben, a Nihon Chinbotsuban (Japán elsüllyed) a szigetország egyszerűen becsúszik az ázsiai kontinens alá, pár nap alatt eltüntetve az országot a térképről. Ezt figurázza ki a Nihon chinbotsu paródiájaként megírt Japánt kivéve minden elsüllyed (Nihon Igai Zenbu Chinbotsu), melyből szintén 2006-ban készült filmes adaptáció. A feketekomédia alapján az is éppolyan borzalmas szituációkat teremt, ha a világon egyedül Japán marad a víz felszínén, és a külföldiek vírusként befészkelik magukat a hajdan gaijin- („idegen”-)mentes területekre.

A földrengésfilmek így nem is az egyes életek elvesztéséről, hanem az igazi érték, a „japánság” pusztulásáról szólnak. A Nihon chinbotsu egyik leginkább kétségbeejtő jelenete, amikor a buddhista templomokból a szerzetesek imája mellett elviszik a szent szobrokat és festményeket, hogy az Egyesült Államok vezetőit nemzeti javakkal lekenyerezve rávegyék őket a szánalmas állapotba került ország támogatására. Az úgyszintén 2006-os A Nap apokalipszise (Taiyou no Mokushiroku) című kétrészes anime kezdő konfliktusának használja a földrengést: főszereplőnk egy kisfiú, aki a hatalmas katasztrófa során elveszíti szüleit és elszakad otthonától, miközben nem mindennapi lelki erejének köszönhetően bajba jutott emberek tucatjainak életét menti meg. A földrengés egy törésvonal mentén kettészakítja az országot, és az állami vezetők a lehető legrosszabb megoldást kénytelenek választani: Észak-Japán támogatásához Kína, Dél-Japánhoz az USA segítségét kérik, totálisan megszüntetve a japán autoritást. A határral kettészakított, megcsonkított ország helyzete a két Korea hidegháborús helyzetére emlékeztet. A rajzfilm második része teljes mértékben Tajvanon játszódik, ahol a nyomorúságos körülmények között élő japán menekültek a tajvani állampolgárságért könyörögnek – a korábban el nem ismert autonómiájú állam vezetőinél. A Nap apokalipszisében éppúgy magukhoz veszik az amerikaiak a japán nemzeti értékeket, mint a Nihon chinbotsuban, de akkor sem jobb a helyzet, ha csak Japán nem süllyed el. Az élelmezésben főként importra támaszkodó Japán a külvilág megszűnésével engedélyezi a bálnavadászatot, a korábban bálványozott hollywoodi sztárokat prostitúcióra kényszeríti, a gazdaság teljesen összeomlik. A nemzeti identitás fontosságát hangsúlyozza az is, hogy míg kíméletlen részletességgel nézzük végig az emblematikus épületek darabokra hullását, a régi és új főváros megsemmisülését, halottakat alig látunk.

Más jellegűek a nevelő célzattal készült animációs filmek, melyek főként arról szólnak, mihez kezdjünk a földrengés után, hogyan éljük túl azt, hogy túléltük. Ahogy A Nap apokalipszise és a Japánt kivéve minden elsüllyed, ezek az animék főként a földrengés után játszódnak, mikor már esély sincs tenni a katasztrófa ellen, a feladat a veszteségek ellenére is újra talpra állni. Szereplőink alapvetően kiszolgáltatott helyzetben vannak, gyerekek, idősek, nők, nem pedig Japán sorsát megváltoztatni képes tudósok és politikusok, mint a Nihon chinbotsuban. Az 1997-es A nap, amikor megmozdult a Föld (Chikyuu ga Ugoita Hi) az 1995-ös kóbei földrengést eleveníti fel egy általános iskolás osztály szemszögéből, akik elveszítik egyik osztálytársukat, egyesek szüleiket, otthonukat, tanáruk az egyetlen kislányát, és keresni kényszerülnek eltűnt rokonaikat, miközben megismerkednek az önkéntes segítségnyújtás szépségével és a modern technológia fontosságával. Kevésbé idillikus a tudományos feltételezés alapján készült, 2009-es Tokyo Magnitude 8.0: tudósok megállapították, hogy a közeljövőben – és, ahogy mostanra kiderült, ez év márciusára gondoltak – egy nyolcas, vagy annál nagyobb erősségű földrengés fog pusztítani Japánban. A rajzfilmsorozat azt a szituációt modellezi, hogy mi történne, ha Tokió állna a rezgés középpontjában. A mindvégig nyomasztó hangulatú történetben egy testvérpár igyekszik hazajutni a romokban heverő, tömegközlekedés és telefonvonalak nélkül maradt főváros egyik sarkából a másikba, miközben minden helyzet újabb veszéllyel fenyeget. Az emberek korántsem olyan segítőkészek, mint az előbb említett animében, és az újabb utórengések is rontanak a helyzeten. A gyerekek egyetlen szerencséje, hogy anyaként melléjük szegődik egy fiatal nő, és átsegíti őket a kétségbeejtő szituációkon, melyekben egyedül esélyük sem lenne. A többi filmre is jellemző ez az ideiglenes családalapítás, van, hogy a katasztrófafilmekben általános közösséget egy konkrét család jelzi, de van, hogy a Tokyo Magnitude 8.0-hoz hasonlóan idegenek állnak össze egy családdá. A Nihon chinbotsuban a földrengések során egymásra találó szerelmespár egy árván maradt kislányt vesz magához, A Nap apokalipszisében a tajvani házaspár által örökbefogadott japán fiú fivéreként tekint tajvani barátjára. A családi összetartást mindennél fontosabbnak tartó tradicionális gondolkodásmód a társadalmat is ilyen, patriarchális elven építi fel, ahol a nemzet apja, a miniszterelnök dönt „gyermekei” sorsáról. A Nihon chinbotsu melodrámáját előrevetíti, hogy az első nagy rengések áldozata éppen a jóságos miniszterelnök, aki utolsó rendelkezésével még halála után is megmenti az országot: a konfliktus megoldását az egyetlen érző lelkű miniszternőre bízza, a film anyafigurájára. A Nap apokalipszisének konfliktusát is egy anyakarakter, a nemzete szemében mindennél többre tartott tajvani elnöknő oldja meg, míg a Japánt kivéve minden elsüllyed vezetője egyedülálló helyzetét kihasználva csinál bolondot a többi államfőből, bohócként ugráltatva Kínát és Koreát, megalázva az Egyesült Államokat. A harag vissza is üt rá és egész „családjára”.

