Sneé Péter
Van-e Magyarországon privát filmgyártás? Kialakul-e a régi támogatási rendszerbõl új, rugalmas és nyitott filmgyártás? Kell-e egyáltalán támogatni a mai magyarfilmet?
– A magyar film ma nem létezik. Ami volt, annak nyoma sincsen, aminek lennie kellene, az meg távollétével tüntet. Köztes helyzetben vagyunk. Hiába jöttem el több mint négy esztendeje a Lumumba utcából, oda születtem és inkább jelen vagyok, mint akik még ma is ott téblábolnak. Tíz filmet készítettem, tizennyolc éves korom óta a szakmában dolgozom, jelenleg a Novofilm nevû céget vezetem és tulajdonostársa vagyok néhány másiknak, némi tapasztalattal bírok tehát, mégis úgy ítélem, semmit sem tehetünk a magyar filmért. Ami ma van, azt nem támogathatjuk.
Mihez kezdhetne egy magáncég? Legföljebb munkát adhat a szakalkalmazottaknak, akik nem egyszer bizonyították már, hogy világszínvonalon dolgoznak. Mi neveltük fel õket akkor, amikor létezett a magyar film.
Bódv Gábor a legreakciósabb rendezõnek tartott hajdan, mivel a „kell egy csapat” jelszavát tûztem magam elé. Vegyem tudomásul, mondta, szét kell vernünk a rendszert és a romjain építenünk egy újat. Meggyõzõdésem, hogy nem volt igaza akkor, ám (nemcsak filmjeiben, ebben is) látnoknak bizonyult. Egyetlen hely sincsen a jelenlegi magyar filmgyártásban, amihez kapcsolódhatnék, akár anyagilag, akár szellemileg.
– Navigare necesse est, egy rendezõnek talán mégsem kell bizonygatom, hogy filmet készíteni szükséges. Miért nem gyakorlod a hivatásodat?
– Hiányzik persze, hiszen nem „önkifejezés” volt számomra, hanem életforma. Ám elveszett minden, ami egykor a rendezõ fogalmához tapadt. Amiért mégis kibírtam eddig – most, hogy nagyon sok gyûlölet és ugyanakkor tolerancia, valamint egy kevéske szeretet halmozódott föl bennem, már gondolhatok újabb rendezésre –, annak oka kettõs. Soha nem voltam képes filmet készíteni azért, mert jogosítványom van rá. Valamennyi mûvem belsõ tisztázódás eredménye, illetve logikus folyománya. Az elmúlt néhány év viszont egyikünk számára sem kínált esélyt a tisztázásra, éppen ellenkezõleg. Olyan helyzetbe keveredtünk, aminek alig van köze ahhoz, amiben korábban éltünk.
A dolog másik része tragikusabb és nehezebb: a rendezõi életmódhoz tartozott fontosságának tudata, vagyis annak hite, hogy van mondandóm, amire a nézõk várnak. Egy kissé Jóistennek érezhettük magunkat valamennyien. Mondok egy példát. 1967 nyarának végén a Váci utcai virágboltban forgattam, amikor beszólt a stáb egyik tagja: az imént ment erre Jancsó, és a tömeg szétvált elõtte, mint á Vörös-tenger. Ezen nõttünk föl.
Ma katasztrofális a helyzet. Egészen más érdekli az embereket, megváltozott a környezet és benne mi magunk is. Nagyon nehéz átváltani egy másféle beállítódásra. Most egy miniszteri fõosztályvezetõrõl több szó esik, mint akár a teljes magyar filmmûvészetrõl. Hogyan viseljem el? Az alkotás hatalmas elszánást követel. Eddig is szorongva, tehetségemmel szemben táplált sûrû kételyekkel láttam munkához, miként gyûjthetnék erõt hozzá akkor? Visszaigazolás, siker nélkül nem tudok semmit csinálni. Legyen bár zajos bukás az eredmény, az is több a semminél, mert kellemetlen ugyan, de fölpezsdít. „Itt csendben pengenek el a csendek.”
– Más szakmabeliek a politika mûvelésétõl várják népszerûségük tartósítását. Mi a véleményed-errõl?
– Ha nem velem zajlana mindez, akár érdekes is lehetne, de mint jövök én ahhoz, hogy valamelyik párt mellé álljak? A napi aktualitások határozzák meg a politikusok szemléletét, az enyémet meg nem. Morális kérdés ez? Dehogy, egyszerûen nem visz oda a lábam.
Tudom, mi az, amit nem akarok. A számba jöhetõ politikai irányzatok képviselõinél viszont sokkalta többet tettem eddig a magam területén, mármost ilyeneknek tessem? Akad néhány régi és új barátom, néhány hely a városban, továbbá van egy mániám: a filmipar szétzúzásának megakadályozása: ez minden, amivel létezem. Hogy sok vagy kevés, nem tudom, de ennyi érdekel most a világból.
