Harmat Eszter
Felbukkant a 80-as években született „elveszett generáció” – legalábbis a magyar filmes szcénában. Beszélgetés Szimler Bálinttal, Kárpáti György Mórral és Győry Balázzsal
Itt vagyok –Szimler Bálint frappáns címet választott a cannes-i bemutatkozásához, mely egy év távlatából akár még szimbolikusnak is tûnhet: talán nemcsak egy rendezõ, hanem egy egész nemzedék indulásának lehettünk szemtanúi. Szimler nemzetközi sikere után az osztálytárs, Kárpáti György Mór Erdõ címû kisjátékfilmje kapott meghívást az idei Berlináléra, harmadikként pedig a Werk Akadémia „elsõ fecskéje”,Gyõry Balázs került a figyelem középpontjába, amikor a Röyksopp Fear címû számához készített klipjével egyike lett a zenekar által meghirdetett internetes pályázat gyõzteseinek.
*
Min dolgozol mostanában?
Szimler Bálint: Jelenleg egy olyan internetes projekten dolgozunk, amelyben általunk kedvelt zenekarok spontán utcai „performanszait” örökítjük meg. A Volkova Sisters, az Akkezdet Phiai, a Turbo zenekar, Harcsa Veronika és más elõadók közremûködésével készülõ videók általában egy zenei és egy vizuális ötlet összekapcsolására épülnek.
A késõbbiekben szívesen maradnál az internet „berkeiben”?
Sz. B.: Engem sosem csigáztak fel különösebben az internet adta lehetõségek. Megnézem valamelyik tucatvideót a YouTube-on, ami több tízezres nézettséget ért el, és megállapítom magamban, hogy többen látták, mint az én filmemet. Viszont beletekertek. Saját tapasztalatom, hogy ha akad akár egyetlen pillanat is, amikor nem köti le a figyelmem valami, már megyek is tovább. Nézõként szerintem a saját filmemet is habozás nélkül áttekertem volna.
Másrészrõl az interneten talán hatékonyabban és gyorsabban megtalálja a közönségét egy-egy film…
Sz. B.: Biztosan. De bennem még él az a romantikus kép, hogy valaki fogja a családját és elmegy egy moziba, hogy megnézze a filmemet. Számomra ez sokkal értékesebb, mint amikor valaki a gép elõtt véletlen a filmemre kattint, és a nézõszámláló ugrik egyet felfelé. Egyébként érdekes jelenség, hogy látszólag nem épült még be a köztudatba, hogy a filmkészítés lehetõsége ma már bárki elõtt nyitva áll, és nem csak a filmes „elit” kiváltsága. Személy szerint örülnék, ha szélesebb körû és színesebb lenne a filmes szakma.
Mi az a többlet, amit a filmes „elit” képzése mégis nyújtani tud?
Sz. B.: A legfontosabb számomra az volt, hogy megtanultuk érteni a film és a fotó nyelvét, és megtanultuk elfelejteni a filmesztéta megközelítésû filmnézési metódust. Az elemzéseknek az volt a legfontosabb tanulsága, hogy minden film mögött ott áll egy ember, aki döntéseket hoz. Ez a hozzáállás leveszi azt a terhet a vállunkról, hogy mindig csak a nagy összefüggésekre koncentráljunk. Ehelyett inkább a technikai megvalósítást, és sok apró döntést látunk magunk elõtt.
Hogy látod, van valamilyen közös vonás, problémakör, ami összekötheti az osztály eddigi filmjeit?
Sz. B.: Nem látok semmilyen komolyabb összefüggést, talán csak annyit, hogy mindannyian emberközpontú filmeket csinálunk.
És a saját filmjeidben illetve filmterveidben?
Sz. B.: A forgatókönyv, amin dolgozom, egyre több mindenben hasonlít az Itt vagyokra, fõleg ami az egyetlen karakter kibontását illeti. A háttérben pedig ugyanazok a kulturális- és szociális jelenségek jelennek meg, amik egyfajta jóléti nihil életérzésévé sûrûsödnek össze, melyben a kilátástalanság, az ambíció teljes hiánya és a cinizmus uralkodik. Más szóval az az élmény, hogy mindenünk megvan, és éppen ettõl rossz. Ugyanakkor arra is rájöttem, hogy nem fogok azon nyavalyogni, hogy mindenki nyavalyog, mert akkor én is nyavalygok.
*
Szimler Bálint után te vagy a második, aki az Enyedi–Máthé osztályból nemzetközi porondon is megmérettethette magát. Minek köszönhetõ a siker, és várhatjuk-e a folytatást?
Kárpáti György Mór: A siker annak köszönhetõ, hogy rengeteget dolgozunk a filmeken. Az egyetem ehhez jó közeget nyújt: az iskolatársaim között remek munkatársakra leltem, de a tanárok segítsége is fontos. Kicsit olyan az iskola, mint egy nagy filmes büfé, ahol bárkivel lehet néhány szót váltani az aktuális munkával kapcsolatban, és ahol a tanárokat is el lehet csípni, odaadni nekik a forgatókönyvet, vagy behívni õket a vágószobába. A vizsgafilmek alapján biztos vagyok abban, hogy nem mi leszünk az utolsók az osztályban, akik komoly nemzetközi fesztiválokon vesznek majd részt.
Fel lehet fedezni valamilyen közös vonást a filmjeitekben, vagy abban, ahogyan a filmezésrõl gondolkodtok?
