Simó György
Ademir Kenoviæ a szarajevói SaGA-csoport vezetõje, Emir Kusturica barátja és alkotótársa. Két játékfilmet forgatott, immár két esztendeje a belháború egyik krónikása.
– Ha jól tudom, eredetileg tizenhatan indultak erre az útra, végül még is csak kilencen jutottak ki. Mi történt a reptéren, amikor két nap várakozás után megtu ták, hogy csak a csoport egy része jöhet?
– Rettenetes élmény volt számomra is, és azoknak is, akik végül nem utazhattak. Borzasztó körülményes és nehéz ma kijutni Szarajevóból: nekem mégis az az idealista és megalomán gondolat járt a fejemben, hogy ki tudunk utaztatni egy ilyen nagy csoportot a városból. A Point du Jourral és a BBC-vel közös vállalkozásunk kapcsán – a SaGA mindennap kétperces felvételt sugároz a szarajevói utcáról – huszonöt embert hívtak meg Cannes-ba. Onnan jöttünk ide. Az, hogy most itt vagyunk, Önöknek feltehetõen természetes, számunkra azonban maga a lehetetlenség. A társaim még mindig nem hiszik el, hogy ez valóban megtörténhetett, hogy itt vannak, és zsebredugott kézzel mászkálnak fel-alá Budapesten.
– Úgy érzem, a kijutottak a kinti léttel nehezebben boldogulnak, mint a szarajevói állapotokkal. Önnek nem ez az elsõ útja a filmekkel, s így feltehetõen tapasztalta, milyen nehéz a visszatérés.
– Így van. A társaim érdekes módon még nincsenek ennek tudatában. Ez nagyon vegyes érzelem: a visszatérésnek pusztán a technikai oldala is fenyegetõ. Önök el sem képzelhetik, mennyire boldog az ember, mire végre biztonságos helyre ér, és mégis a szarajevóiak otthon érzik magukat a legjobban. Azok, akiknek el kellett hagyniuk a várost, többnyire nem találják a helyüket. A háborúhoz, a bombázásokhoz még csak hozzá lehet szokni, azzal viszont lehetetlen megbarátkozni, hogy az ember otthon, haza nélkül maradt menekült. Soha nem lehet megszokni. Soha nem mennék vissza Szarajevóba, ha nem érezném a parancsát, hogy ott kell tennem a dolgomat. Ott a helyem. A fasizmus, az extrém nacionalizmus mindenhol erõsödõben van: hol érezhetném így biztonságban magam?
– Kanyarodjunk egy pillanatra vissza – ha lehet egyáltalán – a háború kitörése elõtti idõkre: ‘mivel foglalkozott, hogyan gondolkodott a filmezésrõl?
– Két játékfilmet készítettem, az Egy darabka lélek címût 1986-ban, és a Kuduzt, 1989-ben. Ezt megelõzõen tizenöt évig dolgoztam a televíziónak. 1980-ban néhány barátommal megalakítottuk saját kis filmes stúdiónkat, gyakoroltunk, tanulmányoztuk a filmkészítést. Ez volt akkor a SaGA.
Az az igazság, hogy mindig játékfilmet szerettem volna csinálni, ám túlságosan is tiszteltem a mûfajt. Hosszan készültem rá, noha élveztem mindazt, amivel korábban foglalkoztam: dolgoztam a televízióban, színházban, rövidfilmeket forgattam. Irodalomszakosként diplomáztam, aztán egy évet töltöttem az Egyesült Államokban, Ohióban, ahol színházrendezést tanultam. Miután visszatértem Szarajevóba, elvégeztem a fõiskolát. Közvetlenül a háború kitörése elõtt a harmadik játékfilmemre készültem. Tulajdonképpen még mindig erre készülök, bár teljesen más forgatókönyvvel, más környezetben.
– Mirõl szólt volna harmadik játékfilmje?
– Elsõ filmem azzal foglalkozott, mit jelent felnõni, éretté válni; a második az érettségrõl, a harmadikat az öntudatról szerettem volna forgatni. Tiltott film lett volna a címe, s ennek persze különös jelentése van az azóta történtek miatt. Azokról a történelmi korokról, kitaposott ösvényekrõl szólt volna, amelyek meghatározzák és akarva-akaratlan vezetik a háború utáni Jugoszláviában, Szarajevóban élõk életét: a második világháborús traumák, a fasizmus.
