Trosin Alekszandr
Mint csodaforráshoz folyamodnak a melodráma gyógyító erejéhez a kezdõ rendezõk és az idõsebbek is, akik még nemrégiben a borúlátás és a gyilkos szatíra stációit járták. A hatvanas évek iránti nosztalgia divatos és sikeres. A mozijegy akkoriban három kopejka volt.
A filmek, amelyekrõl szó lesz, természetesen még a tavaly õszi események elõtt készültek, de csak utánuk, most jutottak el a nyilvános bemutatóig. Ám a mûvészet titkos törvényei szerint megjósolták jelenünket, lelki-szellemi állapotunkat. Tanácstalanságunkat, kiábrándultságunkat és egyre gyötrõbb vágyakozásunkat valamiféle más, boldog világ iránt (létezik-e ilyen egyáltalán?!), bárhol legyen is az – egy másik országban vagy egy másik, általunk rég megtagadott korszakban. Megmutatták egy õrült álmait, ha kölcsön vehetem Vaszilij Picsul, legutóbbi filmjének címét.
Az „álmokról” majd késõbb, nézzük elõbb a „csalódásokat”, melyek özönvízként árasztják el az orosz filmeket. Ráadásul ezek már nem a szovjet történelmet megélt nemzedékek csalódásai, a posztszovjet jelen kiábrándultsága elõl menekül kétségbeesetten, ki merre lát. Az öngyilkosságba például, mint a Makarov címû film hõse...
Ha van egyáltalán orosz film, amely minden iránt közömbös korunkban képes valamiféle visszhangot kiváltani, az természetesen a Makarov, a tehetséges Vlagyimir Hotyinyenko új munkája (korábbi filmjei a Tükör a hõsnek, A raj, a Hazafias komédia stb.). Makarovnak hívják a film hõsét, de a név egyben híres pisztolymárka is, és Makarov váratlanul egy Makarov birtokába jut. A film szigorúan megszerkesztett példabeszéd egy vidéki költõrõl, Alekszandr Szergejevics... Makarovról (a Puskinra utalás következetesen végigvitt rafinált játék, sok minden épül rá), aki képtelen beilleszkedni a mai élet rideg, erõszakkal túltelített reáliái közé. Feleségét, lelkes, naiv férje tehetsége elõtt áhítattal leboruló élete párját természetesen ugyanúgy Natalja Nyikolajevnának hívják, mint Puskin hitvesét. Férjéhez hasonlóan õ is képtelen alkalmazkodni ahhoz a valósághoz, amelyet az erkölcstelen újgazdagok és az az álmûvészeti avantgárd ural, s amelyet itt az önmagát ügyesen reklámozó „posztmodern” Ivanov-Rabinovics képvisel. A félénk Makarov élete gyökeresen megváltozik, amikor szert tesz egy Makarov-pisztolyra.
Csakhogy... A mûvész és az erõszak összeférhetetlen fogalmak. Az értelmiségi kísérlet, hogy beépüljön az erõszaknak abba a világába, amelyben már mindannyian benne élünk – kudarcra ítéltetett. Nagyon is mai a paradoxon: a fegyver nem a valóságos, hanem a vélt ellenfelek, a barátok ellen fordul. A fegyver, amellyel a rosszat vették célba, végül is azt találja el, aki kezében tartja. A szerencsétlen költõre lényegében azonnal, abban a pillanatban kimondatott az ítélet, amikor birtokába vette a fegyvert.
A lélektani hitelesség és a fantasztikus groteszk, a kézzelfogható realitás és az ironikus humor, a naiv romantika és a jelenrõl gondolkodó ember keserûsége a filmvásznon szikár és fájdalmas mûvé ötvözõdik. Azt sugallja: mai életünk e hazában – abszurd. Nem is élet ez, inkább paródia. -A filmhõse nem költõ, inkább egy költõ paródiája, felesége a feleség (többek közt a költõfeleség) paródiája... Még a börtönlátogatásra kiszálló minisztert is úgy hívják: Saljapin. A Makarov egész szerkezete mulatságos közjátékokkal váltakozó, szembeötlõ, hangsúlyos jelképek sorozatából épül fel. A költõ kinéz az ablakon, a falon fénykép, rajta Paszternak, aki ugyanolyan pózban éppen kinéz az ablakon...
