Filmvilág

Fesztivál

Halálrutin

Szarajevó, az erdõ

Szarajevó Filmhetet rendezett a Magyar Narancs és a Hunnia Filmstúdió. A programban a boszniai harcokról tudósító dokumentumfilmek, eseményanyagok és „békebeli” játékfilmek szerepeltek. A filmhét vendége volt a SaGA, a szarajevói filmesek egy csoportja, amely évek óta forgatja háborús krónikáit. Felvételeiket SA-LIFE címen több nemzetközi filmfesztiválon mutatták be.

Jól emlékszünk a 451° Fahrenheit erdejére, ahol a megmaradt kevesek maguk elé mormolva sétálnak fel és alá – õrzik a világirodalmat. Háromszázötvenezer ember él Szarajevóban, két éve ostrom alatt - õrzik az európai alapeszmét, miszerint a kultúra érték, az emberek sokfélesége szép, gyilkolni bûn, a gyermek sért hetetlen, a szolidaritás nélkülözhetetlen, és a humor fontos. Itt senki nem normális, állítja egy falfelirat Szarajevóban. És több mint tizenöt órányi dokumentumfilmet végignézve valóban felmerül a kérdés: normális-e még bárhol bárki egyáltalán. Mert valahogyan minden, amit ezekbõl a filmekbõl Szarajevóról megtudunk, azt sugallja: már csak õk háromszázötvenezren normálisak, akik berendezkedtek egy tébolyodott, felfog hatatlan helyzetre, és megpróbálnak élni benne a régi értékek szerint. Élnek, helyesebben naponta túlélnek egy szétlõtt városban, ahol nincs víz, villany, élelem, ahol az utcán csak futva lehet közlekedni, mert lõnek mindenkire, aki megy, ahol mindenkinek van már halott] a, s ha elõbb nem, a temetésen még biztosan le lõnek néhány hozzátartozót; napilapot szerkesztenek télikabátban egy pincében; erõs tûz esetén elüldögélnek a kapualjban, esetleg pingpongoznak, míg tovább lehet menni; keveset sírnak, és még énekelnek is, ha adódik alkalom. Szelíd és kifinomult város volt, mondják, akik „azelõtt” jártak ott. Egy dolog bizonyos: Szarajevóból nézve a világ nem normális.

Tizenöt órányi anyagban rengeteg az emlékezetes kép, még akkor is, ha gyakran egymásba játszanak, visszatérnek. Van egy rétege a képeknek, nem a legborzalmasabb, mégis a legijesztõbb: a romok között kóborló emberek, a kutyák a nyílt tûz mellett, a fõzés a lépcsõfordulóban, az arcok a pincében, gyertyafénynél, a néptelen utcákon olykor váratlanul és teljesen értelmetlenül elrobogó magányos ENSZ-tank, a kerülõút a lakásig, világvégi betonfolyosókon át. Háborús képek, de semmi közük az elõzõ háborúk képeihez. Ezek a következõ, a Harmadik Nagy Háború oly sok játékfilmben vizionált képei. Talán attól, hogy a modern, ipari világ épületeit és tárgyait látjuk romokban. Talán a megcsonkult holttestek látványa teszi. Szarajevó a rövidesen beköszöntõ európai háború próbajátéka, mondták a szarajevói filmesek Budapesten, és nagyon konkrét veszélyt értettek rajta. Igazuk van-e vagy sem, eszkalálódik-e vagy sem – ez a háború akkor is a Nagy Harmadik, mert civilizációnkat kérdõjelezi meg. Úgy, ahogyan azt valamirevaló science fictionben ábrázolni szokták: vad, barbár hordák pusztítják el ezt a kultúrát, mert velük szemben nincsenek érvek, mert a civilizációs gát átszakadt, és valami atavisztikus szörnyûség elõjött az emberi természet mélyérõl – egyszóval végünk van.