– Hogyan változott a forgatókönyv?
– Teljesen megváltozott. Egész környezetem, a filmezésrõl, mint médiáról és a film esztétikájáról alkotott gondolataim, érzéseim átalakultak. Következésképp ma mást tartok fontosnak. Mindennap az foglalkoztat: honnan j ön, mi a természete annak a lelkierõnek, amely képessé tette és teszi az embereket a túlélésre.
–A világmédia sokak szerint áruként használja fel a boszniai háborút, s képtelen hiteles képet közvetíteni. A Filmhéten tartott beszélgetésen az is elhangzott, hogy a nagy nyugati társaságok döntõen alárendeltek a „shock business” követelményeinek. A SaGA lényegileg az egyetlen autentikus hang, mely valamelyest képes ellensúlyozni ezeket a torzításokat.
– Meglepõen gyorsan nõ az érdeklõdés az olyan filmek iránt, mint amilyeneket a SaGA gyárt. Nem szenzációhajhász, sokkoló, horrorfilmekbe illõ jelenetek ezek, illetve nem kizárólag: ezeket a képeket már nem lehet feldolgozni, az emberek fáradtak, és unják a húsz másodpercbe sûrített drámákat. Felesleges ismételni az ilyen képeket, hisz aki érzékeny, az egyetlen ilyen képsor után sem tud többé nyugodtan aludni. Nem a Szarajevóban dolgozó riporterekkel van a baj: tapasztalataim szerint többségük kiváló ember, de nem õk döntik el, mi kerül a képernyõre, az anyagaikat csupán felhasználják azok a szerkésztõk, akik a nyugati médiát egyre jobban kiszolgáltatták különféle politikai és gazdasági érdekeknek.
Úgy gondoljuk, a mi álláspontunknak is meg kell jelennie a képernyõn. Helyet kell adni olyan független filmeseknek is, akik nem követik a politika fõáramának változásait. Az elõbb említett közös vállalkozás a BBC, az ARTE mûholdas csatorna és a Point du Jour részvételével is erre tesz kísérletet: az elmúlt csaknem három hónapban naponta kétperces felvételt sugároznak a szarajevói mindennapi életrõl: semmi drámait, véreset, semmit, amibe már belefásultak a nézõk. Két perc cenzúrázatlan adás: a newsmedia hegemóniája mellett ennek nagyon nagy a jelentõsége, s talán segít ráébreszteni az embereket, mennyire veszélyes elmenni amellett, ami Szarajevóban történik.
– Az elmúlt két évben Szarajevó ostromának filmes krónikásaként dolgozott. Amikor legutoljára arról kérdeztem, hogyan változott meg a filmkészítésrõl vallott felfogása, csak legyintett: mostanában nincs ideje ezen gondolkozni, mert nem a filmkészítés, hanem a túlélés az egyetlen lényeges kérdés. Most mégis játékfilmjére készül.
– A SaGA tagjai az elmúlt két évben szinte mindennel, ami a dokumentumfilmezéshez tartozik, kénytelenek voltak szembenézni. Alaposan megtanultuk, hogyan mutassuk be a körülöttünk zajló drasztikus történéseket. Ez az egész mostanra valamiképpen mögöttem van, s azt érzem, nem elégséges csupán a helyzeteket, a háború groteszk logikája szerint zajló eseményeket lefényképezni: kikerülhetetlen az emberi érzések, belsõ folyamatok bemutatása. Szarajevóban a hivatalos adatok szerint minden tizedik embernek súlyos lelki sérülései vannak. Természetes, hogy azt gondolom, a játékfilm is dokumentum, a lelkiállapotok dokumentuma. Persze nem a háború érdekel. A háború elviselésének módjait szeretném megmutatni. A különleges atmoszférát, az egymásra torlódott érzések bonyolultságát, a környezeti képét. A háború külsõ képére nincs szükség: ennél több, a mélyben dolgozó hatások érdekelnek.
Rettentõ gyorsan beláttuk, hogy a dokumentumok sem eléggé valódiak, sokszor nem meggyõzõek, mert nem képesek a valóságos, a megélt érzéseket közvetíteni. Ráadásul igen könnyen manipulálhatók, számtalanféleképp tálalhatók. Annak ellenére, hogy a SaGA dokumentumfilmjei eddig sem koncentráltak kizárólag a „tényfeltárásra”, mégis az az érzésem, eljött az ideje a belsõ történések megmutatásának.
