Bársony Éva
Kellõ távolsággal figyelték a küzdelmet. Ha valaki az elsõ filmmel befutó lett, bevették maguk közé, ha nem, mosták kezeiket. Sok tehetséges rendezõ vérzett el.
– A láthatatlan múltról szeretném kérdezni, de a látható jelen elõtérbe tolakszik. A véletlen egybeesés beszédes: alig egy órája hallottam Önt a Nap Tv-ben, amint a pasaréti filmgyár eladásáról mondta el a véleményét. Mielõtt rátérnénk eredeti témánkra, kérem, itt is mondja el, Pasarét védelmében, amit fontosnak tart.
– A legfontosabbnak azt tartom, hogy maradjon filmgyár a magyar filmgyártás bölcsõje. Ne adják el luxuslakótelepnek sem 120 millióért – forintban! –, sem sehány millióért. Koppenhágában láttam a hírneves filmgyárat, a mi Pasarétünknél nyolc évvel öregebb Nordiskot. Érintetlenül õrzik Asta Nilsen öltözõjét, díszletek közt ott áll Dreyer felvevõgépe, minden egykori berendezéssel, úgy, ahogy a némafilmek idején használták õket Pasaréten 1914 óta a magyar filmesek nemzedékei dolgoztak megszakítás nélkül. És dolgoznak ma is, mindkét mûteremben. Ott akkor is folyt a munka, amikor a háború idején itt, a Róna utcában leállt az élet. Sõt, Lohr Feri bácsiéknak a legvészesebb idõkben is sikerült megmenekíteniük a gépeket a „Pasán”. Az utóbbi harminc-negyven évben kirajzott filmes nemzedék is szakmai bölcsõjének tekintheti azt a gyárat: 1958-tól a legutóbbi idõkig ott mûködött a Balázs Béla Stúdió, vagyunk néhányan, akik ott kaptunk elõször lehetõséget a rendezésre. Személy szerint erõs szálak kötnek ahhoz a gyárhoz, Herskó János Két emelet boldogság címû filmjének statisztájaként, 15-16 évesen, itt kerültem elõször közvetlen kapcsolatba a filmmel. Itt pecsételõdött meg a sorsom.
Nemcsak a lélek, a józan ész is azt diktálja, hogy nem szabad földig rombolni azt, ami megvan és mûködik. Még mindig könnyebb rákölteni – az egyik mûteremre ráfér a felújítás –, mint újat építeni. Arra ugyanis sosem lesz pénz. Szomorú példának ott van a Nemzeti Színház, amely nincs. Ma a filmszakma csõdben van, de ezt át kell vészelni, megõrizve mindazt, amivel újra nekilendülhetünk. Elõbb-utóbb új televíziós csatornák indulnak, s azokon az emberek filmeket akarnak látni. Filmeket tehát ezután is kell gyártani, és egyre többet kell. Egy idõben a pasaréti mûtermekbõl évente 60-70-100 tévéprodukció került ki, falaik között virágzott fel a tévé aranykora. (Néhány héttel a beszélgetés után a „pasaréti helyzet” biztatóbbnak látszik; a szerk.)
Akár akarjuk, akár nem, a XXI. század az audio-vizuális közlés százada lesz, az irodalom és más mûvészetek is a képi mûvészet révén jönnek be a szobánkba. Ha éveket kihagyunk ebbõl a közlésbõl, az már soha többé nem pótolható egy ember életében. Roppant felelõsség hát egy új telephely reménye nélkül lesöpörni valamit, ami létezik, amiben dolgozni lehet. Ilyet a világon sehol nem tesznek.
– Beszélgetésünk tulajdonképpeni tárgya mindaz, amit fontosnak tartott volna a pályáján, mégis láthatatlan maradt: elvetélt filmterveirõl, megvalósulatlan rendezõi álmairól kérdezem.