Ugyanúgy szorítja halántékához a vadászfegyver csövét egy másik költõ egy másik tavalyi filmben, Igor Meszhijev Sötét víz fölött címû alkotásában. Ez is sok vitát váltott ki, mert könyörtelen pillantással méri fel „boldog” hatvanas éveinket. (A film címe egyébként kezdetben a kihívóan polemizáló Júniusi esõ volt – nyílt utalásként Marlen Hucijev filmjeire, az Iljics negyedére és a Júliusi esõre. Ám a Mester, a hatvanas évek dicsõ képviselõje megsértõdött és tiltakozott.)
Itt is, ott is, a hatvanas években is (Meszhijevnél) a kilencvenesekben is (Hotyinyenkónál) megfutamodik a hõs, mivel képtelen arra is, hogy beilleszkedjék a körülötte folyó életbe, arra is, hogy megváltoztassa azt, de arra is, hogy másmilyen – akár illuzórikus – kiutat találjon belõle, ne ilyen értelmetlent, tragikusat. Ám még érdekesebb, hogy mai filmeseink egyidejûleg figyelnek ezekre is, azokra is: a szuperérzékeny, gyermekien sebezhetõ költõkre (akiket a „levegõ hiánya” öl meg, ahogyan Ahmatova mondta annak idején Puskinról) és a „kicsikre”, az – úgymond – hétköznapi emberekre, akik, bármilyen csapás érje is õket, megõrzik életösztönüket, újból találnak magukban erõt az élethez. Minél fájdalmasabb, minél gyötrelmesebb a csalódás, annál elszántabban keresik ezt az erõt. Alighanem ettõl olyan karcosak a soha be nem teljesedõ happy endek, amelyekre filmjeinkben ismét igény mutatkozik.
Az orosz tudat története három állapotból épült: a lelkesedés – kiábrándulás – közöny (a hármas felosztás Belinszkijtõl, a múlt századi orosz kritikustól származik). Ma nem egyszerûen ugyanazon könyörtelen logika szerint váltakoznak, hanem egyik türelmetlenül szorítja ki a másikat, egyik a másikra rétegzõdik. Talán ez mai filmrepertoárunk legjellemzõbb vonása: „halálos kiábrándulás” filmjei mellett (mint a Makarov) és a „hideg egykedvûség” filmjei mellett (mint Szokurov utóbbi mûvei vagy Bogozsin Idiótával élni-je, Ivanov Nikotinja, ugyanannak a pétervári iskolának a termése) megjelennek a nem egyszerûen csak szentimentális-nosztalgikus filmek, hanem olyanok, amelyek már-már patetikusan, romantikus kihívással vezetik vissza a nézõt, a régi, konzervatív értékekhez, amelyek hosszú ideig tartották fenn szellemi-pszichológiai létünket a szovjet-orosz szociumban. Otthon, család, haza, szeretet... Hazafias komédia – ez már nem is filmcím (bár Vlagyimir Hotyinyenko ezt a nevet adta elõzõ mûvének), ez mar szinte kihívás: mai körülményeinknek, illúzióinknak, kísértéseinknek vagy amit akartok. Az Orosz ragtime sem csupán egy új film címe, hanem – ha úgy tetszik új, keserûséggel fûszerezett „lelkesedés” (avagy annak pótléka). Pátosz ez, stílus és hangvétel, a legkitapinthatóbb és legszimptomatikusabb mai filmmûvészetünkben.
Szergej Urszuljak rendezõ Orosz ragtime-ja a Sötét víz fölött mellett újabb kísérlet arra, hogy napjainkban rajzolja tovább azt a szaggatott vonalat, amelyet még Hucijev kezdett el az Iljics negyedében és Mihail Kalik a Viszontlátásra, fiúkban. Lényegében itt is ugyanaz a feladat, ugyanaz a drámai szerkezet – a kor ábrázolása egy férfibarátságról szóló történet elbeszélésével. Az Orosz ragtime utazás a hetvenes évek Moszkvájába. A vásznat belengi a nosztalgia finom füstje – hiszen a múltba merült gyönyörû ifjúságról van szó. Az ember mégis kesernyés ízt érez – annak a kornak az utóízét, amelyben ezt a gyönyörû ifjúságot töltöttük. Az Orosz ragtime hangulatfilm, zenefilm, fénylõ és szívbemarkoló. Olyan, mint a dal, amelyet a filmben a melankolikus Dassin énekel.