K. Gy. M.: Leginkább egyszerû és realista filmek készülnek, és szerintem ez a megközelítés jó alapot ad a filmes tudáshoz. A gondolkodásmódunkban vannak hasonlóságok, hiszen öt éve folyamatosan beszélgetünk, és ez mindenkire hatással van, ugyanakkor a realista drámától a meséig mindenféle film készült már az osztályban.
Mik a jövõbeli elképzelések a forgalmazással kapcsolatban? Még mindig a mozi az áhított közege a filmjeiteknek, vagy elképzelhetõnek tartod az internetes megjelenést is?
K.Gy.M.: Annak ellenére, hogy csak ritkán van lehetõségünk moziban bemutatni a filmjeinket, a legtöbb munkánkat a mozivászonra készítjük. Mégiscsak nagy méretben jó nézni egy filmet, és az az igazi, amikor kétszáz ember egyszerre nevet fel, vagy éppen felejt el levegõt venni. Az internet jó lehetõség arra, hogy sokan megnézzék a filmjeinket, és biztos, hogy egyre fontosabb csatorna lesz, de az az igazság, hogy a számítógépen leggyakrabban alkalmazott képméret, a videómegosztók lejátszási ablaka, és a hangminõség nem a legjobb. „Bélyegméret”, ahogy Máthé Tibor, az operatõr tanárunk mondaná.
Ha jól tudom, az MMK ellehetetlenülése miatt a diplomafilmeket nem hogy moziban nem fogjátok tudni bemutatni, de egyelõre az elkészítésére sincs meg az anyagi forrás…
K. Gy. M.: Nem tudjuk még, hogyan lesz megoldható ennek a finanszírozása. Egyelõre nincs más választásunk, mint alkalmazkodni az új körülményekhez. Kicsit olyan ez, mint amikor a forgatási helyszínre érkezve meglátod, hogy ott áll egy kamion, a sofõr sehol, és egy vontatótrailer sincs éppen kéznél. A forgatást ettõl még nem fújhatod le:, át kell írni a jelenetet, és áthelyezni, akár egy kisebb sarokba. Rosszabb esetben a filmkészítés egy ilyen szakma. Találékonynak kell lenni.
*
Szimler Bálinttal vagy Kárpáti György Mórral ellentétben nem egy „hagyományos” fesztivál, hanem egy internetes portál lett a nagy kiugrás helyszíne. Az internet és a közösségi portálok mennyiben változtatták meg a filmes szakmát? Mi mindenre használhatja egy rendezõ a világhálót?
Gyõry Balázs: Ha nincs a Facebook, vagy az internet, kezdõ filmesként sokkal nehezebb dolgom lett volna. Minden filmünket igyekszünk feltölteni a netre, hogy szélesebb körben is megismerjék a nevünket, ezen kívül a nézõi kommentek között is sok hasznos visszajelzést találtam. A digitális technológia és a világháló szélesre tárta a kapukat, a nagyjátékfilm felé való továbblépés lehetõsége azonban még mindig csak a kevesek kiváltsága. Minden technikai fejlõdés dacára nagy hátránya ennek a forgalmazási módnak, hogy más befogadói élményt nyújt. Különbözõ visszajelzéseket kaptam attól függõen, hogy valaki moziban látta a Werk Akadémia által szervezett vetítésen, vagy a számítógép képernyõje elõtt ülve nézte végig a filmet.
Származik abból bármilyen hátrányod, hogy nem SZFE-s, hanem „csak” Werkes vagy?
Gy. B.: Kiskorom óta úgy gondoltam, hogy nincs élet a fõiskolán kívül. Ám amikor eldöntöttem, hogy rendezéssel szeretnék foglalkozni, lecsúsztam a felvételirõl, így kerültem a Werk Akadémiára. Nem azért mentem oda, hogy vörös szõnyegen sétáljak be a szakmába, hanem mert olyan tanáraink voltak, akiktõl tudtam, hogy sokat tanulhatok. Ráadásul ma már nem az számít, hogy hol szereztem diplomát, hanem az, hogy milyen filmeket tudok felmutatni, kikkel vagyok kapcsolatban, kikhez fordulhatok tanácsért. Egy-egy intézmény legfontosabb hozadéka (legyen az akár az SZFE, akár a Werk), hogy bevon ebbe a kapcsolati hálóba. Kívülrõl jõve ezt nehezen lehet kialakítani.
Milyen típusú filmeket várhatunk tõled, illetve a most pályára lépõktõl?
Gy. B.: A magyar film legnagyobb problémáját abban látom, hogy – néhány kivételtõl eltekintve – végletekben gondolkodik. Mintha nem létezne átmenet a nagyon mûvészi(eskedõ) alkotások és a sablonos vígjátékok között. Úgy tûnik számomra, hogy a pályakezdõkben megvan az a törekvés, hogy betöltsék ezt a „hézagot”.
A „nagy öregek” filmjeihez mennyiben tudsz kapcsolódni? Vannak még bármilyen hatással rád, vagy a generációdra?
Gy. B.: Büszkének kell lennünk rájuk, mert fontos filmeket tettek le az asztalra, ugyanakkor ma már idejétmúltnak tûnik az általuk képviselt filmezési mód. A mai közönség nehezen tolerálja, ha tíz percig kell néznie ugyanazt az arcot. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a nézõk többsége számára az amerikai film jelenti az etalont, ehhez mérik a magyar filmeket. A magyar tudat (és a filmes hagyomány) egyik jellegzetessége, hogy képtelenek vagyunk túllépni a saját nyomorunkon és az emiatti kesergésen. A magam részérõl inkább szórakoztató, itthon és külföldön is érthetõ és átélhetõ történeteket szeretnék mesélni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/05 38-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10612 |
