Schreiber András
Be lehet-e börtönözni egy filmrendezőt, csak mert gondolkodni és kritizálni mer? A kérdés inkább morális, mintsem gyakorlati: Dzsafar Panahit 2010 decemberében hat év börtönre ítélték Iránban.
Dzsafar Panahi. Született 1960. július 11-én. Mianeh, Kelet-Azerbajdzsán, Irán. Tíz évesen írással és filmezéssel próbálkozik. Később fotózik is, katonai szolgálata alatt dokumentumfilmet forgat Irak és Irán háborújáról (1980–’88). A „kikényszerített háborúról”, a „Szent Háborúról”, ahogy Iránban nevezik. A filmezés és társadalmi problémák ábrázolása iránti makacs elkötelezettsége a perzsa fővárosba hajtja, rendezőként diplomázik a teheráni filmfőiskolán. 1988-tól a televíziónak dolgozik, 1994-ben Abbasz Kiarosztami mellett első asszisztens Az olajligeten át forgatásán. Kiarosztami az egyik, ha nem a legjelentősebb iráni filmrendező – forgatókönyvírója Panahi debütrendezésének, a cannes-i Aranykamera-díjas A fehér léggömbnek (1995). Panahi még négy (jobbára betiltott) nagyjátékfilmet forgat, mielőtt 2009. július 30-án először őrizetbe veszik, mivel nyíltan bírálta Mahmúd Ahmadinezsád iráni miniszterelnököt és kormányát, pontosabban a 2009-es elnökválasztás tisztaságát. Zöld sálat viselt a Montreali Filmfesztivál zsűritagjaként, hogy szolidaritását fejezze ki a tüntetőkkel, majd virrasztani (tüntetni) merészelt a bundagyanús voksolás miatt kitört zavargások áldozata, Neda Aga-Szoltan sírjánál. Sőt, filmet is szeretett volna forgatni 2009 nyaráról. Legalábbis ez a hivatalos álláspont. Panahi azt állítja, egészen másról szeretett volna filmet készíteni, de ez tulajdonképpen mindegy is. 2010 decemberében Teheránban elégséges indok néhány szolidaritási gesztus és az alkotás szándéka, hogy bizonyítva legyen a súlyos rendszerellenes tevékenység.
2010. december 20-án Panahit hat év szabadságvesztésre ítélték, mellékbüntetésként húsz évre eltiltották minden filmmel kapcsolatos alkotómunkától, továbbá nem adhat interjút sem a hazai, sem a nemzetközi sajtónak, és tilos elhagynia az országot.
*
Irán. 1979. Az Iráni Iszlám Köztársaság kikiáltásának éve. A párizsi emigrációból hazatérő Khomeini ajatollah, a sah elleni tömegmozgalom vezetője rövid időn belül magához ragadja a hatalmat, tíz éven át, haláláig, Irán államfője és vallási-szellemi vezetője. A félig-szabadságot felváltja a vallási kontroll. A modernizált és szekularizált monarchiát felváltja a vallási (síita) despotizmus. A köztársaság csak nevében az, valójában iszlám diktatúra. Tömeges kivégzések, az Iszlám Forradalmi Gárda és a Hezbollah erőszakos fellépése, cenzúra, csador és szegregáció a nőknek, „kulturális forradalom”: az iszlám tradícióktól eltérő (nyugati liberális, kapitalista és kelet-európai kommunista) értékek kiszorítása. Gondolat- és cselekvéskontroll, a társadalmi egészet átfogóan. Filmeknél maradva: az 1969-ben kezdődött iráni új hullám új korlátok közé szorult. A mozgóképet iszlamizálták, a filmek szigorú kódex alapján készülnek (a legtöbb tiltás a nőkre vonatkozik), az iráni játékfilmek a szabályok betartása-kijátszása okán is lettek oly sejtelmesen realisták, befelé fordulók és lassan hömpölygők. Nehéz azt ábrázolni, amit nem szabad.
Irán, 2009. Vitatott tisztaságú elnökválasztás, zavargások, Twitter-forradalom, halott tüntetők. Ahmadinezsád válaszási szlogenje: Ez lehetséges!