Nehezen számíthatunk ezekben a filmekben happy endre, mivel a történetek általában egy visszafordíthatatlan tragédia után kezdődnek, a Nihon chinbotsuban több tíz millióan halnak meg, mire a tudósok el tudják kezdeni a probléma részleges megoldását, így már régen nem azon van a hangsúly, meg lehet-e előzni a világvégét, hanem hogy mit lehet kezdeni a földrengések utáni maradékkal. A Nihon chinbotsu tudósai a szigetország kettészakítását tervezik, hogy legalább az egyik fele megmaradjon, A nap apokalipszise vezetői a nemzeti autoritást adják fel, hogy életeket mentsenek, a gyerekek szemszögéből mutatott animékben a megcsonkult családok túlélése a tét. Ahogy a Szentjánosbogarak sírjának (1988) végén a gyerekek lassú halála után felcsillan egy szebb világ reménye, és a Gorathban megsemmisült főváros fölött álló tudósok is bizakodva ígérik: „építünk egy új Tokiót”, a földrengések túlélői is csak úgy képesek nyugalomra lelni, ha megbizonyosodnak róla, bármekkora is legyen a veszteség, az élet megy tovább, és egyszer biztosan jobb lesz. A főszereplőket gyakran maga alá temeti a természet legyőzhetetlen ereje, de haláluk nem bukás, mivel a közösséget érdekét szolgálja, vagy mert ez az élet természetes rendje. Csak azok buknak el, akik szembeszállnak a törvénnyel, akik önző érdekből használják ki parányi hatalmukat, mint A Nap apokalipszisében főhősünk szülei, akik az előírások ellenére az apa politikai pozícióját felhasználva félreállítják a veszélyes hegyi utat lezáró rendőrségi barikádot, és egy rengés a szakadékba sodorja őket.

Mindez erősíti a ideológiát: a rendszer ezekben a veszélyes időkben a polgárok javát szolgálja. Ahogy a hazai híradások is a japánok hihetetlen fegyelmezettségét csodálták a tragédia idején, a filmek is erősítik ennek fontosságát. A történetek keményen megbüntetik azokat, akik a szabályok ellen cselekszenek, önös érdekből áttaposnak másokon. A Tokyo Magnitude 8.0-ban a mentőhajó, amelyre az előírásnál jóval többen kapaszkodnak fel, a vízbe borul, utasait maga alá temetve, míg a hatóság emberei, a katasztrófavédelem és az önkéntes szervezetek mérhetetlenül sokat segítenek a sebesülteken és az otthonuk felé igyekvőkön. Különösen fontossá válik itt a tudomány – szemben a Japánt kivéve minden elsüllyeddel, ahol a tudomány céltalan és önző, megjósolja az ország sorsát, de tenni nem tud ellene –, a földlemezt rakéták robbantják szét, speciális robotok mentik ki a sérülteket a romok alól, a családjuktól távol levők a mobiltelefonon fogható tévéadásból értesülnek otthonuk állapotáról. Csak a modern technológia és a szabályok betartása képes gyógyírt lelni a testi és lelki sebekre, a rendszerbe vetett hit képes átlendíteni a kiábrándult országot a holtponton.

Az egyik legszemélyesebb mű a földrengés témájában Haruki Murakami After the quake című novellagyűjteménye, melyet a kóbei földrengés hatására írt. A hat rövid történet csak lazán kapcsolódik a katasztrófához, szereplői nem is élték át személyesen, ám mindegyikük életét befolyásolta. A kötet gyönyörű ellentéte a japán földrengésfilmeknek, a rövid történetek azt bizonyítják, a nagy természeti katasztrófák után is van élet, és egyáltalán nem biztos, hogy ezzel könnyebben megbirkózunk.