Kömlődi Ferenc
A közeljövő világhálós médiavalóságát döntő mértékben fogja átformálni a digitális képrögzítés, az olcsó „webkamera töltőtoll”.
A videózás, vagyis az elektronikus képrögzítés mintegy fél évszázados története során sokszor prognosztizálták már a benne rejlő potenciál beteljesülését, de hiába fejlődött folyamatosan a technológia, a médium történetének első három évtizedében jobbára csak a mainstream televíziózásban, a film- és zeneiparban (videóklipek), valamint az underground művészeti mozgalmakban (video art, újmédia-művészet) terjedt el. A házilag készült munkák mennyiségileg és elterjedésüket tekintve egyaránt elenyészőnek bizonyultak, az amatőr filmesek sokáig a jól bevált szuper8-ast részesítették előnyben. Az 1990-es évektől kezdett változni a helyzet, de a filmszalagnál lényegesen olcsóbb és egyszerűbben kezelhető elektronikus képrögzítésben rejlő lehetőségek kibontására egészen a 2000-es évekig kellett várni.
Az eredetileg katódsugaras televíziórendszerekhez feltalált videótechnológia lassú fejlődését alapvetően meghatározta, hogy hosszú ideig nem alakult ki a képrögzítés egységes formátuma. A televízió- és számítógépmonitor-szabványok is sokáig külön utakon fejlődtek, mígnem a processzorok teljesítményének növekedése, a digitális televízióadás és az internet olyan műszaki hátteret nem teremtettek, amely lehetségessé és szükségessé tette az egységesítést. Ellentétben a korábbi, jóval nehézkesebb analóg technológiákkal, a jelenlegi kamerák, számítógépek és megjelenítők lehetővé teszik a házilagosan készített filmek, klipek jó minőségű felvételét, tárolását, szerkesztését, vágását, és – nem utolsó sorban – a terjesztését, megosztását, közkinccsé tételét.
Az internet tömeges elterjedésével, a web „nagykorú”-vá válásával (web 2.0) párhuzamosan, az egyre olcsóbb digitális kamerák, videózásra alkalmas (mindinkább multifunkcionális eszközként, afféle mobilmindenesként használt) mobiltelefonok az elmúlt tíz év során a hétköznapi élet meghatározó eszközei lettek. Az internet hőskorát szövegalapú honlapok jellemezték, aztán a szövegek mellett képek és mozgóképek is megjelentek, majd a gyors kapcsolat és a gyakorlatilag korlátlan sávszélesség lehetővé tették a (fokozatosan javuló minőségű) multimédiás tartalmakat, miközben – olcsó digitális kameráik, mobilmindeneseik jóvoltából – e tartalmak jelentős részét maguk a tulajdonosok, felhasználók állítják elő (user-generated content). Egyrészt a tartalmak másokkal (akár tömegekkel) történő online videómegosztása, másrészt a videó- és mobil blogolás, videó podcast-ek és egyéb mozgóképes műfajok sikere, harmadrészt a közösségihálózat-oldalak videókomponensei, negyedrészt a jó minőségű megjelenítők együttesen vezetnek oda, hogy a közeljövő világhálós médiavalóságát ma már jelentős mértékben a digitális képrögzítés alakítja ki és formálja át.
*
A majdnem mindenhol jelenlévő (ubiquitous) és olcsón elérhető digitális rögzítési és terjesztési technológiák biztosítják, hogy a régebben passzív fogyasztó, a felhasználó ne csak befogadóként, hanem (ha tudja, akarja és van rá ideje, pénze) aktívan is részt vállaljon a globális információáramlásban. Az olcsóbb, egyszerűbb, ugyanakkor a VHS-nél lényegesen jobb minőségű digitális mozgóképkészítés és -terjesztés nyomán hihetetlenül gyorsan új kulturális trendek, szokásrendszerek teremtődtek. Az olcsó high-tech mozgóképalkotó és megjelenítő technológiák, 3D, tapintással, gesztusok útján történő vezérléssel kiegészült/azokon alapuló interfészek, hiper- és kereszthivatkozások összetett rendszerei teszik lehetővé, hogy a hajdani home video túlnőjön hagyományos térbeli és interakciós korlátain. A mozgóképek előállítása, tárolása, terjesztése és fogyasztása ma teljesen más, mint akár csak tíz évvel ezelőtt: a filmkészítés soha nem volt ilyen olcsó, filléres webkamerákkal, mobilokkal filmezünk; nincsenek nyersanyagproblémáink sem, „végtelen” a tárkapacitás; nem kell kiadót/forgalmazót keresnünk, mozgóképeinket azon mód feltmhetjük a YouTube-ra; nem vagyunk sem a tévé kötött műsorrendjéhez, sem a mozihoz vagy a tévékészülékhez kötve, a filmeket netbookon, okostelefonon tekinthetjük meg. A videó a boldog kevesek filmkészítő médiumából a fizikai valóság megörökítésének leghatékonyabb eszköze lett: elvileg bárki létrehozhatja, végtelenségig alakíthatja át, keverheti össze más felvételekkel saját egyedi nézőpontját. Az alkotási/gyártási folyamat és a hozzáférés tömegesedésének következményei azonban nemcsak pozitívak: a drasztikusan növekvő információ egyre nagyobb része – esztétikai szempontból mindenképpen, de a kommunikáció hatékonyságának szempontjából is – jórészt kevesek érdeklődését kiváltó, silány (vagy értékelhetetlen) minőségű adathalmaz.
