Horváth Eszter
A webkettő korszakában is igény van a romantikára. A teleregények fiatal közönsége azonban nem szánalomra méltó, agymosott nézőkből, hanem tudatos médiafogyasztókból áll.
„Nem is sejti, hogy nem az ő gyereke.” „Nem engedem, hogy másé legyen.” „Ha elmész ahhoz a nőhöz, én öngyilkos leszek.” „Ha elveszed feleségül, többé nem vagy az én fiam.” „Mindent elmondok a férjednek, ha nem teszed meg, amit kérek.” „Inkább a halál, semhogy ilyen szégyenben éljek.”
Ezek és ehhez hasonló mondatok uralták hosszú időn keresztül a hazai televíziók délutáni műsorsávját. A két műsor, mely a túlcsorduló érzelmeket és indulatokat kellő dramaturgiai csúcspontokon veti be, látszólag eltérő televíziós műfajba tartozik, mégis meglepő hasonlóságot mutat. A Mónika show, mely markánsan rányomta bélyegét az elmúlt tíz év kereskedelmi televíziózására, nemrégiben került le a képernyőről. A másik műsortípus azonban, bár fénykorához képest fogyatkozó nézőtáborral, ma is nagy népszerűségnek örvend. A latin-amerikai sorozatok és a Mónika show lényege ugyanaz. Szex és erőszak. Avagy szerelem és elmúlás. Szükségtelen azzal érvelni, hogy az egyik show valóság-műfaj, a másik a fikció spanyolajkú birodalmából származik, hiszen a hiteles valóságábrázolás nagyjából azonos mértékben jelenik meg mindkettőben, a szériáé talán annyival őszintébb is, hogy nem tagadja fikció voltát. Mielőtt azonban nagy hévvel egyenlőségjelet tennénk a két műsor közé, meg kell jegyeznünk legfontosabb különbségüket, ami pedig épp a szex-szerelem dualizmusában gyökerezik: a dél-amerikai sorozatok valósága sosem nyers. Gyilkos indulatok, megcsalások és ármánykodások kereszttüzében is a szerelem az uralkodó, legfőbb princípium. A néző drámára éhes lelkét tehát feltüzeli egy-egy kibeszélő show, de az ott látott „rögvalóság” egyúttal el is borzasztja, így hálásan szusszan fel, mikor meglátja a Mindörökké szerelem nyitó képsorait. Hazaért. A kedves arcok ismerősként köszöntik, és szerencsére még a legmegátalkodottabb csirkefogónak is megvan minden foga. A két műsor közti döccenőmentes átmenetet biztosítja a nagyjából azonos képminőség, a szinte állandó szekondok és kistotálok, és teleregények a nagyon direkt közelik alkalmazása is.
Ez a kissé elaggott konstrukció sokakban felveti a kérdést: van-e egyáltalán létjogosultsága a teleregényekről szóló diskurzusnak? Igaz, hogy az elmúlt tíz év magyar televíziózásának második legnézettebb adása egy Vad angyal-epizód volt (rögtön a Zámbó Jimmyre emlékezünk után, melynek exkluzivitásával, lássuk be, semmi sem veheti föl a versenyt), de ilyen kiemelkedő nézőszámot még a kétezres évek elején mértek, azóta már nem annyira népszerűek hazánkban a latin-amerikai szériák. Gondolhatnánk naivan. A szélessávú Internet elterjedésével és a kommunikációs formák megváltozásával ugyanis egyetlen tévéműsor sem tud már olyan magas nézettséget produkálni, mint egy népszerű teleregény tíz évvel ezelőtt. Ezek a romantikus szériák pedig nem tűntek el, csupán csatornát váltottak: a Romanticán, Sorozat+‑on élnek tovább, de a két fő kereskedelmi csatorna is műsoron tart egyszerre kettőt‑hármat. Sőt, a teleregény afféle másodvirágzásnak indult az Internet széleskörű elterjedésével.
Ki nézi ezt?