– Elöljáróban el kell mondanom, hogy a szamárlétra legalsó fokán kezdtem. Kalappucoló mindenes meg kávéfelszolgáló ügyelõ voltam a televízióban, néhány év alatt eljutottam az adásrendezõi grádicsig. Itt, a Dialóg Stúdióban, amelynek vezetését három éve vettem át Bacsó tértõl, újrakezdtem a létrát. Másod-, majd elsõ asszisztensként dolgoztam Fábri Zoltán, Mészáros Márta, Sára Sándor Kovács András és Gyöngyössy-Imre mellett. A fõiskolára úgy kerültem be, hogy már húsz-harminc filmben és több száz tévéprodukcióban dolgoztam. A fõiskola után, 1973-ban, visszamentem a filmgyárba, ugyanazt csinálni. Ma még inkább meggyõzõdésem, mint valaha, hogy a szakmát így lehet megtanulni. A fõiskolán senki nem bolond kiadni az igazi trükkjeit. A mesterszakács sem árulja el a receptjét, az ízek forszát, amit egyedül õ ismer. A filmrendezést is úgy lehet megtanulni, hogy ellesed. Ott állsz a mestered mellett, és figyelsz. Érdemes utánanézni, hogy akik Fábri Zoltán asszisztensei voltak, akárcsak egy-két filmben, azok álmukból fölriadva is a legnagyobb biztonsággal tudják a szakmát, nem okoz gondot, hová tegyék a kamerát és hová állítsák a színészt. Ezt a szakmai iskolát tapasztalataim szerint a pályakezdõ filmesek ma szinte teljesen figyelmen kívül hagyják. Talán én voltam az utolsó, aki saját jószántamból vállalkoztam arra, hogy végigjárok egy ilyen iskolát. Fábri Zoltántól azt is megtanulhattuk, hogy. mit jelent a munkában a morális tartás, és hogy a nézõt sohasem lehet lesajnálni, hogy a filmbe érzelem kell, katarzis és hatás.
Emlékszem, Mészáros Márta Örökbefogadásában dolgoztam elsõ asszisztensként, amikor az elfogadás után Költõ Miklós, a Hunnia akkori stúdióvezetõje a filmterveimrõl érdeklõdött. Azonnal három-négy ötlettel álltam elõ, mire megkérdezte, melyik a legolcsóbb. Akkor már jó ideje egy kis társaság tagjának mondhattam magam, Bódy Gábor, Dobai Péter, Magyar Dezsõ, Sipos István tartoznak ebbe a körbe. Pályakezdõként rögtön nagy fába akartam vágni a fejszémet. Mint Dobai írásainak nagy tisztelõje, elõször a Csontmolnárok, majd a Tartozó élet címû regényébõl terveztem filmet. Az utóbbiból írt forgatókönyvem, a Szál és csomó tartotta magát egy darabig a dramaturgián, csak aztán vérzett el. Az 1940-44-ben játszódó történetben egy katonatiszt úgy válik hõssé, hogy öngyilkos lesz. Akkor éppen két filmvállalatba vonták össze a négy stúdiót, én a Budapesthez tartoztam. Nemeskürty tanár úr sajnálkozva tárta szét a karját: épp akkor jött ki egy film errõl a korról. Jó könyv, biztos jó film lenne belõle, mondta, de minek.
– A Csontmolnárokból miért nem lett film?
– Túlságosan költséges lett volna, mint minden történelmi film. A külföldi helyszínek, kosztümök, kellékek, a történelmi miliõ kívánalmai olyan sokba kerültek volna, hogy tulajdonképpen szóba sem jöhetett igazán a megvalósítása. A regényben az vonzott, hogy Dobai a szabadságharc utáni éveket a szókárostól eltérõ szemszögbõl jelenítette meg, és a magyar emigráció ábrázolásával a közfigyelembõl eddig kiesett összefüggéseket emelt elõtérbe. Számomra külön izgalmas volt az a felismerés, hogy ebbõl az országból ötven-száz évenként emberek tömegei kerülnek határon kívülre, s amint kikerültek, azonnal az kezdi foglalkoztatni õket, hogy mit kellett volna másként tenni; ki mit rontott el, ki miért felelõs. Ha meggondoljuk, ugyanez történt 1919 és 1956 után is. Szerettem ezt a könyvet, nem mondtam le róla, hogy egyszer mégis megrendezem, pedig húsz éve már, hogy füstbe ment a terv.
– Húsz éve éppen hogy túl volt a fõiskolán. Az elutasítások után mit léphetett egy pályakezdõ?
– Indulni akkor is nagyon nehéz volt, az elsõfilmesnek ezer próbatételt kellett kiállnia. Ha a stúdióvezetõ nemet mondott egy könyvünkre, nekiálltunk írni a következõt. Azokban a kezdeti években több kísérletem feneklett meg, köztük például egy háromtételes Petõfi-film terve. Kapitány Gábor barátommal még a BBS pályázatára három epizódot szerettünk volna megmutatni Petõfi életének utolsó szakaszából, Ocatotaia címmel. Kardos Ferenc akkor készült el a Petõfi ’73-mal így aztán az összes többi pályázat elvérzett. A miénkkel együtt Az elsõ filmgyári éveim a meg nem valósult tervek jegyében teltek, szép számmal születtek forgatókönyveim, mire az elsõ nagyjátékfilmemhez eljutottam.