Hárman vannak. Három barát. És nem számít, hogy egyikük Amerikába készül, a másik kettõ segíti. Menyasszonyt keresnek neki: hol egy francia tájképfestõnõt, hol egy salvadori partizán lányát, hol egy lengyel balerinát akarnak hozzáadni. Megmentik egy sötét hazafi maffiózótól, akinél a tapasztalatlan hõs komoly summával eladósodott. Csak az fontos, hogy együtt vannak. Összevesznek, kibékülnek, hülyéskednek a júniusi esõben Dassint hallgatva. Gyerekjátékokat és felnõttjátékokat játszanak. Csak az fontos, hogy november 7-én nekik „nyugisabb lesz a tetõn”. A nedves vörös zászlóba burkolózva isznak: „Zójára, a Komszomol-szervezõre, Leninre, Sztálinra, Brezsnyevre, a bor- és vodkatermelésre, hurrá!” Ám a játékért fizetni kell. A fiúkat lefülelik azon a végzetes háztetõn. Misa a rendõrségre kerül, ahol leverik a veséjét. Majd átveszik a Lubjankára, a KGB-hez. Aláírja a beismerõ vallomást: barátaival azért tépték le a zászlót, hogy felhívják a világ közvéleményének figyelmét néhány ellenzéki sorsára. A nyomozó „csekista szavát” adja, hogy a fiúknak nem esik bántódásuk, s hogy Misát már másnap útnak indítják Amerikába. És egy csekista állja a szavát.
Mint a mottóból kiderül, a film alkotóiban mégis nosztalgikus érzéseket ébreszt a kor, akár az amerikaiakban a századelõ a maga ragtime-jávai, amikor „nem volt erõszak, AIDS, infláció”. Mindez a mi hetvenes éveinkben sem volt még. Volt a KGB mindig éber tekintete, de AIDS nem volt. És ami a legfontosabb, még mindannyian együtt voltunk.
Akik a hatvanas években menekültek valami elõl, felkerekedtek „a köd nyomában”, a hetvenes években emigráltak, a nyolcvanas években leitták magukat és kiugrottak az ablakon, napjainkban Heidegger írásait sokszorosítják xeroxon és hallgatnak a sarokban. Melyik rosszabb? A film alkotói egyértelmû választ adnak a kérdésre. A mû végén a hõs Moszkvába repül, hogy találkozzon barátaival, és hozzájuk írt levele szövegét mormolja: „Drága fiúk! Nincs jogom így szólítani benneteket... Akkor elárultalak, feladtalak titeket, féltem. Számomra nincs bocsánat. Tizenöt éve élek ezzel a bûnnel... de szeretlek benneteket, repülök hozzátok:’ Seremetyevóról telefonál, és megbeszéli a randevút a régi bárban, a Nogin téren. Barátai érnek oda elõbb, alig ismernek egymásra. „Miféle árulás? Senki sem árult el senkit. Azok olyan idõk voltak.”
Divatba jöttek a „boldog” hetvenes évek, amelyeket „kicsi, de büszke emberek” népesítettek be, és ez a divat elég váratlanul árasztotta el az orosz filmgyártást, és mint látjuk, „hullámmá” dagadt. A lelki stabilitás és a programszerûen vállalt anyagi érdektelenség mintegy önmagától vált e világ benépesítõinek kódexévé. Két út volt elõttük (a jegy 3-5 kopejkába került) – a siralmas peresztrojka felé, ahol az várt rájuk, hogy még kisebbek és még büszkébbek legyenek (ha igazak), vagy Amerikába, ahol nyilván naggyá és szánalmassá kell válniuk, vagyis itteni állapotuk valóságos antipólusává.
Filmgyártásunk ezen hullámának tipikus példája a Te vagy az egyetlenem. Dmitrij Asztrahan filmjének mûfaja melodramatikus mese, pontosabban dalocska. Nem véletlen, hogy címéül is a hatvanas-hetvenes évek gitáros költõjének, Jurij Vízbornak egyik dalából vett sor szolgál.