Könnyed legyintéssel szokás elintézni a latin szappan nézőtáborát firtató kérdést: az otthonülő nők, kismamák. A valóság nem ennyire egyszerű. A harminc és ötvenöt év közötti magyar nők foglalkoztatottsága ugyanis jóval magasabb, mint az uniós átlag, holott a szülés egyre későbbre tolódásával ők lennének a gyermekekkel otthon maradó korosztály. Kismamák tömegei tehát nem csüngnek a tévén az újabb epizódokért. Számíthatunk még bízvást a nyugdíjasokra, de csak elméletben, hiszen ők kívül esnek a kereskedelmi szempontból fontos 18-49-es korosztályon. Maradnak tehát a tinik és a huszonévesek. Magam is hitetlenkedve álltam a feltételezés előtt. Az Y-generáció korát éljük. Az Internet a mindennapi élet megváltoztatásával együtt átalakította a médiafogyasztási szokásokat is. A net demokratizáló hatalma már a tinik kezében, lassan szó szerint, mobiltelefonjuk állandó online jelenlétet biztosít. A kétezres évek a minőségi televíziózás, az innovatív amerikai sorozatok és webisode-ok kora, tetszőleges audiovizuális tartalom elérése már nem akadály. Így logikusan hangzik a kérdés, hogy a könnyű hozzáférés és a minőségi tartalom bőségének érájában miért nézné a kor gyermeke José Miguel vagy Lucecita valószerűtlen – mégis kiszámítható – megpróbáltatásait? Az Internethez fordulva nagyjából másfél perc alatt eloszlik minden kétségünk. Ennyi idő alatt ugyanis hihetetlen mennyiségű honlapra és fórumra lehet bukkanni, mely ontja teleregényes tartalmát. Egy regisztrációért cserébe már tölthetem is a kedvenc részeimet. Egy-egy ilyen oldal karbantartása, az egyes részek digitalizálása (a legtöbb felvétel sarkában a kereskedelmi tévé sok éve nem használt logója árulkodik a rögzítés VHS-korszakáról), majd feltöltése hatalmas munka, a rajongó fanatizmusa kell hozzá. Hogy a részek feltöltése nem hiábavaló, azt a jelenleg is aktív csetelések igazolják: egy-egy karakter motivációit vagy az őt alakító színész játékát hosszú és változatos bejegyzések taglalják. A fórumozó fiatalokat tehát igenis érdeklik ezek a – jellemzően nőkről, nőknek szóló –, romantikus történetek.
Itt érdemes megjegyezni, hogy magyar népnyelv általában szappanoperának nevezi ezeket a közép- és dél-amerikai sorozatokat – helytelenül. A szappanopera olyan sorozat, amely ugyan napi rendszerességgel fut a televíziós csatornán, de nincs egy előre meghatározott végpontja, sem időben, sem dramaturgiai szempontból: vagyis addig készítik, míg van rá kereskedelmi igény. Ennek megfelelően nem egyetlen főszereplője van, a tíz-tizenkét legfontosabb karakter közül hol egyiknek, hol másiknak a drámája kerül előtérbe. Nincs ugyanakkor nyugvópontja sem a történetnek, egy-egy révbe érés (legyen az a magánéletben vagy a karrierben) csupán látszólagos, ha nem a következő héten, akkor a következő évadban biztosan megkeverik a lapokat, s aki addig boldog volt, most újra szerencsétlen lesz. A teleregény ezzel szemben a stabilitást nyújtja. A történet kezdetekor biztosan tudhatjuk, hogy nagyjából kétszáz részre elegendő viszontagság után a két szerelmes végleg egymásra talál, a gonosz megbűnhődik, s a történet megnyugtató véget ér. A szappanopera világában nem férnek meg a csak jó vagy csak gonosz karakterek: „árnyalt” karakterábrázolással kecsegteti a nézőt, elhitetve vele, hogy a pszeudovilág, amit lát, a valóság. A teleregény így újból az egyik legőszintébb televíziós műfajnak bizonyul: ő rejtegeti legkevésbé konstruált voltát. Még véletlenül sem tetszeleg a valóság álruhájában, nem akar mást, mint elmesélni egy szövevényes történetet.