A digitális univerzum folyamatosan tágul, a következő tíz évben a digitális képrögzítés összes aspektusa további alapvető változásokon megy keresztül: a mozgóképrögzítés/formálás (kamerák, vágás), a gyűjtés/tárolás (archiválás, keresés), a terjesztés (digitális médiatárak, hálózatok) és a megjelenítés (kijelzők, interakciós platformok) technikai lehetőségei mennyiségileg és minőségileg is bővülni fognak. Az online videókommunikáció nem fogja háttérbe szorítani a beszéd/szövegalapú közlést, viszont az interakciónak hasonlóan szerves része lesz: kiteljesednek a médiatartalmak, összekapcsolódnak a különböző formák.
*
Elvileg mindenki számára egyértelmű, hogyan nézzen televíziót, olvasson könyvet, hallgasson zenét. A média-írásbeliséget hagyományos műfajok és szerkezetek használatának képessége határozza meg. Az új médiatechnológiák kezdetben többé-kevésbé a bevett formákat utánozzák, próbálják saját nyelvükre fordítani: a korai fényképek portréfestők képeit, az első némafilmek a színdarabokat, a gyerekcipőben járó televízió színműveket és rádiójátékokat imitált. Mindig hosszas kísérletezés, lassú adaptálódás eredményeként fejlődik ki a csak az adott médiumra/kommunikációs platformra jellemző új nyelv, amely alkalmanként ugyan emlékeztet a korábbiakra, viszont az ismert formák az új szisztémában másként funkcionálnak már. A régi médiumról az újra történő átállást különböző kedvező körülmények – gazdasági érdek, közösségi használat, társadalmi elfogadottság – együttesen készítik elő és teszik szükségessé. A videó átlépte ezt a határt: ígéretes technológiából meghatározó tömegmédiummá vált.
Egy médium eszköztára a régi és az új közti átmeneti állapot során áll össze egységes rendszerré: az alkotók önkifejezési stílusokkal kísérleteznek, kialakul a nyelv(tan), az új technológiára szabott kifejezőeszközök és a műfajok. A jelent kettősség jellemzi: a házimozik és a mindennapi televíziózás formájában a hagyományos audiovizuális média változatlanul nagyon fontos szerepet tölt be, viszont a felhasználók által generált, online elérhető videótartalmak – annak ellenére, hogy túlnyomó részük egyszerű felvétel – már az új szisztémát képviselik.
*
Az egyik legnépszerűbb alkotóeszköz, a webkamera lehetőségei (technikai okokból kifolyólag) egyelőre korlátozottak, de ennek ellenére jól szemlélteti az új médium esztétikáját („webcam-esztétika”), kifejezési eszközeit. Leginkább a nagyközelik jellemzik; miközben általában szörnyű a hang és a világítás. A filmezett személy belebámul a szinte mozdulatlan kamerába, mesél életéről, társadalmi és politikai aktualitásokról. Minden egyszerűnek tűnik: beszélő, kamera; számítógépes monitor előtt ücsörgő nézők a résztvevők. Alkalomadtán – közvetlen vagy közvetett – interakció alakul ki. De hogyan lehet dinamizmussal, tempóval és ritmussal megtölteni ezt a felettébb statikus (és általában unalmas) beállítást? Háromféleképpen, és a három változat különböző kombinációival: kameramozgással, a beszélő mozgásával, ugróvágásokkal (jump cuts).