– Térjünk vissza az említett beszélgetéshez Köllõ Miklós stúdióvezetõvel. Gondolom, volt olcsó filmhez is ötlete. Azzal mi lett?
– A hetvenes évek derekán történt, a filmgyárban ismét visszaállt a négy-stúdiós struktúra. Köllõ valóban elégedett volt -a tervemmel, mert kis pénzbõl is megvalósíthatónak tartotta. Jóformán mindvégig egy családi ház udvarán meg a teraszon megterített asztal körül zajlott a történet, egy augusztus 20-i családi ünnep, amelyre a Balaton-felvidéki házba magas beosztású funkcionárius érkezik vendégségbe.
– Ez volt tehát az elsõ nagyjátékfilmje, a Veri az ördög a feleségét, amely viszont nem maradt meg tervnek...
–... de két évig bizonytalan volt, hogy elkészülhet-e egyáltalán. Ha Köllõ Miklós nem hisz erõsen benne, ha az akkor dramaturg Vásárhelyi Miklós és Makk Károly tanárom nem áll mellé, ugyanúgy elvérzik, akár a többi filmtervem. A filmfõigazgatóságon gyanakodva fogadták, valójában nem volt tisztán átlátható, vajon a könyv milyen lesz majd a vásznon, hogyan hat filmként. A gyárban, a magát biztonságban tudó rendezõnemzedék több tagja általában nem szívesen ment csínbe a nyeretlen kétéves elsõfilmesekért. Kellõ távolságból figyelték a küzdelmet: ha valaki az elsõ filmmel befutó lett, bevették maguk közé, ha nem, mosták a kezeiket. Sok tehetséges rendezõ vérzett el ily módon már a pálya elején. Esetemben ráadásul bizonytalan kimenetelûnek látszott, sõt határozottan kínos is volt, hogy vajon egy funkcionáriusról groteszk iróniával szóló film humora hol és kin fog végül csattanni. Az elfogadás után egy héttel még nem tudtam, mi lesz a filmem sorsa. Valaki aztán leküldte Õszödre, a Pártüdülõbe, ahol a fontosnak számító vezetõk feleségestül végignevették a vetítést. Másnap meg-született a döntés, a film mehet. Ugyanazzal az erõvel maradhatott volna dobozban.
– Ezzel szemben bejárta a fél világot. Józan számítás szerint ezután biztos kevesebb terve került a papírkosárba.
– Öt éven át minden. 1977-tõl 1982-ig a televízióbeli Végkiárusításon kívül nem forgattam filmet. Gion Nándor Latroknak is játszott címû regényét nagyon szerettem volna megrendezni. Bonyolult, sokszálú történet a kisebbségi létrõl. Egy bácskai faluban három nemzedék sorsát kíséri végig a századfordulótól a negyvenes évekig. A kisebbségi kérdés e tájékon akkor tabunak számított, pontosabban nem létezett. De nekifogtam, mert roppant izgalmas és szép történetben bontakozik ki az egymás mellett élõ magyarok, szerbek, svábok sorsa egy korban, amikor hol a szerbekbõl lesz kisebbség, hol a magyarokból. Attól függõen, hogy éppen hová csatolják a falut, ahol élnek. A svábok pedig így is, úgy is mindig kisebbségnek számítottak. Elmentünk Zágrábba, Újvidékre, Belgrádba, tárgyaltunk a ZDF-fel is, végül le kellett tennünk a filmrõl. Nem sikerült hozzá pénzt szerezni.
– Ügyetlenek voltak, vagy politikai meggondolások játszottak közre abban, hogy nem találtak támogatót?