A kulcsszó pedig a mese. Seherezádé módjára naponta leülnek a nappalinkba a teleregény nagymesterei és elmondanak egy mesét. Amikor pedig egy izgalmas fordulópont következne, abbahagyják, és mi izgatottan várjuk a következő napi adagot. Sőt, a mesehallgató szultánhoz hasonlóan meg is jutalmazzuk az okos készítőket: rajongásunkkal és a soron következő teleregénynek szentelt odaadó figyelemmel. A legérdekesebb kérdés természetesen a sorozat- vagy ez esetben teleregény-függéssel kapcsolatban is az, miért nézik az emberek? Máshonnan megközelítve a kérdést: mit pótolnak a teleregényekkel? A latin-amerikai telenovella nevében benne foglaltatik a „regény” szó. Bizonyos értelemben tehát ugyanazt várja a néző egy jó teleregénytől, mint az egykor nagyon elterjedt füzetes Harlequin-regényektől vagy a mostanában „népszerű női irodalom” néven emlegetett alkotásoktól. Kikapcsolódást. De nem csupán szórakozni szeretne, elengedni a feszültséget, hanem izgalomra vágyik, szenvedélyre és könnyekre. Saját életéből szeretne kikapcsolódni, s egyúttal bekapcsolódni egy olyan életbe, mely valószerűtlensége miatt kívánatos annyira. A műfaj rajongóit faggatva arra derül fény, hogy a teleregény legnagyobb vonzereje éppen az általa felkínált pszeudovilág: szép emberek, szép környezetben élik a miénktől nagyon távoli és nagyon különböző életüket. A nyolcvanas-kilencvenes években könnyebb volt megvezetni az egyszeri nézőt (bár az Isaura kiszabadítására rendezett gyűjtés inkább városi legendának bizonyult), de a jelen teleregény-rajongója már dörzsöltebb. Tisztában van a műfaj szabályaival, a közeggel, ahol ez megjelenik, sőt, tudatosan reflektál a különböző sorozatok dramaturgiai sémáira, karakterválasztására, és kifejezi nemtetszését, ha egy jelenetből többet ki lehetett volna hozni. Nem bepalizott szegény nők hadával állunk tehát szemben, hanem többé-kevésbé tudatos médiafogyasztókkal, akik az eszképizmus élvezetéért döntenek a latin-amerikai kalandok mellett.
Annyira még nem emancipálódott a társadalmunk, hogy értelme legyen felháborodni, miért csak a női nézőkre koncentrálunk teleregény-ügyben. Világos, hogy női közönségnek szólnak a történetek, női főszereplőkkel. A tét általában ugyanaz: az egymásnak rendelt két fiatal hogyan lesz végül valóban egymásé. A kétszáz rész természetesen bőven biztosít alkalmat, hogy összejöjjenek, ezt általában meg is teszik néhányszor, de az élet valahogy mindig közbeszól. A modernebb szappanoperákban nemegyszer már házasok, esetleg gyerekük is van. Előbb-utóbb azonban a férj (feltételezett) hűtlensége vagy egy felszínre kerülő sötét titka miatt elválnak, hogy aztán ismét összejöjjenek, mikor a vádak igaztalannak bizonyulnak vagy a főszereplő hölgy rájön, mégsem tud élete szerelme nélkül élni. Dramaturgiai értelemben tehát nem biztosítanak nagy változatosságot ezek a sorozatok: mindegy, hogy alsóbb osztály kontra gazdagok történetről, tinisorozatról vagy történelmi szerelmi drámáról van szó, a lényeg ugyanaz. A brazilok talán kissé érzékenyebbek a valós társadalmi problémákra, a mexikóiak tradicionálisabbak, de ez a szemléletmód nem érinti az alapstruktúrát. Nem érintheti, hiszen a mesének meg kell maradnia. Akárcsak Propp sokat idézett művében, A mese morfológiájában, az alapfunkció vagyis a fabula változatlan, de eltérő szüzséken keresztül artikulálódik.
A média tudatos női befogadója tehát ugyanazt a történetet nézi újra és újra. Hetente több órát eltölt az adott szereplőkkel és történettel, az interakció így szükségképpen hat az ő életére is. Kik ezek a nők, akiket a képernyőn lát? Szerepmodellek, akikkel azonosulni lehet: az érzelmi azonosulás ugyanis alapfeltétele egy szeriális történet követésének.