A médium újfajta használatát szemléltető kezdeményezés a 2008 végén a Stanford Egyetem kutatói által indított, 2-4 perces webes videórészletekkel – mikrodokumentumokkal – a tudományok iránti érdeklődés felkeltését/növelését célzó Microdocs: Short Attention Span Science Theater. Az alkotók felismerték, hogy a szöveges webbel szemben, a videók szélesebb rétegnek szólnak, közösségi ismeretek referencia-platformjaként működhetnek, illetve azt is, hogy a webkamerákkal, mobilmindenesekkel és más hordozható digitális képrögzítő eszközökkel készített anyagok másként, többféleképpen kötik le figyelmünket, mint a televízió vagy a film. Egy ilyen munkának rövidnek, tömörnek kell lennie, nincs idő hosszú bevezető képsorokra, sokkal inkább ellenpontozásra, zenei klipekből ismert megoldásokra.
Európával és Észak-Amerikával ellentétben, a Távol-Keleten egy másik trend uralkodik: a hosszabb, professzionálisabb kivitelezésű, pay-per-view (csak a ténylegesen megtekintett műsor után kell fizetni), hirdetésalapú tartalmakban bővelkedő webes videók népszerűbbek a 2-4 perces nyugati daraboknál.
*
A részvétel és az együttműködés új formái az alkotás és a szerzőiség (további) decentralizációját, globalizációját eredményezik. A videókat jelenleg nem feltétlenül eredetiségük és tartalmuk, hanem mennyiségük, alkotóik és nézőik száma, valamint a feldolgozási lehetőségek teszik fontos tényezővé. Elterjedt és népszerű a „tömegek” bevonása (crowdsourcing), a „forgatás” menetét főként twitteren követhető Swarm of Angels-t például ezernél többen készítik, miközben mainstream televíziócsatornák egyre gyakrabban merítenek az egyelőre alternatív médiumból – a sok önkéntes résztvevő által létrehozott anyagokból, ugyanabból a forrásból, amelyből az egyre több videót integráló Wikipédia építtetett.
A közösségi filmezés egy másik szép példája Kevin Macdonald és Ridley Scott tavaly meghirdetett, idén beteljesült, a Sundance-en és természetesen a YouTube-on bemutatott projektje: Az élet egy napban (Life in a Day) 80 ezer videó 5 ezer órányi anyagából készült. A szerzőpáros közleményben kérte a nagyvilágot, hogy aki tudja, rögzítse, mi történt vele július 24-én, aztán a beérkezett matériát (kissé ellentmondva a webkettes „alapelveknek”) Macdonald vágta össze filmmé…
A tömegmédium jóvoltából a legtávolabbi, legsemmitmondóbb eseményeknek is sokadmagunkkal lehetünk tanúi (mass witnessing), ugyanúgy, mint ahogy a tényleg fontos történéseknek.
A világhálóra feltöltött vagy valósidőben sugárzott anyagokat, mint például a 2009-es iráni elnökválasztás utáni tüntetéseket vagy a 2007. szeptemberi mianmari helyzetet dokumentáló Burma VJ-t milliók láthatták, legutóbbi példa az egyiptomi, líbiai mobilképek informatív és szervező hatása. Az emberjogi csoportok bevett módszere, hogy szemtanúk által készített mozgóképeket gyűjtenek, azokkal igyekeznek bizonyítani egyes kormányok, szervezetek, csoportok jogsértéseit. Ugyanakkor egy fontos és mielőbb szabályozandó személyiségjogi kérdést is felvetnek: vajon szabad-e felhasználni az illegálisan készített felvételeket?
Mások az egészségügyi helyzetet dokumentálják világszerte, vagy AIDS-megelőző tevékenységükben veszik hasznát a helyszínen készült videóknak. Megint mások, például Indiában – a digitális és általában az esélyegyenlőség reményében – elmaradott falvak, kistérségek (gyakran írástudatlan) lakosait tanítják kamerakezelésre, editálásra, vetítésre, így próbálva elérni, hogy közösségüket rendszeresen tájékoztassák a helyi történésekről.
Bárhol és bárkiről készülhetnek ilyen felvételek, de ezek a felvételek elvileg még nem tartoznak a tömegmédium kategóriájába. A csip-csup ügyek, ismeretlen személyek hétköznapjainak életnaplózása (lifelogging) keveseket érdekel, de ha az illető kilép a négy fal közül, és tágabb környezetét örökíti meg, a leforgatott anyag valószínűleg komolyabb figyelemben részesül. Különösen, ha ott van a forró pontokon, a világtörténelmi jelentőségű eseményeken. A világ szemeként és füleként korábban elképzelhetetlennek tartott mennyiségben dokumentáljuk az emberi létezést és a mindennapokat átformáló, felforgató történelmet.