De hát hülyeség a kultúra pusztulásán siránkozni, mikor elsõsorban is emberek pusztulnak el Szarajevóban: háromszázötvenezer védtelen embert gyilkolnak módszeresen két éve, jól védett, kényelmes állásokból, a környezõ hegyekbõl, ahonnan belátható minden utca és útkeresztezõdés – lábuk elõtt a város, pucéran. Nincs eltévedt golyó: a civilekre céloznak, a járókelõkre, a hógolyózó gyerekekre, szülészeti osztályokra, sebesültszállító kocsikra. Úgy hívják: szarajevói rulett – egy-egy autó õrült sebességgel rohan a kiürült utcákon, körülötte csapkodnak a lövedékek, néha sikerül elkerülni õket, néha nem. Lövik a kenyérért és vízért sorbanállókat, vér és vér, leszakadt végtagok, vonagló emberek. Kisgyerekek holttestei. Amputálnak és temetnek éjjel-nappal. Ezek a mészárlás képei. Lehet nézni, de nem fogható fel. Mert ez nem lehet igaz. Az ember azt gondolná, elõbb-utóbb majd telítõdik az iszonyattal, de nem.

Van egy képsor a vízért sorbanállók hátramaradt holttesteirõl. Fizikai értelemben talán a legrettenetesebb – egy férfi és egy nõ, mindkettejüknek hiányzik a fél koponyája. Az ember ezt már nem gondolja végig. Hárítja, és van is mivel: hány agybeteg horrorfilmet néztünk végig a szkájokon és szupereken – egy ember félig leszakított feje végeredményben pont úgy néz ki, mint Schwarzeneggeré a Terminátorban. Kultúránk szemete felkészít minket a jövendõ borzalomra.

Szarajevóban az élet ma olyan, hogy nincs az a kutyafuttában érkezett tudósító, aki ne tudna valami szenzációs anyagot forgatni. A legdrámaibbat – világos dolog – a helybeliek készítik, a szarajevói filmesek, a SaGA (Sarajevo Group of Authors). Profik, fõiskolások, amatõrök, akik bentmaradtak a városban, és két éve folyamatosan rögzítik az eseményeket. A csoport vezetõje, Ademir Kenovic, számos játékfilm után – csakúgy, mint a többiek – azért csinálj a ezt, mert ez adatott. A SaGA filmjei többnyire rövidek, és mindenféle mûfajúak. SA LIFE (Szarajevói életképek) címen, változó összeállításban, egy-másfél órás adagokban vetítik õket. Van köztük utcán rögzített eseményanyag, dokumentumfilm, lírai etûd, videóklip (a város végsõkig kitartó rockzenészeinek munkái). Vannak köztük páratlan filmek, meg gyengébbek is – az egész úgy, ahogy van, megrendítõ. Mert olyan dolgokat mutat be, amiket sosem képzeltünk, és mert megpróbálja mítosszá emelni azt, amit elképzelni sem tudunk. Ezek a filmek nem úgy készülnek, hogy a filmesek odarohannak, ahol történik valami – járják a várost, és mindig történik valami. Mennek az autóval, egyszer csak lõnek rájuk. Megállnak, körülnéznek. A lövöldözés folytatódik. Jön egy teherautó, azt eltalálják. A ponyva alól elõmászik egy sebesült férfi. Néhányan futkosnak az útkeresztezõdésben, segítenek, akin lehet (minden felvétel arról tanúskodik, hogy az emberek a legnagyobb lövöldözés idején is segítik egymást, soha, egyetlen snitten sem látni fejvesztett menekülést). A kamera áll az egyik sarkon, pásztázik, keresi a helyet, ahol át lehet jutni. Vagy eltalálják, vagy nem.

Rengetegen forgattak már Boszniában, mióta tart a háború. Angolok, franciák, osztrákok, ki-ki a maga módján próbált szót emelni a városért, a háború ellen. Szép és derék filmek születtek a látogatásokból, de a titokhoz, úgy látszik, csak a helybeliek férnek hozzá. A titkos tudásban, amivel a szarajevóiak, túl a félelmen, a kétségbeesésen és az iszonyaton, „normalizálják” az életüket ostrom idején.

A francia filozófus, Bernard-Henri Lévy Szarajevó haldoklásának egy napja címû, egyórás filmjében igyekszik elmagyarázni a világnak, hogy mi a helyzet. Mindnyájunkért szól a harang, mondja Lévy angol hangja kínos pátosszal. Nem õ tehet róla, ha a nyugati emberrel úgy lehet valamit megértetni, ha elszántan bizonygatja, hogy ez itt, kérem, Európa, hogy itt az emberek világnyelveket beszélnek, 3,5 milliós könyvtáruk volt, amíg le nem égett, kapásból hivatkoznak Jean Baudrillard-ra, miközben fejük fölött kopognak a fegyverek. A film végén egy nagyfölû kisfiú hallgatja a pincében az Adagiót, egy magányos, frakkgalléros csellista elõadásában. Szemérmetlen hatásvadászat, szentimentalizmus – mindegy, hadd szóljon, ha egyszer ezt értik meg. Csak fogják már fül végre!