A teleregény főszereplője általában 18-20 év körüli lány. Zárdában nevelkedett vagy nevelőszülőknél, amennyiben nem, akkor is kiderül róla, hogy nem azoknak a lánya, akit szüleiként ismer. A férfi, akibe szerelmes, általában annak a gyereke, aki a lány valódi apja, de a történet végére kiderül, hogy ez sem igaz. Az utóbbi időben egyre inkább feltűnnek idősebb hősnők vagy nem szegény sorból származó fiatal lányok is, de a legjellemzőbb séma még mindig az előbbi. Ha újra abból indulunk ki, hogy tinik népes tábora nézi a teleregényeket, nem meglepő a főkarakter zsenge kora. Ez az életkor nagyon is pontosan ki van számítva. A főhős a sorozat elején válik általában nagykorúvá, ami – azon túl, hogy a teleregény mint érzelmi fejlődésregény szükségképpen felnövekvés-történet is, így szinte kötelező indítóeseménye a tizennyolcadik születésnap – több szempontból is üzenet‑jelleggel bír. A főhősnő többé nem gyerek már, tehát felelős a tetteiért, sorsát a maga kezébe veheti, mi több, ez elvárás is vele szemben. Ugyanakkor elég fiatal még ahhoz, hogy gyereknek lehessen tekinteni, tapasztalatlanságát, naivitását, botladozásit pedig ennek számlájára írni. Ez az életkor és a hajadon állapot megfelel a világ minden tájára exportált teleregények nemzetenként eltérő piacának: egy tradicionálisabb közegben sem skandalum-értékű, hogy a hölgy még szingli, ugyanakkor az emancipáció szempontjából fejlettebb országokban hagyományosan ez az életkor jelzi az önmegvalósítás kezdetét. Van azonban egy rejtettebb, a reprezentációhoz szorosabban kötődő ok, ami miatt szükség van arra, hogy a főhős már nagykorú legyen. A főszereplő lány általában attraktív jelenség, a történet szerint számos férfi vágyának tárgya. Egy fiatalkorú karaktert természetesen nem lehet szexuális tárgyként ábrázolni, különösen, hogy erre a típusú reprezentációra sok teleregény rá is játszik: egy átlagos lányt vagy egy szép, de társadalmilag alárendelt helyzetben lévő szereplőt egy átöltözéssel és sminkkel hercegnővé vagy a diszkó dögös vadmacskájává alakítanak, akin aztán mindenkinek megakad a szeme. Igen gyakori történet‑séma, hogy a lánynak rendelt herceg hamarabb kívánja meg és próbálja ágyába vinni (esetleg meg is erőszakolja) a naiv főhősnőt, és csak hosszú idő elteltével tudja őt valóban értékelni, s gyullad olthatatlan szerelemre iránta. Azt talán nem szükséges magyarázni, miért nem idősebb nő alakítja a főszereplőt: a nő szépsége, vonzereje csökken a kor előre haladtával, legalábbis a jól ismert hímsoviniszta álláspont szerint. Ezzel együtt fontos megjegyezni, hogy az utóbbi időben csökkenőben van az életkorral kapcsolatos diszkrimináció a teleregényekben, az egyik népszerű sorozat főhőse például egy negyvenes üzletasszony.