Szeretném, ha békén hagynának. Engedjék bizonyítanom, hogy nem csak filmrendezõként vagyok tehetséges. Ne történhessék meg ismét, ami megesett, hogy Hankiss melletti tanúskodásom másnapján ellenõrök lepik el a céget és hét hónapon keresztül vizsgálnak minket. Ez csúnya, ez durva dolog. Mindezt leszámítva azonban nagyobb élvezetet nem tudok elképzelni a mai Magyarországon, mint hogy itt dolgozzam, és azt tegyem, amit teszek.
– Képes vagy-e segíteni másokon, akiknek nem adatott meg ilyesféle tehetség, illetve ekkora szerencse?
– Néhány éve elhatároztam például, hogy Enyedi Ildikó nálam forgat majd. Nemrégiben készült el új filmjének elsõ összeállításával. Amennyit tudtam, segítettem neki. Sok ez, vagy kevés? – kérdezd meg tõle! Szerintem ha így gondolkodna mindenki, jobban állnánk. De lehet, hogy elfogult vagyok.
– Nem számítasz a Filmalapítvány közremûködésére sem?
– A Novofilm nem nyújtott be könyvet az alapítványhoz, attól függetlenül dolgozik. Nem hiszek ugyanis azokban, akiken ez a szisztéma alapszik, a régi vezetõkben. Ez néhány generációmbéli privát bulija. Ha egyszer megírják a magyar film történetét, akkor nemzedékem méltán esélyes arra, hogy a filmszakma tönkretevõjeként marasztalják el.
Logikailag sem elfogadható persze, hogy egy elõzõ politikai rendszerben mûködõ, úgynevezett stúdió-szisztéma, amelyik létrehozott egy csomó maradandó értéket is, változatlanul tovább folytatódjék, miközben fenekestül felfordult a világ körülöttünk és bennünk. Ráadásul ugyanazokkal az emberekkel! Most mondd, mi változik attól, hogy az egyik lemond és a másik lép a helyére ugyanabból a szûk körbõl?!
Amit régen dotációnak hívtak, annak ma Filmalapítvány a neve. Mibõl fizetik ki a telefonszámlákat, nem abból-e, amibõl filmet kellene készíteniük? Két esztendeje hallom, hogy privatizálnak (mellesleg nekem nem is szóltak, holott a Hunnia Stúdióban én készítettem a legtöbb filmet), de mit privatizálnak vajon...? Itt nemcsak pénzrõl van szó, hanem a maradék hatalom megõrzésérõl is. Meggyõzõdésem, hogy amíg fennmarad ezen állapot, nem tud megújulni, levegõt venni sem a magyar film. Képtelenségnek tartom, hogy a „döntnököket” ne terhelje semmi felelõsség, és ugyanúgy kapják a havi fizetésüket, prémiumukat, mint eddig. A „csomagterveket” ma is úgy kezelik, ahogyan a stúdiók támogatását egykor.
Mi – a Novofilmben – saját tõkénket kockáztatjuk már. Másfajta gondolkodásmódot sajátítottunk el, és akadt-e valaki a szakmából, aki az elmúlt négy és fél esztendõben, miközben tönkrementek, létük látszativá vált, megkérdezte volna: mondd, hogy csináltad? Nem volt ilyen. Nekem precízen el kell számolnom minden fillérrel. Ha rosszul csinálom a munkámat, a tulajdonostársaim leváltanak és a helyembe mást ültetnek. A kuratóriumnak viszont nem kell felelnie semmiért, ahogyan a stúdióknak sem kell számot adniuk arról, milyen filmet készítettek. Hogy van ez?
Értesítettek, hogy beadhatok pályázatot történelmi filmekre. Ez a cenzúra csúcsa. Mi az, hogy történelmi film? És aki nem tud ilyet, annak lehet bármilyen kitûnõ a terve, nem kap semmit? Miféle állapotok uralkodnak?
Körülbelül 25-30 százalékkal olcsóbban készítünk filmet, mint a (volt) Lumumba utcában. Az egyik tervrõl állították, hogy hetvenmillióba kerül a megvalósítása, azt mondtam, ötvenháromból kijön. Ötvenre taksálták a másikat, én harmincötre. Fogadjunk, hogy egyiket sem csinálhatom meg! Kísért a múlt: költségérzéketlenek és ellenérdekeltek. Ilyen egyszerû ez.