– Ügyetlenek voltunk, nem értettünk a menedzseléshez. A magyar filmnek soha nem volt menedzsmentje. Most sincs. Nálunk a mûvészet, az esztétikum volt a kizárólagos kérdés, hogy hogyan lehet egy filmre pénzt szerezni, az nem volt téma. Az pedig pláne nem, hogy a filmnek netán be kell hoznia a ráfordított összeget. Ennek az egyoldalúságnak isszuk meg a levét. Az a menedzsment sem létezett, ami a lengyeleknél igen. El tudták adni magukat, a mûvészi sikereiket, a nagyok híre az új generációknak is utat tört a nemzetközi filmgyártásban. Meg lehet nézni az összes jó rendezõjüket. Skolimowski Angliában és Amerikában dolgozik, Wajda Franciaországban és ahol akar, Agnieszka Holland egyik filmje francia színekben készült, a másikat a Warner Brothersnél forgatja és a csúcsproducere Francis Ford Coppola. Kieslowski a velencei nagydíjas filmjét a franciáknál csinálta, és nemcsak Polanski hanem Zulawski és mások mind nemzetközi porondon mûködnek. Nálunk egyedül Szabó István lépett elõ olyan filmmel, amellyel maradéktalanul magára hívta a nemzetközi figyelmet. A magyar film feladata évtizedekig az volt, hogy jól szerepeijén a fesztiválokon. Moszkvában, Cannes-ban, Velencében és az itthoni szemléken. A filmrendezõktõl senki nem várta el, hogy amit csinálnak, az telt házakat vonzzon, eladható legyen. Kívül rekedtünk a nemzetközi kereskedelem és forgalmazás áramkörén. Nálunk a szakmai köztudatban a közönségsiker valósággal megbélyegzõ volt. Gyanús. Ma is az. Csakhogy egészen mások ma a körülmények, a régi beidegzõdésünkkel nem megyünk semmire, és életveszélyes, hogy még mindig tartja magát nálunk a fesztivál- és szemlecentrikus szemlélet. A magyar filmgyártás fennmaradásának az érdekében végre tudomásul kell vennünk, hogy nemcsak egyetlen szempont szerint lehet filmet csinálni. És a szempontok sokaságában a nézõ szempontjának, a nézhetõségnek és eladhatóságnak igenis létjogosultsága van. Ehhez pedig újra meg kell tanulni a szakmát, az alapoktól kezdve. Meg kell tanulni, hogy hogyan lehet egy történetet érdekesen elmesélni filmen.
Elkanyarodtam a témától, pedig a legnagyobb film-álmomról még nem esett szó. Nagyon régóta szeretném megrendezni Szerb Antal Utas és holdvilág címû regényét. Egyszer, már évtizede a küszöbéig jutottam, hogy nekifogjak, de kívülálló okokból nem jött létre az olasz-amerikai-magyar koprodukció. Nem mondtam le róla, addig nem akarok meghalni, míg meg nem rendezem. Szerencsére a történet idõtálló, remélem, egyszer lesz rá pénz.
– Mindeddig olyan tervekrõl beszélt, amelyek pénz híján mentek f üstbe. Kizárólag anyagi okok játszottak közre egy-egy fiaskóban?
– Nem egészen. Páral könyvébõl, A százszázalékos nõbõl azért nem sikerült filmet forgatnunk a cseh tévével, mert Prágában, az utolsó pillanatban a partnereink nemet mondtak. Minden magyarázat nélkül. Csak sejthettük az okokat. Abban az idõben Havel, Hrabal és Párai egyszerre csak nem létezett a hivatalosságok szerint, persona non grata lett a cseh kultúrában mindegyikük.
Volt egy könyv, amelyrõl magam mondtam le. 1980 táján Galgóczi Erzsébettel közösen írtuk meg a forgatókönyvet A fõügyész felesége címû regényébõl. A történet, mint közismert, a kivégzett Földes Gáborról és a mosonmagyaróvári sortûzrõl szólt. Akkor barátságtalan volt a könyv fogadtatása a stúdióban, valójában senki nem vette jó néven, hogy ezzel a témával foglalkozom. Volt, aki nyíltan elküldött a fenébe. Nem erõsködtem. Késõbb, amikor egy televíziós kollégám lehetõséget kapott, hogy megrendezze, odaadtam a kész forgatókönyvet.
– A megvalósulatlan tervek után beszéljünk arról, ami hamarosan megvalósul.
– A Filmalapítvány a stúdió csomagtervével már a tavasszal elfogadta a forgatókönyvet, nemrég megkaptam az Eurimage-tól is a támogatást, nincs akadálya, hogy forgatni kezdjek lengyel–német–magyar koprodukcióban. A könyv már három éve készen volt, de akkor vettem át a stúdiót, nem akartam rögtön azzal kezdeni, hogy saját filmtervvel pályázok. A három évvel ezelõttihez képest a mostani új verzió, hiszen teljesen megváltoztak a körülmények. Munkácsi Miklós írta, akárcsak a Dögkeselyût, és a Végkiárusítást, és jellegében olyanra tervezem, mint amilyen a Dögkeselyû volt. Érjen bár gáncs és megvetés, bevallottan olyan filmet akarok forgatni, amelyhez bemegy a közönség a moziba. A történet hõse egy úgynevezett kisember, olyan, akivel a hatvanas években, meg az ötvenes években, meg a negyvenes években is mindig kiszúrtak. És a kilencvenes években is vele szúrnak ki. A mi hõsünk fellázad és megpróbál igazságot tenni még azon az áron is, hogy belepusztul. Többet nem szívesen mondanék elõre azon kívül, hogy Törvénytelen a címe, és a fõszerepet Cserhalmi György játssza.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/03 20-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1065 |