A naivitás, az ártatlanság, a segítőkészség abszolút értékek ebben a világban, ugyanakkor megjelenik mellettük az okosság, a ravasz előrelátás, az egyéni érvényesülés vágya is. Milyen nő valójában a pozitív főhős? Mert a központi nőalak természetesen csak pozitív lehet: ha olykor előfordul is egy-egy gonosz vagy felszínes karakter főszerepben, a sorozat vége felé ő is törvényszerűen felismeri, csak az igaz szerelem számít. A főhősnő legfontosabb ismérve, hogy önmaga irányítja a sorsát, és eléri azt, amit célul tűzött ki maga elé. A teleregények megszabott élethelyzeteiben vergődő hősnőiről ez első hallásra túl nagy önállóságot tételez fel. Egy-egy szériát közelebbről megvizsgálva azonban világossá válik, hogy sajátos önmegvalósítás-történettel van dolgunk. Az írók által bemutatott világ egyértelműen patriarchális: a nők vagy nem dolgoznak, vagy ha igen, akkor alacsonyabb beosztásban, illetve sajátosan „női munkakörökben” (jellemzően titkárnők, ápolónők és igen gyakran cselédek), a pénz és a hatalom a férfiak kezében van. Ezek a játékszabályok szigorúak, akár Mózes törvényei, senki nem kérdőjelezi meg sem igazságukat, sem valódiságukat. Makrotársadalmi szinten tehát nem vet fel kérdéseket a teleregény, ha úgy tetszik, nem politizál (talán ez sikerének egyik kulcsa). Az adott viszonyok között azonban olyan hősnők élnek, akik szeretnének kiteljesedni, változtatni mindennapjaikon. Egy nő egyéni kiteljesedése természetesen nem teljes családi harmónia nélkül. A harmónia igénye kettős irányultságú: egyrészt arra a családra vonatkozik, amibe beleszülettem, másrészt arra a családra, amit majd választok magamnak. Ez a kettős irány olyan szerteágazó konfliktushálót eredményez, ami a családi harmóniára törekvést a teleregény hősnőjének legfőbb motivációjává avatja. Meg kell találnom az igazi szüleimet vagy meg kell mentenem őket a halálos kór fenyegetésétől. Ugyanakkor meg kell találnom azt az embert, aki a legideálisabb családalapításra, születendő/már megszületett gyermekünk jólétéért szakadatlan aggódnom kell. Emellett jóban kell lennem a választottam szüleivel, akik általában ellenzik kapcsolatunkat, és mindent megtesznek, hogy szétválasszanak bennünket.
Ilyen sűrű program mellett nem is csoda, ha nem marad idő a szakmai kibontakozásra. Pedig a kor kihívásainak megfelelően egyre gyakrabban jelenik meg a karrier lehetősége a főszereplő nők életében, legyen szó színészi ambíciókról vagy egy sikeres üzleti vállalkozás elindításáról. Sosem válik azonban fontosabbá a magánéleti boldogságnál, sőt, adott esetben feláldozható érte. Még a legtörtetőbb női karakter sem a ranglétrán való emelkedést tűzi ki céljául, csupán a nagy vagyon megszerzését, amiből aztán házat vehet és cselédeket tarthat.
A pozitív főhős tehát majd’ kétszáz résznyi megpróbáltatás után arra nyeri el a jogot, hogy ő lehessen az ideális latin anya – ebből a szempontból pedig mellékes, hogy otthon ül vagy karriert épít közben. A megpróbáltatás a legfontosabb tényező az általa bejárt úton. Minél többet küzd célja eléréséért, annál biztosabb, hogy méltó rá, tehát megkaphatja. A teleregény tehát egy olyan utópisztikus világot tár elénk, melynek társadalma csak részben emancipálódott. Ebben a világban az erőfeszítés elnyeri jutalmát, ha jó ügy érdekében történik, ez pedig mindenekelőtt a családi boldogság. Igaz, a modern média-közegben a teleregény sem állíthatja azt, hogy a nő nem ér semmit férfi nélkül, azt azonban tagadhatja, hogy egy nő számára a szakmai siker önmagában elegendő lehet. Ebből a szempontból cáfolnom kell korábbi állításomat: a teleregény igenis „politizál”. A társadalomra nézve olyan állításokat fogalmaz meg, melyek a befogadók nagy számából következően komoly hatással bírnak. Egy nőnek a család a legfontosabb feladata, a gyermekszülés, ami reprodukálása a munkaerőnek – és természetesen a potenciális teleregény-nézőknek
is.
Vége a mai epizódnak, a néző egy sóhajjal búcsúzik a szereplőktől. Az információs szupersztráda gyorsan változó kínálata minden pillanatban új lehetőségek felé csábítja, alul- vagy épp túlambicionált fiatalként percenként döntéshelyzetbe kerül, meg kell határoznia, mit akar valójában. A teleregény azonban megsimogatja a fejét, s azt mondja, frusztrációra semmi ok, megmutatjuk a boldogsághoz vezető utat. Egy álmot kínál, amit a ma elemző hajlamú, cinikus, mindent megkérdőjelező fiatalja természetesen nem tud komolyan venni. De mégsem tud tőle elszakadni: szüksége van a mesére.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/03 40-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10547 |