Miben hisz a film negyven-egynéhány éves mérnök hõse? Abban, hogy õ, aki feleségével és már csaknem felnõtt lányával egyszobás lakásban él, akit fõnökei semmibe vesznek, aki nyomorúságos fizetést kap, akit elcsigáznak a nekünk kijutott életkörülmények, egyszer csak – talán varázslatnak, talán saját elhatározásának köszönhetõen – egyetlen óra alatt változtathat az életén. Megjegyzem: a történetet jelenleg két moszkvai színház is játssza más-más címmel. Az egyik elõadás címe Színes álmok a fekete-fehérrõl, a másiké Megnézzük a Csapajevet. A színdarab hõse sikerélményre vágyva moziba jár, ahol délelõttönként néha még vetítik a Csapajevet. És visszafojtott lélegzettel várja azt a jelenetet, amikor a legnehezebb pillanatban tüzes paripáján megjelenik a merész lovas. A film hõse nem jár moziba, de a bûvös „filmszerûség” jelen van. „Akár a filmekben”, beállít a hõshöz egyenesen Amerikából egy asszony, aki valamikor nagyon régen, még szovjet lányként beleszeretett hõsünkbe, a fiatal, szép diákba és bokszolóba. És bár bátyjával Amerikában él, érett üzletasszonnyá lett, férjnél is volt, azt a szerelmet nem tudta elfelejteni. Õsi orosz meggondolatlansággal és az Amerikában elsajátított pragmatizmussal felkínálja mindazt, amit csak nyomorult értelmiségiek szíve kívánhat. Hõsünk már-már kinyújt] a kezét a váratlanul kínálkozó szerencse után,... de mégsem, nem képes rá. Nem tudja leküzdeni önmagában mindazt, amit az általa itt megélt, nem túl sikeres, átkozott élet – de mégis az õ élete alakított ki benne.
Nagyszerû a zárójelenet, amikor hajnali órán, halk hóesésben a hõs ablaka alatt alkoholista apjának vezényletével hajléktalanokból verbuválódott zenekar gyûlik össze, hogy a hõs születésnapjának tiszteletére teljes erõbõl rázendítsen az ünnepelt kedvenc dalára: „Te vagy az egyetlenem”. És az összhangot nélkülözõ, de nagy érzéssel elõadott zene hangjaira meg a potya italra öszecsõdülnek a környék iszákosai, fehér kötényben táncra perdül a pecsenyesütõ, a lábatlan nyomorék színes léggömböket ereget, hõsünk pedig, az elvetélt amerikai, aki feleségével és lányával mindezt az ablakból nézi, feloldódik a fájdalomban, a szenvedésben.
Dmitrij Asztrahan a forrásokat és gyökereinket a hatvanas években, a kor együgyû dalocskájában keresi, csakúgy, mint Georgij Danyelija, aki Alekszandr Vologyin drámájának és saját, szintén „hatvanas évekbeli” filmjének, a Moszkvai sétának bûvös poézisét emelte át zûrzavaros, nehéz napjainkba Nasztya címû filmjében. A hazai melodrámára mostanában alighanem nagy szükség van. Felismerve a kor eme igényét, mint a csodaforráshoz, folyamodnak a melodráma gyógyító erejéhez a kezdõ rendezõk és az idõsebbek is, akik még nemrégiben a borúlátás és a gyilkos szatíra stációit járták.
Ismét címek: Ablak Párizsra (Jurij Mamin új vígjátéka), Párizst látni és meghalni (Anatolij Proskin melodramatikusan hisztériás filmje)... Mai mozidarabjaink hõsei a kiábrándító valóság elõl oda menekülnek, ahol az Eiffel-torony, a Brooklyn-híd és Fellini van. És a filmek alkotói megadják hõseiknek azt az esélyt, hogy kielégíthessék az õsi orosz nosztalgiát, amely egy „másik” tér, egy „másik” világ felé vonzza õket. Lám, Georgij Sengelaja is, aki nemrég készítette el sikeres filmjét, a Pénzváltókat, amely a filmvígjátékok svájci fesztiválján elnyerte az Arany Chaplin-sétapálcát, új filmjében, A nyughatatlan lövészben hóbortos történetet mesél el, amely éppenséggel a nevezetes orosz egzisztenciális bánaton és annak következményén, a nyughatatlanságon alapul. A film hõse elmenekül nem is annyira a kilencvenes évekbõl, mint inkább vissza a hatvanasokba, amelyeket a jelek szerint sajátjának érez.
