Filmvilág

Bűnadaptációk

Mildred Pierce

Anya noir

Todd Haynes televíziós miniszériája miközben hű marad James M. Cain regényéhez, ízig-vérig mai stílusban meséli el a noir-történetet.

A hard-boiled mûfaj rajongóinak James M. Cain neve hallatán valószínûleg olyan klasszikusok ugranak be elsõként, mint A postás mindig kétszer csenget és a Gyilkos vagyok (Dupla vagy semmi) – ezek a mesterien megmunkált, az emberi gyengeségrõl, az izzó szenvedélyrõl nyers és hiteles képet mutató történetek nemcsak a ’40-es–’50-es években fénykorukat élõ rendezõsztárokat ihlettek meg Viscontitól Billy Wilderig, de a század olyan irodalmi remekmûvei számára is inspirációként szolgáltak, mint Albert Camus Közönye. Míg a híres kisregény-páros az elkövetkezõ évtizedekben is számos esetben szolgált konkrét adaptációs forrásként, netán értékes motívumkincstárként Hollywoodtól (Testmeleg) Bollywoodig (Jism), akár mûfaji mesteremberek (Tay Garnett), akár mûvészfilmes alkotók (Fehér György) számára, Cain harmadik legfontosabb alkotásáról, a Mildred Pierce-rõl, szûk hetven év elteltével fújták le a film noir sötéten csillogó glamúrporát.

A két alapmû mellett Cainnek több novelláját és kilenc regényét írták át a gyöngyvászonra, köztük a Mildred Pierce-t, amelynek máig egyetlen moziverzióját Kertész Mihály készítette el 1945-ben. A Mildred Pierce eredeti története alapján – ha mûfaji behatárolásról van szó – némileg kilóg a legkedveltebb Cain-regények sorából, mivel inkább egyfajta karriertörténetbe ágyazott anyamelodráma, mintsem bûnregény. A mûfajhoz fûzõdõ szoros kapcsolatot csak erõsíti a kísérteties hasonlóság egy virtigli anyamelodrámához: 1941-es regényének motívumkészletébe Cain számos elemet kölcsönzött a John M. Stahl által rendezett 1934-es Látszatéletbõl (amelynek remake-jét 25 évvel késõbb a zsáner királya, Douglas Sirk álmodta újra, ragyogó színekkel gazdagítva). Bizonyíték ugyan nincs rá, de ellene sem szól semmi, hogy Cain láthatta Stahl verzióját (aki pár évvel késõbb meg is filmesítette egyik mûvét): ha a lánygyermek anyja miatti, megtagadásig fajuló szégyene általánosnak tûnhet is, a sikeres étteremtulajdonosi karriert befutó, gyerekének mindent alárendelõ anyafigurán keresztül már jóval konkrétabb párhuzam fedezhetõ fel a mûvek között. Cain regényénél annyiban változik a felállás, hogy a Stahl-filmben két szálon futó anyamelodráma egy mederbe kerül: a kislányával özvegyként magára maradt fiatalasszony és a fehérbõrûnek született gyermekét egyedül nevelõ fekete szakácsnõ (különleges palacsintareceptjével) egyetlen testben találkozik Mildred Pierce alakjában, aki eladósodott, tétlen férjétõl elválva, talpraesettségére és a pitesütési tudományára támaszkodva épp úgy a semmibõl teremti meg a kertváros legjobb éttermét, mint 1934-es elõdje. Noha a lánya, Veda esetében Mildrednek nem a faji hovatartozás miatt kell drámai küzdelmet vívnia saját gyerekével, az alacsonyabb származás és a lány beteges, elapadhatatlan becsvágya bõven elegendõ a feloldhatatlan ellentétekhez, nem beszélve a felserdüléssel kialakuló szerelmi háromszög-helyzetrõl, ami tovább erõsíti a családi kapcsolat kilátástalanságát, származását tekintve pedig ugyancsak a Stahl-filmbõl eredeztethetõ.