Különben nem igaz, hogy nem lehet megérteni – csak oda kell figyelni. Egy háború gyökerei címmel példás dokumentumfilmet készített Christophe Talczewski Franciaországban. A film a század elejétõl követi nyomon a mostani háború tényezõinek akkumulálódását. Pontosan sorakoztat] a fel az indulatok és a hozzájuk tartozó szlogenek megszületésének, az érvrendszerek megfogalmazódásának, és a tömegek hergelõdésének világosan kitapintható pillanatait.

Szép filmeket készítettek a hazalátogatók is. Csöndes, elkeseredett utazások ezek a városban. Radovan Tadic Angliából tér vissza hosszú évek után. Élõk és holtak Szarajevóban címû mûvében egy kisfiúval elindul vízért. A hosszú gyaloglás során át kell menni egy hídon, amit állandóan lõnek. A fiú fél, Tadic még jobban. Latolgatja, hogy majd az innensõ oldalról fotózza a fiút, aztán erõt vesz magán, utána megy. Találnak egy kutat. És akkor vissza kell menni a hídon. Csak amikor másodszor is átértek, mondja el a fiú, hogy a bátyját ezen a hídon lõtték le. Nem sír, nincsen nagyjelenet. Csak a rettenetes, apátiával határos szomorúság egy tizenhárom éves gyerek arcán. Bill Tribe, a Szarajevói napló (rendezõ: Dom Rotheroe) fõszereplõje angol, de huszonhat évig élt a városban, aztán menekültként visszatért Angliába. Amikor újra eljön Szarajevóba, rossz lelkiismerettel, mert elhagyta a bajban, ugyanaz a tehetetlen szomorúság látszik az arcán. Végigjár minden ismerõst, minden helyszínt, a felháborodása is csöndes – õ érti, hogy mi történik. Mert mirõl is beszélünk voltaképpen, mi, akik tudjuk, mi az, hogy szerb, horvát, muzulmán, csetnik és usztasa? A szarajevói filmesek szerint hülyeségeket beszélünk. Mert csak fasiszta van és nem fasiszta. A többi porhintés. Õk csak tudják, hiszen õk szerbek, muzulmánok, félhorvátok és negyedzsidók, és egy városban, amelyik abba pusztul bele, hogy nem hagyja magát etnikumokra bontani, sem városrészileg, sem házak szerint, sem családilag, sem egyszemélyben. Mert szétválaszthatatlanul össze vannak keveredve, és mert ez tetszik nekik.

Miféle emberek képesek mindezt a szörnyûséget megtenni – merül fel a kérdés szinte valamennyi filmben. Paul Pawlikowski, lengyel származású angol dokumentumfilmes (Moszkva-Petuski címû remek filmjét a Magyar Televízió is vetítette) Szerb eposz címmel Karadzicról és táboráról készített filmet. Õ maga antropológiainak nevezi a megközelítetést, amivel igyekszik megérteni: mit gondolnak a szerbek a fejükkel? Mégis, hogyan gondolja Karadzic, akit csak fasisztának, háborús bûnösnek, vérengzõ õrültnek nevez a világ, és azt képzeli, hogy ezzel mintegy le is írta a jelenséget. De valami mégsem stimmel, hiszen tárgyalnak vele – és egyszerûen nem tudnak mit kezdeni vele. (Nem mintha ettõl még nem lenne vérengzõ, háborús bûnös stb.) Pawlikowski kíváncsi. Elindul Karadzic nyomába, a fõhadiszállásra, az édesanyjához, a genfi tárgyalásra, és beszélteti. Hadd mondja el. És Karadzic beszél. Valamint pengeti a guzliját. Mert mellesleg költõ is. Felejthetetlen pillanat. Pawlikowski szemügyre veszi az ezeréves szerbséget úgy, ahogyan az önmagát megfogalmazza. Dalolják a dalokat, lengetik a zászlót, keresztelkednek a patakban, táncolják a kólót – vállalják az identitásukat. Kell-e kérdezni: hány ilyet látunk szerte Kelet-Európában? Hány nacionalizmus épül az érthetõ identitáskeresésen? Csakhogy ez a film azt is tudja: milyen könnyen zár rövidre a nacionalista fundamentalizmus és a véres agresszió, a színpompás hagyomány és a klinikai õrület.