*
A civilek készítette mozgókép tömegtermelése nyomán a legkorszerűbb és leggyorsabb terjesztési csatornának – a világhálónak – megfelelő új technikák, alkotási eljárások (és azok elkerülhetetlen hibridjei) jöttek létre. Ez még csak a kezdet, a tendencia nyilván folytatódni fog, és a jövőben a kísérletek eredményeként önálló műfajok alakulhatnak ki.
A 2007-ben indult You Suck at Photoshop a Photoshop-szakértő Donnie Hoyle kéthetente előadott (és a YouTube-ra feltett) szatirikus performansza: a bevezető jellegű kurzusokban a Photoshop CS3 szépsége mellett Hoyle széteső házasságáról és egyéb gondjairól is szó esett – igazi össznépi cirkuszban érezzük magunkat. A Big Fat Institute for Advanced Interactive Design internetes sztárstátuszba emelkedett producerei, Troy Hitch és Matt Bledsoe házivideót, reality szappanoperát és komédiát gyúrtak egyedi darabokká.
A videóbloghoz (vlog) semmi más nem kell, csak egy webkamera. A blogoló azzal rögzíti a világot, és kommentálja a rögzítetteket. Az alkotó–néző-távolság összezsugorodását jól szemlélteti a publikum egyes szám második személyben történő folyamatos megszólítása. (Az ilyen jellegű törekvések legismertebb képviselője az amerikai Ze Frank.)
A videómimikrivel szintén sokan kísérleteznek. Például film- és popsztárokat, ismert közéleti szereplőket imitálnak, vagy így akarnak kifigurázni személyeket, intézményeket. Jobb, rosszabb minőségű utánzatok, a filmművészetből ismert, helyenként az eredetitől nagymértékben eltérő, teljesen új minőségű, leggyakrabban gúnyos, cinikus, máskor igen kreatív remake-ek és átértelmezések készülnek (például a hét évig csiszolt és a paródia végső határaként jellemzett finn Star Trek (Csillagszekerek) utánzat, a Star Wreck: In the Pirkinning). A mimikri médiavírusként és tanulási folyamatként egyaránt funkcionálhat…
Leginkább persze – hol máshol, ha nem ott – a YouTube-on, ami az első magyar webes thrillersorozatnak, a december végén indult, egy kelta mondát feldolgozó Már a mondákban sem bízhatunk-nak (MAB) is felületet biztosít. Úttörő kísérlet, korábban még senki nem próbálkozott hasonlóval idehaza…
*
Hasonlóan a kollázson és montázson alapuló, az elektronikus tánczenéből ismert remixhez, a mashup (webmontázs) kész anyagok összekombinálásával teremt új művet, és ad új jelentést az alkotóelemeinek. Az e módszert használók klipeket illesztenek egymáshoz, más forrásból eredő hang- és képanyagokat gyúrnak egybe, filmeket, filmrészleteket alakítanak át stb.
A kísérleteket olyan törekvések, technikai megoldások teszik még érdekesebbé, változatosabbá, mint az alkotó életéről folyamatosan tudósító lifecasting, a screenshotok narrátor szövegével kísért mozgóképes változata, a (például szoftverek bemutatásakor hasznos) screencasting, vagy az egyes szám első személyű, fejre szerelt kamerákkal (ejtőernyőzés vagy mélybúvárkodás, vagy akár biciklizés stb. közben) rögzített videók. Esetleg videó nélkül létrehozott opusok, például a számítógép-animációs machinima: az alkotók 3D-s renderelő motort használva egy-egy számítógépes játék grafikájával keltik életre történetüket.
A világhálóval összefonódott, internetezési, online (egyének és csoportok közötti) érintkezési szokásainkat növekvő mértékben befolyásoló videókommunikáció – és általában a videózás – technológiai alapjai, az ezekkel a technológiákkal előállított tartalmak közötti kölcsönhatások következtében évtizedünk végére a felhasználók a mostanihoz képest jelentősen átalakult (multi)médiavalóságban – a Metaverzumban – fognak kommunikálni, interakciókat folytatni; alkotni, befogadni és fogyasztani.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/05 40-42. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10628 |