*
Minden lehetséges. Legalábbis a hatalom számára. Panahi az első iráni rendező, akit bebörtönöztek, mert felesküdött arra, amihez ért. Mehetett volna alkotni, élni bárhová a világon, de makacsul kitartott Irán mellett. Emberi jogi kálváriája 2009-ben kezdődött, de már sokkal korábban feketelistára került. Saját hitvallása szerint nem politizál alkotásaival, mégis, A fehér léggömb kivételével minden alkotását kiszorította a szigorú cenzúra a perzsa mozikból. Igazán A kör (2000) vágta ki a biztosítékot – A fehér léggömb és a Tükör szelíd meséje, lányhőseik városi vándorlása éppen csak jelzi azt a képmutatást, társadalmi elnyomást, ami a perzsa nők mozgásterét behatárolja. Harmadik filmjével azonban Panahi perspektívát váltott, A kör hősei már nem gyerekek, hanem nők, ráadásul korántsem olyan szelíd a történet, mint az első két filmjében. Három börtönviselt asszony sorsa, körkörös szerkezetben, kerettörténetbe ágyazva: egy rabnő lánygyermeket szül. A metaforát a nemzetközi filmvilág és az iráni rezsim is értette: Velencében Arany Oroszlánnal, Teheránban betiltással jutalmazták. Panahi ettől fogva a hatalom számára potenciális felforgató, két utolsó nagyjátékfilmjét csak nagy nehézségek árán tudta megvalósítani, egyik sem fért be a perzsa moziforgalmazásba. A Vér és arany (2003) thriller egy társadalmi igazságot szolgáltató pizzafutárról, a Pályán kívül (2006) focidrukkolásra ácsingózó bátor lányok keserédes szatírája. Panahi bátor filmjeivel önmagát helyezte pályán kívül – de egész eddigi életműve azt bizonyítja, Iránban zárt körökön belül mozog mindenki, a bátrak megpróbálnak kitörni, de ez lehetetlen. Panahi filmjeiben nincsenek velejéig romlott emberek, a társadalmi igazságtalanságokat (főleg a nők jogainak szigorú korlátozását, a kötelezettségekre épülő asszonysorsot) úgy ábrázolja, hogy abból nem az emberi gonoszság, hanem a társadalmi szabályokat felállító ideológia romlottsága sugárzik. Hősei makacsak és önállóságra törekszenek. Az autokráciákban pedig nincs helye a szuverén személyiségnek. Panahinak civilként nem kellett különösebben hergelnie a hatalmat – filmjei önmagukban potenciális bűnelkövetővé, felforgatóvá, a rendszer ellenségévé tették.
A hatalom fél a mozgóképtől, mert tükröt tart a társadalom elé, felfedi az igazságtalanságokat. A hatalom fél a szabad sajtótól is, ezért igyekszik hatalmat gyakorolni felette, a kontrollt kikerülni képes új technikáktól pedig igyekszik megszabadulni. Azt gondolnánk, az internet korában (lásd a twittert felhasználó 2009-es „csivitelő forradalmat”) a mozi elavult hírközlési csatorna. Csakhogy nem egy olyan országban, ahova harminc éve ismét beköszöntött a középkor, még mindig nagyon is modern eszköz. Panahi realista filmjeivel az egyik leghitelesebb krónikásnak számít – ezért sem engedték ki a hatóságok már tavaly a Berlini Filmfesztiválra, idén pedig hiába szerette volna a Berlinale felkérni a rendezőt a zsűri elnökségére, a sorozatos letartóztatások, meghurcoltatások végén Panahit bebörtönözték. Ahmedinezsád nem mellesleg megvalósította az orwelli gondolatrendőrséget. Túlzás hát azt állítani, középkoriak a perzsa állapotok. Iránban 1979 óta 1984-et írnak. Panahi és „tettestársa”, Mohamed Raszulov legfőbb bűne, hogy „rendszerellenes” filmet forgatott a 2009-es választást követő eseményekről. Forgatott? A perbe fogott film nem is létezik, csak annyit tudni róla, Panahi házában felvettek néhány jelenetet, az alkotók és hozzátartozók nyilatkozata szerint a filmnek köze nem lett volna 2009-hez. De ha mégis... Merjen ezek után valaki „szabad” választásokon indulni a köztársaság hatodik elnöke ellen. Hiszen azt is a rendező fejére olvasták, hogy nyíltan kiállt Mir Hosszein Muszavi, ellenzéki vezető mellett. Ez úgy igaz, hogy Panahi két egyetemista gyermeke szervezett csoportot Muszavi támogatására. Kifordult a világ a tengelyéből, a fiúk „bűne” az apára száll...
Az idei Berlinale a szolidaritás jegyében zajlott. (Nálunk eközben a Panahi filmjeit forgalmazó Cirko Film – Másképp Alapítvány szervezett szolidaritási vetítést az Urániában A körrel.) Egyesek szerint ugyanazért tarolt Berlinben Asghar Farhadi filmje, amiért felvitték Panahi üres székét a díjátadón a színpadra. A politika megfertőzte a filmművészetet. Kérdés, a film képes-e letörni az önkényuralmat. Ha Raszulov azért bűnhődik, mert Panahival dolgozott, mi vár Farhadira, aki a díjátadón Panahit méltatta? Megvédi-e az Arany Medve egy olyan filmért (Nader és Simin, egy válás története), amelyben egy felső-középosztálybeli teheráni nő azért hagyná el a hazáját, hogy a lánya szabadabb körülmények között nőjön fel?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/04 . old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10584 |