A melodrámából öröklõdött történet-elemek Kertész Mihály filmadaptációjában vadonatúj mûfaji színezetet kapnak: az anyai dráma alaptételei egy gyilkossági ügy kinyomozásáról szóló flashback-keretbe kerülnek, komoly zsánerváltást eredményezve, Kertész pedig, a léhûtõ férj figurájának meggyilkoltatásával a film noir alkotói klubjába is tagságot nyer. Az 1945-ös filmverzió tehát papírforma szerint kifordítja az eredeti regényt, de más szemszögbõl nézve rá is erõsít a történet melodrámai mivoltára, hiszen Mildred Pierce önfeláldozása odáig terjed, hogy akár egy gyilkosság vádját is magára vállalna a lányáért. Míg filmes értelmezés tekintetében újdonságot jelent, a regény cselekményének lekövetése szempontjából régi vágású alkotói hozzáállásról tanúskodik a 2011-es HBO produkció: a különleges atmoszférák megteremtésében mester Todd Haynes (Velvet Goldmine, I'm Not There) által rendezett ötrészes minisorozatban a szerzõ – egyéni stílusának ellentmondva – mindenfajta látványos stilizációt elkerül és a felemelkedés-bukás történetet hagyományos elbeszélésmóddal, tökéletes szöveghûséggel, veretes képi világ csomagolásában nyújtja át. Megközelítésmódja annak tükrében is szokatlan, hogy kilenc évvel ezelõtt már készített a Mildred Pierce-szel közeli rokonságban álló játékfilmet (Távol a mennyországtól), amely szintén a közelmúlt amerikai kertvárosában játszódó kosztümös darab, fõhõse pedig ugyancsak egy, a széthullás szélére jutott, alapvetõen magányos nõ, aki nem sokkal azután, hogy fény derül férje homoszexualitására, végleg magára marad gyermekeivel. Haynes vérbeli melodrámájával Douglas Sirk 1955-ös Amit az ég megenged címû klasszikusa elõtt tisztelgett, amelyre az alaptörténet kölcsönzésén túl még rá is licitált a Sirk-féle túláradó szín- és zenei világ megidézésével. A Mildred Pierce esetében – még ha Carter Burwell finommûvû visszatérõ zenei motívuma hangsúlyossá válik is – semmiféle túlstilizálásról nincs szó, noha a mûfaj elvileg még el is bírná mindezt. Haynes mértéktartó módon, teljes alázatot tanúsít Cain eredeti soraival szemben: részben ennek a hûségnek köszönhetõen, részben a bûnügyi noir-ra áthangolt filmváltozat tükrében mutatkozik meg, mitõl különösen izgalmas és újszerû alkotás a televíziós Mildred Pierce.

Az 1945-ös film mûfajváltását tekintve azt a szempontot sem érdemes elhanyagolni, miszerint mind a noirban, mind pedig Cain motívumvilágában fontos szerepet kap a melodráma. A noir hõsei, akárcsak a melodrámáé, aktívnak tûnõ, de valójában fokozatosan passzivizálódó figurák, tetteiket azonban valamilyen leküzdhetetlen vágy vagy kötõdés vezérli, amelynek fizikai megtestesítõjét jelenti a femme fatale. A két rokonmûfajban az alapmotívumok közé tartozik a szerelmi háromszög-helyzet: míg a noir esetében ez a feleslegessé vált, de jövedelmezõ halálú férjtõl szabadulni próbáló titkos szeretõk motívuma (A postás mindig kétszer csenget, Dupla vagy semmi), addig az anyamelodrámákban gyakorta valamelyik fõszereplõ gyermeke válhat a harmadik féllé (Látszatélet). A mûfajok metszetében elhelyezkedõ Cain ötvözi a kétféle háromszöget: a Dupla vagy semmi Walter Neffje bukása közben abba a fiatal lányba is fülig szerelmes lesz, akinek az apját a vágyott mostohaanya felbujtására eltette láb alól, a Love’s Lovely Counterfeit gengszternoirjában a hõsnõnek a gondjaira bízott bûnözõi hajlamú kishúgával kell megvívnia az õt behálózó karrierista maffiózóért. A Mildred Pierce ennek a kettõs megközelítésnek legszebb példája: Veda figurája egyszerre szerelmi rivális és végzet asszonya a címszereplõ számára. Az olyan hagyományos melodrámákban, mint a Látszatélet, a szerelmi háromszög-konfliktus rendszerint úgy oldódik meg, hogy az anya lemond arról a férfiról, akibe lányával együtt szerelmesek – ezzel szemben a regény (és Haynes) Mildred Pierce-e a lányának esik, elveszítve az igazi melodrámai hõsnõk határtalan önzetlenségét (Stella Dallas): úrrá lesz rajta a féltékenység, és megcsalatva érzi magát a lányától (ráadásul saját fatale-vonásaira ismer benne, hiszen a pitiáner, ügyeskedõ szeretõk neki is csak eszközül szolgálnak céljai eléréséhez). Vedához fûzõdõ kapcsolata valójában inkább épül az önmegvalósításra és valamiféle különös, már-már szerelmi vonzalomra (amelyre Haynes több ponton rá is erõsít), mintsem normális anya–lány-viszonyra: vagyis Mildred Pierce figurája végeredményben nem sokban különbözik azoktól a Cain-hõsökétõl, akik saját gyengeségük nyomán és egy számukra végzetes nõfigurának alárendelve vesztik el a talajt a lábuk alól. Hûséggel követve Cain mûvét és a többféle értelmezési tartományú gesztusok mesteri alkalmazásával Todd Haynes képes arra, hogy ügyesen egyensúlyozzon azon a finom jégen, amely az regényeredeti komplexitásából következik: ezért bizonytalanodhatunk el abban a kérdésben, hogy tragikus anyamelodrámáról van-e szó, vagy karcos, sokszor mégis megejtõ bûntörténetrõl, amiben kéjvágyó, gyenge férfiak helyett ezúttal egy független, törekvõ asszony ül a hintában.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2011/09 16-17. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10610