– Ez volna a háttere annak, hogy a SaGA-csoport néhány alkotója újfajta, a dokumentumfelvételek és a fikció elegyébõl született filmekre, dokudrámákra készül?
– Eleinte az volt a fontos, hogy együtt rögzítsük a körülöttünk történõ eseményeket. Hogyan fociznak a gyerekek az utcán, hogyan mûködik a piac, a közlekedés, a temetõ, a kórház, aztán azok a helyek, ahol embereket mészárolták le: a front. S egyszerre azt éreztük, hogy kifosztottuk az egészet. Nem is kifosztottuk: inkább kimerítettük, körbejártuk, végeztünk vele. A SaGA-ban mindenki szabadon azt csinálja, amit helyesnek érez: ezért születnek a fikciót, a valóságot és a drámát keverõ mûvek is. Nem elméletileg érkeztünk el ehhez a ponthoz, hanem munka közben. Elkezdtek ömleni belõlünk ezek a filmek. A koncentrálódott borzalom, félelem és igazságtalanság dolgozott bennünk.
– Ha jól értem, akkor ezen az abszurd módon érkeztek el egy egyedi, különleges filmes tanulási folyamat második szintjéhez.
– A háború elõreláthatatlan, extrém helyzeteket produkál, melyek semmilyen órarendben vagy tankönyvben nem szerepelnek. Szerencsétlen esély ez arra, hogy szembenézzünk az élettel. Itt van ennek a negyven embernek, a SaGA tagjainak a példája: mozgalommá galvanizált bennünket a háború, különféle energiákat kevert össze mindannyiunkban, az élet szakmai, intim és egyéb aspektusait keresztezte. Nem egyszerûen egy filmes csapatról vagy egy baráti társaságról van szó, hanem arról, hogy ezek az emberek egyformán reagáltak a rájuk zuhanó agresszióra. A túlélés és az a vágy; hogy valami hasznosat tegyünk a filmjeinkkel, ez eredményezi a filmkészítés új útját. Itt van például Ahmed esete. Amikor egyik tanítványom Lábakat égettem címû filmjének forgatására készült, kiderült, hogy nincs operatõre. Ahmed ott állt, én megkérdeztem, látott-e már kamerát, mire azt felelte: két évvel ezelõtt egy esküvõn. Végül is õ fényképezte a filmet, s azóta ez a húszéves fiú le sem tette a kamerát. A háborúban lett operatõr, közben tanfolyamokat szerveztünk a számára. Munkája és képzése elválaszthatatlan attól, ami Szarajevóban történik. Szokatlan és darabos módon zajlanak a dolgok, s ez nyomot hagy a filmjeinkben is.
– Többször elmondta már, hogy nem egyszerûen a szarajevóiak történetét akarja elmesélni, hanem ráébreszteni a világot arra, ami vár rá: a küszöbön álló nagy háborúra. Ha a háború veszélye nem csupán vízió, ha jövendölés eszerint a nacionalizmus terjedése általános háborút robbant ki Európában; mégis miben bízik?
– Azt gondolom, ha ez így megy tovább és a világ ezután is strucc módjára viselkedik, a katasztrófa sajnos elkerülhetetlen tesz. Abszurd, hogy a nagyhatalmak eltûrik ezt a pokoli igazságtalanságot, abban a világban, melyet állítólag õk irányítanak. Azon túl, hogy jelenlegi okoskodásuk elhibázott, ráadásul öngyilkos is: Szarajevó nem véletlen, hanem elõjel.
Korábban optimista alkat voltam, ez mára természetesen a múlté. Igaz, nem vagyok pesszimista sem: igyekszem nyitott szemmel járni a világban, s nem kizárni egyetlen lehetõséget sem. A történelemnek nem kell mindig elõre haladnia, most talán háromszáz olyan év köszönt ránk, amely inkább a középkor felé viszi vissza. Ám az, hogy egyre kevesebb idõnk van, nem zárja ki annak szükségességét, hogy filmeket készítsünk, és tegyük a dolgunkat. Talán épp az táplálja a reményt, hogy sikerült életben maradnunk és valami fontosat, hasznosat csinálunk a filmjeinkkel.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/03 13-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1062 |