A filmhét talán legnehezebben megemészthetõ anyaga egy harmincperces interjú a SA-LIFE-ban. Borislav Herak, a Jugoszláv Néphadsereg 23 éves, elfogott katonája, egy boszniai börtönben elmondja az újságíróknak mindazt, amit tett. Hogy disznókon tanulta meg a torok elmetszésének legjobb módját, hogy késõbb hogyan gyakorolta azt embereken, hogy hogyan szokták volt megerõszakolni, majd legyilkolni a nõket, és így tovább, s hogy mindezt azért tette, mert mondták neki, hogy lehet, meg azért is, mert neki soha nem volt márkája vagy aranygyûrûje, az áldozatoknak meg igen, és így most már neki is lett. Akart egy kis tõkét a háború utánra. Õ mondja, és mi nézzük. A rezzenetlen arcát, amirõl az ember nem tudja levenni a szemét, a homlokát, ami mögött nem formálódnak gondolattá a mondatok, amiket kimond. Fiatal harcos a hegyekbõl. Ez a háború a város gondolata, a városi életforma ellen folyik, mondta Haris Pasovic a színházi rendezõ. És amikor már úgy érezzük, tudjuk kikkel van dolgunk a túloldalon, akkor Bill Tribe, az angol, még hozzátesz egy rövid felsorolást: egy összehasonlító irodalomtörténész, egy filozófus, egy nyelvész, valamikori egyetemi kollégái. Itt megint egyszer vége egy gondolatsornak. Helyesebben itt is elakad egy.

Hol vannak a nemzetközi brigádok, hiszen annak idején Madridban... – kérdezte Ademir Kenovic. Miért nem mondja senki, hogy hé fiúk, derék gyerekek vagytok, kérdezte Haris Pasovic. És tényleg érthetetlen. Úgy értem, józan ésszel. Amúgy, a világ realitásait figyelembe véve világos: nem akarják tudni, nem akarnak rágondolni vagy ami még rosszabb, nem biztos, hogy maradtak még agysejtek, idegvégzõdések, amelyek felfoghatnák és érzékelhetnék.

A szarajevói filmesek nem hittek a szemüknek, amikor kiléptek Szarajevóból, legtöbbjük 22 hónap után elõször. Nem tudták, nem képzelték, hogy a világ nem tud, és nem is nagyon akar tudni róluk.

Úgy értem, mûfajilag. Szoktuk mondani, és láthatjuk is a szkájokon és szupereken, hogy kultúránk menthetetlenül áldozatul esett a televíziónak. Nem is csak a „kultúrmocsok” miatt – amiatt, hogy a média talán visszafordíthatatlanul kisimította az agytekervényeket Nézzük a borzalom képeit a híradóban, napi 30 másodpercben. Nem attól szokik hozzá az ember, hogy sokszor látja – attól, hogy ebben a tálalásban jelentésüket vesztik ezek a képek. Hogy bizonyos idõ- és összetettségi minimum alatt az információ már nem információ.

Évek óta követjük a nagy nyugati hírcsatornák tudósításait térségünk különbözõ, gyorsan váltakozó válságpontjairól: egyik háború úgy fest, mint a másik, egyik halott, mint a másik, Moszkva olyan, mint Szarajevó, Szarajevó, mint Tbiliszi, és csak Szomáliát sikerül rögtön felismerni, mert ott feketék az emberek. A hírek egy dolgot közölnek a világgal: valahol valakik ölik egymást. Néhány kép bejárta a világot a Vaso Miskin utcai vérengzésrõl a kenyérért sorbanálló emberek között. Mindenki látta és mindenki azt mondta: rémes. Most végignézhettük azt a tíz perces felvételt, amelybõl kiemelték ezeket a képeket. Nos, a tíz percbõl mindent meg lehet tudni ennek a háborúnak a természetérõl: hogy mi is történt, hogy kik az áldozatok, hogy micsoda halálfélelmen túli rutinnal gondoskodnak az élõk a sebesültekrõl, hogy hogyan érkeznek az autók egymás után – mentõk és civilek – elszállítani õket, hogy hogyan süt át az ide-oda rángó képeken az operatõr kétségbeesése, és az, hogy képtelen elereszteni a gombot. S hogy végül hogyan ürül ki az utca, miután minden sebesültet elvittek. Nem maradnak izgatott, zokogó vagy megdöbbent emberek. Ennyi. Halálrutin, írta egész más dologról Szerb Antal – nincs rá jobb szó.

