Sepsi László
Vince Gilligan a Totál szívással visszatért a kilencvenes években készült nagyjátékfilmjeinek szatirikus látásmódjához.
Habár az igazi áttörést az idén nyáron a negyedik évaddal induló Totál szívás hozta meg számára, az elsõsorban forgatókönyvíróként és producerként tevékenykedõ Vince Gilligan a kilencvenes évek közepe óta az amerikai függetlenfilmes és televíziós szcéna meghatározó alakja. Íróként három egészestés játékfilm szkriptjét jegyzi: a Lángra lobbant szerelem és az Ennivaló a csaj a kilencvenes évek függetlenfilmjének jellegzetes darabjai, ahol maró szatíra fogja össze a white trash-közösségeken élcelõdõ zabolátlan fabulákat. A tíz év kihagyás után elkészült Hancock – hiába ült a rendezõ székében a Ronda üggyel debütált Peter Berg –, végül kihagyott ziccer maradt, az alkoholista szuperhõs sagája csak ötletszinten viselte magán azt a groteszk látásmódot, ami a pirokinetikus képességgel (lásd még: Tûzgyújtó) megáldott testvérpár és piromán barátnõjük szerelmi háromszögét megéneklõLángra lobbant szerelmet gyerekbetegségei ellenére is emlékezetes darabbá tette.
Gilligan karrierje a kétezres évek közepéig összefonódott az X-aktákkal és annak különféle spin-offjaival. A forgatókönyvíró a sorozat stábjának fekete báránya volt: ugyan tisztes iparosmunkával bedolgozott a széria magánmitológiáját cizelláló központi cselekményszálakba (a Scully ügynök rákja körül forgó Memento Mori epizód egy Grammy-jelölésig is eljutott), de legjobb formáját azokban az esetekben mutatta, amikor lehetõsége nyílt felülírni az X-akták standardjait. Az olyan epizódokkal, mint a The Lone Gunment elõlegezõ, a címbeli hackercsapat létrejöttét elmesélõ Unusual Suspects vagy a Bad Blood bizarr texasi vámpírtörténete Gilligan az elsõk között emelte be a komikumot, azon belül is a fekete humort a széria közegébe, amit végül a már említett spin-offal tetõzött be. A 2001-ben indult és ugyanezen évben le is zárult The Lone Gunmen zavarbaejtõ átmenet volt az X-akták képviselte paranoiathriller és a Szupercsapat-féle akciókomédia között, melyben a Nahát! magazint megszégyenítõ címbéli újság szerkesztõi különféle abszurd összeesküvéseket göngyölítenek fel – a 2001. márciusában sugárzott pilot-epizódban többek között megakadályozzák, hogy egy eltérített utasszállító repülõgép New York szívébe csapódjon.
Mint azt játékfilmjei és X-akták-beli tevékenysége is mutatja,Gilligan egyszerre a posztmodern amerikai mitológia elszánt építõje és maró iróniával felfegyverzett kritikusa: életmûvében a felszín alatt tevékenykedõ különös hatalmak körvonalait rajzolja fel, legyen szó kormányösszeesküvésekrõl (The Lone Gunmen), bizarr párkapcsolatokról (Ennivaló a csaj) vagy a szervezett bûnözés groteszk képviselõirõl (Totál szívás). Az X-akták utolsó évadjaiban a fantasztikum által eljutott a paranoia és abszurd keverékének a mainstream televíziózásban még megengedhetõ határértékéig: a Drive epizódban (ahol annak érdekében, hogy koponyájuk ne robbanjon fel, a szereplõknek igen nagy sebességgel kell jármûvükkel nyugati irányba hajtaniuk) Bryan Cranston már a Totál szívás híres nyitányát elõrevetítve száguldozik a sivatagi utakon, az X-COPS-ban pedig sikerrel keverte ki a közismert rendõr-reality és az X-akták briliáns hibridjét. Gilligan a Totál szívással visszatért a kilencvenes években készült nagyjátékfilmjeinek szatirikus látásmódjához, és ha a fantasztikumot nem is, de a felszín alatti anomáliák megszállott leltárba vételét magával hozta Chris Carter kultikus szériájából.
Szemben a hasonló tematikát feldolgozó Nancy ül a fûbennel – ahol a címszereplõ többgyermekes özvegy anyagi gondjai miatt kezd marihuána terjesztésébe az álságos és képmutató kertvárosi közösségben – a Totál szívás kezdettõl fogva komorabb hangot üt meg. Míg Jenji Kohan visszafogott szatírája a kannabisz-terítés bocsánatos bûnén keresztül mutatja szuburbia visszás viszonyait, addig Gilligan szériája nem csupán a bûnügyi szálra fektet jóval nagyobb hangsúlyt, de mint azt a jópofizó magyar címadással szemben eredeti elnevezése is mutatja (Breaking Bad), a Totál szívás legalább olyan mélységgel járja körül a bûn és a gonoszság fogalmának kérdéseit, mint amilyen elszántsággal építi eközben saját mitológiáját. A már említett Bryan Cranston által alakított középiskolai kémiatanár, Walter White akkor dönt a rossz útra térés mellett, amikor fény derül tüdõrákjára. Elsõsorban anyagi okoktól hajtva otthagyja megalázó mellékállását és egy volt tanítványával közösen metamfetamin kotyvasztásába kezd: precizitásának köszönhetõen az anyag csúcsminõségûre és kék színûre sikeredik, ezek után pedig Walt és partnerének karrierje bumfordi bakugrásokkal vezet a helyi szervezett bûnözés és a morális ambivalencia legsötétebb bugyraiba.