Ha el kellene számolniuk avval, hogyan és mire költötték el a pénzt, illetve milyen sikert aratott a filmjük, ha valamilyen kötelezettsége lenne a kuratóriumoknak is, alighanem gyorsan megváltozna ez a helyzet. A múlt rendszerben szorítóbbak voltak a kötelékek, de lehetett mire hivatkoznunk, fesztiváldíjakra, közönségsikerre, ám elképzelni sem tudom, mik lehetnek az érvek háromezres nézõszámnál.
Vegyük például a Csapd le csacsi!-t. Tímár Pétert valódi filmmakerként ismertem, tudtam róla, képes megfogni egy bizonyos réteget. Még nem létezett a kuratórium, kaptunk kilencmillió támogatást, mi hozzáadtunk további négyet és ennyibõl, 13 millióból forgattunk le egy 129 ezres nézõt vonzó alkotást akkor, amikor az az évi filmeket összesen nem látták többen hetvenezernél! És mi történt? A magyar forgalmazók közölték, hogy nem hajlandóak foglalkozni vele. Talán azért, mert Novofilm-produkció? (Vajon nekik kinek kell elszámolniuk egyszer?) Egyetlen ember sem akadt, aki elgondolkodott volna azon, hogy esetleg érdemes megkeresnie egy újabb ajánlattal az üzleti sikert követõen.
– Ha tehetséges fiatal rendezõként jelentkezem nálad, mire számíthatok? Tudsz segíteni nekem?
– Tudnék, de nem segítenék. Ameddig ilyen csekély a kompetenciám, addig csak azt tanácsolhatom, ott kereskedj, ahol a pénzt õrzik. Amíg a magyar filmkészítésnek „szigetelõ rétege” jelen van, nekem más a dolgom. Mihelyt a legkisebb esélyem adódik valóságos beleszólásra szakmám belsõ ügyeibe, abban a pillanatban készen állok a támogatásodra.
Fölrótták nekem, hogy három éve azt nyilatkoztam egy nyugat-európai lapnak, a magyar film Csipkerózsika-álmát alussza. Ráébredtem azóta, igazuk volt, csakugyan rosszul fejeztem ki magam. Már akkor azt kellett volna mondjam, hogy végveszélyben van. Alig igazolja a létét valami.
– Az imént hallhattuk, a Filmszemlén milyen temérdek alkotást mutatnak be majd.
– A filmszemlékre talán szükség lehet, mivel a folyamatosságot biztosítják, de mégsem egyebek nagy hazugságnál. Önigazolásul szolgálnak. Potemkin-rendezvények, ahol van zsûri, és mindenki kap valamiféle díjat. Ha el vannak ennyivel, hát csinálják. Csupán arra volnék kíváncsi, mindez mennyibe kerül. Felteszem, kikerekedne belõle egy filmre való. Senki sem elemzi majd a mai helyzetet és épkézláb kritika sem lát napvilágot, ami a zavar jele. Csakhogy ezzel tisztában kellene lenni és töprengeni, hogy miként változtassunk rajta. Szörnyû egykori tehetségeket látni e szituációban vergõdni. Lehet, hogy nagyobb bátorságra vall ilyen körülmények között is filmet készíteni, de én nem így gondoltam.
– Mégis, milyen jelét látod a változásnak?
– Bizakodásom alapja, hogy ez nem tartható így sokáig. Elõbb-utóbb valaki csak elszámoltat minket. Nem egy politikus felülrõl, hanem egy újabb generáció alulról. Folyton nõ a feszültség, mind többen érzik, hogy valami nincsen rendjén. Az emberek kezdik átélni az új életet, lassan beléjük szivárog, hogy másként kellene csinálni a dolgokat. Muszáj ráébrednünk arra, hogy tarthatatlan, ami van, elvégre nem hülye emberek gyülekezete a miénk.
Lehetetlen, hogy ennyire hiányozzon az életösztön!
Reménykedem, mert ez az én életem is és nem az övék csupán. Bízom, valami csak történik, amitõl jobb, emberszabásúbb lesz a világ és elviselhetõbb a lét, mint most. Nagyon sok nincsen már a szakadék aljáig, ahonnét elrugaszkodhatunk majd..
Az nem lehet, hogy így maradjon minden! Az nem lehet, hogy évtizedekre elõre tönkremenjen a szakma és elzavarjanak minden olyan embert, akin múlik a jövõ! Elképzelhetetlen, hogy másként legyen.
Évtizedek óta létezik a stúdió-szisztéma, és az elmúlt 10-15 évben is ugyanazok irányítják mindenütt. Közben falak omlanak és világok dõlnek össze, itt pedig minden változatlan, hát hogyan van ez?
Ha végiggondolom, borzalmas.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/03 16-18. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1063 |