Egyszóval: annak, amit a világ tévénézõi híradóként ismernek, semmi értelme. Része a show-nak, szolgáltatja a napi sokkos izgalmat, amit ajánlatos rögtön el is felejteni, hogy szabadon maradjon a hely az agyban a másnap esti adag számára.

De indokoltnak látszik felhívni a figyelmet arra, hogy a képben, ha engedik nézni, információ van, és ma megint az egyedüli forrás arra, hogy megtudjuk, mi történik, mert ismétlem: ez a háború ismeretlen.

A szarajevói filmesek lázas erõfeszítéssel igyekeznek fellármázni a világot. Sajátos televíziós mûsort is csinálnak Egy ostromlott utca krónikája címmel a Point du Jourral, egy francia céggel koprodukcióban. Napi két perc „szappanopera”, fõmûsoridõben néhány nagy csatornán, mint a BBC vagy az ARTE, egy szarajevói utca életébõl. Szatelliten kijuttatott tudósítások. Az ötlet remek, a vállalkozás becsületes. De sírnivaló az igyekezet, ahogyan próbálják felébreszteni a Nyugat rokonszenvét: kis történetek roppant civilizált, jó arcú szarajevói emberek hétköznapjaiból, gondos beállítások, visszafogott tragikum, kevés könny, és lehetõleg semmi vér – szégyen a nyugati nézõre, hogy egy haldokló városnak így keli megfésülnie magát, hogy eljuttathassa az üzenetet Európa eltompult lelkéhez és agyához.

Egyszer egy amerikai orvost láttam beszélni a CNN-en. Egy horvátországi kórházból tért vissza, ahová néhány hétre segíteni ment. Megrendülten mesélte az amerikai nézõknek, hogy a horvát kollégák nagyszerûek, fehér, keresztény, jól képzett orvosok, would you believe it?, mint önök vagy én. Mirõl is beszélünk voltaképpen?

A szarajevóiak nem kedvelik Európát, nem kedvelik a világot. Hovatovább ijesztgetnek minket. Szarajevó paradigma, mondta Ademir Kenovic. Azt nem mondta ki sem õ, sem a többiek, hogy csak kétféle ember van: aki ott van/ volt/lesz Szarajevóban, és aki nem. És az utóbbi ne dumáljon. A SA-LIFE-ban van egy rövidfilm, Üzenet barátaimnak. Egy férfi végigballag a (kiégett) városon, beül a (rommá lõtt) Holiday Inn (szétpusztult) bárjába, komótosan sodor egy cigarettát, és, – lába az asztalon –, zavartalanul elszívja. Rajta kívül sehol egy lélek, szó el nem hangzik. A végén a felirat: az önök Zlatko Lavanica. Ennyi az üzenet a világnak, amely nagylelkûen tejport küld, amelyik attól hatódik meg, hogy egy szarajevói család ostrom idején is szeretettel gondoskodik a kutyáiról, a világnak, amelyik, tisztesség ne essék szólván, tehet egy szívességet Zlatko Lavanicnak.

A FILMHÉT SZERVEZÕINEK CÉLJA TECHNIKAI ESZKÖZÖKKEL SEGÍTENI A SAGA-T, A RENDEZVÉNYT EBBEN AZ ÉRTELEMBEN IS TÁMOGATTA A SOROS ALAPÍTVÁNY, A PRO HELVETIA KELET-NYUGATI KULTURÁLIS KAPCSOLATOK, A MAGYAR FILMUNIÓ, A NÉPSZABADSÁG ÉS A MAGYAR HÍRLAP. TOVÁBBI HOZZÁJÁRULASOKAT A HUNNIA FILMSTÚDIÓ CÍMÉRE (1145 Bp., RÓNA U. 174.) VAGY AZ MHB RT. 215-68954 SZÁMLASZÁMRA KÖSZÖNETTEL ELFOGADNAK.

A cikk közvetlen elérhetõségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1994/03 08-12. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1061