Vince Gilligannek köszönhetõen a rák motívuma már az X-akták mitológiájában is kulcsszerepet játszott: nem csupán beillesztette az államilag terjesztett betegséget a széria paranoid világszemléletébe (lásd az említett Memento Mori címû epizódot), de számos olyan kreatúrát létrehozott, ahol a daganatos megbetegedés különleges képességek katalizátoraként (Pusher 1-2) vagy egyenesen következõ evolúciós lépcsõfokként (Leonard Betts) jelenik meg. Walter White a mindennapos frusztrációból kihajtott betegsége a késõbb szinte fertõzésként terjedõ bûn csírája és esszenciája, amely attól ponttól, hogy a fõhõs „Heisenberg”-re keresztelt bûnözõi alteregója kiteljesedik és szinte önálló életre kel, el is tûnik a sorozatból. Innentõl kezdve Walt/Heisenberg maga válik rosszindulatú kitüremkedéssé a közösség testén, aki elõször legkönnyebben befolyásolható partnerét rántja magával, majd fokozatosan korrumpál mindenkit maga körül, pénzmosásra használva fiának internetes oldalát, beszervezve a tönkrement házasságból kiutat keresõ feleségét és az idegösszeomlásig hajtva Heisenberg után nyomozó sógorát. Amellett, hogy a jelenlegi sorozat-paletta legfeketébb humorú dramedy-je, a Totál szívás erõteljes tabló a bûn természetrajzáról, amely nem csupán a dílerkedés legmocskosabb pillanatait emeli ki elõszeretettel (holttest feloldása házilag, sav segítségével; pénz beszedése meth-függõ véglényektõl), de a film noir érzékenységével megragadja azokat a pillanatokat, ahol a bûnbe csábult kisember elõször óvatosan, majd mind gátlástalanabbul lazítgatja az általában vett morál határait, minden adandó alkalommal igazolva saját tetteinek jogosságát. (Lásd például a harmadik évad elején Walt monológját a közvetett módon általa elõidézett repülõgép-szerencsétlenség kapcsán, ahol a készítõk igazi szövegírói bravúrral ragadják meg az erkölcsi homályzónában ragadt fõhõs önigazolási kényszerét.). Teljessé téve a képet, Walt romlását a kezdetben meth-függõ piti díler, Jesse jellemfejlõdése ellensúlyozza, a Totál szívás belsõ dinamikáját elsõsorban kettõjük állandó polémiája hajtja – aminek cizellálására a vendégrendezõként feltûnt Rian Johnson (Brick, Szélhámos fivérek) a harmadik évadban egy egész epizódot szánt – : a bûnözõként rideg és számító, ám önmagát rendre felmentõ Walttal szemben a tevékenységüket helyiértéken kezelõ és hirtelen természetû Jesse áll, aki mindvégig képes keresztüllátni az önámítás és a kegyes hazugságok védõburkán.
A Totál szívás által középpontba helyezett morális kérdéseket a cselekményt szervezõ sajátosan kaotikus kauzalitás teszi valóban súlyossá: Gilligan szériájában minden egyes tettbõl fakad valamiféle következmény, ám a sorozaton belül az ok-okozatiság kiszámíthatatlanul mûködik, esetenként már elfeledett ballépéseket rántva elõ évadok múltán, vagy nagyobb vétkeket megtorolva népirtás-szintû katasztrófákkal. Az erkölcsi értelemben vett jó és rossz Walter White történetében nem önmagában, hanem a tettek megjósolhatatlan következményei által kristályosodik ki (mint a kémcsövekben fortyogó drog), amit Gilligan a flashbackek és flashforwardok rendszeres használata által az elbeszélésmódon keresztül is kihangsúlyoz, lásd a kezdettõl fogva egy végpont felé mutató második évadot, az epizódok nyitányában visszatérõ – és a fináléig értelmezhetetlen – összeégett, vízfelszínen lebegõ plüssállattal. Heisenberg megjelenése lavinát indít el a helyi alvilágban éppúgy, mint a fõhõs magánéletében, az ennek köszönhetõen kialakult kényszerpálya pedig – amit már szinte elfeledett tettek következményei szerveznek, lásd a harmadik évad kartellbosszú-cselekményszálát, amely a bérgyilkosok alakján keresztül a Gonosz misztikus felfogását is beemeli a szériába – sajátos értelmet ad a rossz út fogalmának, ahol már egyetlen ballépés után sem lehetséges a visszatérés a hófehér kerítések és frissen sepert garázsfeljárók birodalmába. A kémikus Walt attitûdjét áthatja a természettudományos világszemlélet, az ezzel járó precizitás teszi a legjobb drogkészítõvé egész New Mexicóban – ellenben az õt körülvevõ univerzum, habár ugyancsak feszes kauzalitás irányítja, lényegében kiszámíthatatlan, ahol a legapróbb változtatás az elõfeltételekben megjósolhatatlan következményekkel jár; a morál birodalmában pedig a rideg kiszámítottság végképp fabatkát sem ér.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/05 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10614 |