A fantasztikus történet cselekménye két tér- és idõbeli síkban játszódik: a mai orosz és francia fõvárosban, illetve az 1966-os Moszkvában. Az emigrált alkoholista újságírónak otthon meghal a nagyapja, örökül hagyva egy bõrönd régi, reformelõtti pénzt és az általa feltalált „idõfolyosó” kulcsát. Akár a Pénzváltókban, az egyik fõszereplõ ebben a filmben is a pénz (a kor szellemének hatása!). A hõs visszakerül a „boldog” hatvanas évek olcsó „bõségének” világába, kopejkákért aranyat vásárol, amit a jelenbe visszatérve dollárért ad el. Ugyanott, a múltban egy ékszerüzletben megtalálja a boldogságot is egy ártatlan, romantikus leány képében. A hõs után hajtóvadászat folyik: a kilencvenes években a maffia, a hatvanasokban a rendõrség próbál nyomára bukkanni. Szerelmi történet a múltbéli lánnyal, és a várható, meséhez illõ befejezés...
Mi lehet jobb, mint a nosztalgiázó oroszországi humanisták körében az elavult romantikus eszmények emberének hírébe kerülni? Nem vagyok meggyõzõdve arról, hogy maga Georgij Sengelája teljesen komolyan osztaná ezeket a nézeteket. Az új mû mégis sikerre van ítélve. Közös lelki-szellemi állapotunk teszi elkerülhetetlenné.
Az évad nagy moszkvai sikere az olasz-orosz kooprodukcióban készült Casanova köpenye. Rendezõje filmesként debütánsnak tekinthetõ, bár a mozikedvelõk jól ismerik a nevét. Alekszandr Galin sikeres drámaíró, darabjait rendszeresen mûsoron tartják színházaink. A moszkvai Komszomol Színház például már második évadja játssza telt házakkal Sorry címû darabját Gleb Panfilov rendezésében – megint csak ugyanarról az orosz gyötrõdésrõl és vágyakozásról a „másik” világ iránt, ugyanarról az orosz emigrációról. Ám az elõadás sikerének forrása valószínûleg mégsem a téma, sokkal inkább Inna Csurikova, aki, mint mindig, remekel. A Casanova köpenye fõszerepét is Inna Csurikova alakítja, egy sokat szenvedett orosz asszonyt. A film látomás a szerelemrõl és a halálról (a szerelem haláláról) Velencében. A kegyetlen, pragmatikusan cinikus valóság az elbûvölt, hiszékeny hõsnõt ott is utoléri az újra felbukkant Casanova, a negédeskedõ szép hím képében, aki abból él, hogy „kiszolgálja” a gazdag, romantikus lelkû turistanõket. Hõsnõnk természetesen nem gazdag (ez a férfi nagy tévedése), és isteni ajándéknak tekinti a néhány percnyi boldogságot. Annál iszonyatosabb a felismerés, annál sötétebb a valóság, amelynek mélyébe akaratlanul belelát, amikor elszakítja pillantását a varázslatos velencei víztükörtõl és csillogó aranyozástól. De!... A történet ily kegyetlen fordulata ellenére is a film befejezését, amely visszavezet bennünket a j eges, kietlen, hóborította Oroszországba, beragyogja a hõsnõ szavakkal visszaadhatatlan, megszenvedett és mindent megbocsátó, én úgy mondanám, valahogyan földön túli mosolya (amely Masina híres mosolyára emlékeztet a Cabiria éjszakáiból – Hommage à Fellini).
Jellemzõ ez a film 1993 végének orosz filmgyártására, amely újra keresi az utat „az érzelmek mozijához”, a nem súlytalan, hanem a halálos csalódások nyomán bölcsebbé vált happy end felé, amely éppen ezért, még ha naiv is, valódi szellemi érték.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/03 24-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1059 |
