Lovas Anna
Murakami életunt hősét a Beatles dala indítja el visszafelé a húsz éve eltűnt idő és harmónia nyomában.
A fiatalkorában jazzbárt üzemeltető Murakami nyomában belépve a tokiói kiskocsmák füstjébe, csak pár pillanatra akad meg a szemünk a kopott asztalokon és csapja meg orrunkat az égett gumihoz hasonló kávészag, figyelmünket rögtön a zenére irányítja idegenvezetőnk. Mert mi idézné fel érzékletesebben a régmúlt időszak atmoszféráját, mint a kollektív emlékezetben elevenen élő slágerek, melyek vég nélkül forognak a bakelit lejátszókon? Murakami egyetlen jelenet alatt nyugati dalok tucatjait sorolja fel, pusztán a címüket említve, hogy nosztalgikus hangulatot teremtsen, és szereplői érzelmeit pozícionálja.
A Norvég erdő főszereplőjében a Beatles-szám hatására kavarodnak fel régi érzései. Átadja magát hirtelen rátörő emlékeinek fiatalkori szerelméről, hogy aztán rendszerezéssel analizálja önmagát. Húsz évvel korábbi, egyetemista emlékeiben elszaladnak mellette a számára komolytalan ’68-as ideológiák, csak elmereng képmutató diáktársain, akik korlátoltságuk csúcsán követelik a felszabadító változást. Watanabe köztük meg nem értett különc, egy őszinte ember a felszínességből felépített világban, és gyér szociális hálója mind olyan emberekhez köti őt, akiket hazugságok tettek tönkre. Gyógyír lehetne ő a sebekre, ám egyedül képtelen megváltoztatni a világot, és őszintén, nem is akarja. Gondolatait teljes mértékben a vágyakozás tölti be, melyet elhunyt barátjának szerelme iránt érez. Watanabe és a lány a gimnáziumban egyszerre vesztették el a számukra oly fontos személyt, az egyetlen barátot és a szerelmet, és vele a tökéletes harmóniát, melyet csak hárman együtt tudtak elérni. Most, pár évvel később, a sérült lelkű fiatalok újra találkoznak, és járni kezdik Tokió utcáit, hogy megtalálják egymásban, akit elvesztettek, és hogy hiper-érzékeny lelkük végre nyugalomra találjon. Ám Watanabe túllép az érintetlen szerelmen, és az elfojtások közt élő Naokóban ez végleg eltör valamit.
Watanabe magára marad az elvesztett boldogság képével és kielégítetlen vágyaival, miközben enerváltan ingázik az unalmas órák, a mocskos fiúkollégium és a lemezbolti diákmunka között. Az unalmat csak néha töri meg, mikor a hatalmas egóját tökélyre fejlesztő Nagasawával járják a várost, hogy ismeretlen lányokat fektessenek le. Ahogy Nagasawa barátságát is kertelés nélküli egyenességének köszönheti, nekünk is nyíltan meséli el szexuális élményeit, csodálkozva, milyen egyszerű is idegeneket ágyba vinni, és rágódva a reggeli rossz érzésen. Murakami éppolyan természetességgel veszi a szexualitást és az érzelmeket, mint ahogy a Kafka a tengerpartonban az égből hulló szardíniákat, miközben a nagy társadalmi események, a diákforrongások vagy a nagy kantói földrengés a személyes élmények hiányában teljesen érdektelenné válnak. A Norvég erdőben a lélek mindent porba döntő hullámai már pszichoanalitikus módon sem gyógyíthatók, de az író még nem lép át spiritualitásba, mint mágikus-realista regényeiben. Mindössze egy különös szanatóriumot hoz létre, mely az emberektől távol az ideális világot modellezi, ahol az őszinteség és a megértés természetes, és semmiféle hierarchia nem létezik, még az orvosok és páciensek sem különböznek. De pont tökéletessége miatt életképtelen a hely, Naoko sem bír visszatérni korábbi életébe, még Watanabe is elbizonytalanodik, vajon az álságos nagyváros, vagy az őszinteség parányi arborétuma-e az igazi világ. Murakami ez alkalommal nem hagy kétségek között, a nem lineáris lelki túra végén nyugvópontra érünk, Watanabe választ kap a kérdéseire, még ha húsz év távlatából újra maga alá is tudja temetni fiatalkori szerelmének emléke.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/05 48-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10622 |
