Takács Ferenc
Idén áprilisban meghalt a Tizenkét dühös ember rendezője.
Halálhíre hallatán is természetesen ez a cím jut először eszünkbe, mint ahogy nevéről is mindig, ha említik, Lumet 1957-ben bemutatott filmje, a gazdag és sokszínű filmes pálya első darabja. Nálunk is a Tizenkét dühös ember-rel mutatkozott be a rendező: a szinkronizált változatot 1960. januárjában – az akkoriban szokásos néhány éves obligát késéssel az eredeti bemutató után – kezdték játszani a budapesti mozik. Hogy mitől lett egykettőre igen népszerű film, s miért tapadt meg élethossziglan a nézők emlékezetében, erre ötven év távolságából persze bajos lenne megbízható választ adni. De az bizonyára közrejátszott ebben, hogy a (néhány év híján) kortárs amerikai filmekből akkoriban még elég keveset játszottak nálunk, legtöbbjük tehát már ritkasági értékénél fogva is nagy becsben tartatott. Amit bemutattak, azokat is főleg a két olcsóbbik (nagyobb valutáris érvágás nélkül megvásárolható forgalmazási jogú) típusból válogatták. Egyrészt ártalmatlannak ítélt tucat-limonádékat hoztak be, lehetőleg „lejárt”, azaz máshol már régóta futó produkciókat (pl. az 1953-as Római vakáció-t, amelyet 1958 nyarán – a Film Színház Muzsika birtokomban levő 1958. augusztus 22-iki számában közzétett moziműsor szerint – a Kun Béla téri Alfa moziban tekinthették meg, prolongálva, ha még tudja valaki, mit jelentett ez a szó, az Audrey Hepburnre és Gregory Peckre kíváncsi nézők). Másrészt a viszonylag kis költségvetésű, azaz olcsóbban kapható, viszont –– ahogy a korszak kultúr-ideológiai zsargonjában fogalmaztak – realista, társadalomkritikus, egyben humanista eszmei mondanivalójú filmeket favorizálta a magyar forgalmazás.
A Tizenkét dühös ember kétségkívül ebbe az utóbbi kategóriába tartozott. Legalábbis látszatra: az esküdtszéki szobában összezárt tizenkét férfi – nő akkoriban, miért-miért nem, még nem került be az esküdtek közé, sem a valóságban, sem az ebben a tekintetben hibátlanul realista filmbe – az ötvenes évek amerikai kisember-társadalmának taxonómiáját és tipológiáját testesíti meg jelentékeny szociológiai és pszichológiai egzaktsággal, pontosan és érzékletesen ábrázolva ezeknek a társadalmi típusoknak jellegzetes előítéleteit és elfogultságait, privát érzelmeit és publikus indulatait, elfojtásait és öncsalásait.
A hatvanas évek legelejének magyar nézője persze olyasmit is kiolvashatott ebből a fojtogató atmoszférájú tárgyalótermi drámából, amelyre a film honi forgalmazói nem számítottak. A lelkiismeret parancsára a többiekkel, a közösséggel és a közmegegyezéssel szembeszálló magányos hős, a vádlott bűnösségében kételkedő esküdt (Henry Fonda hipnotikus erejű alakítása), aki végül meggyőzi a maga igazáról az esküdtszéket, és evvel megakadályozza egy ártatlan ember elítélését – lelkiismeretről és az egyén erkölcsi felelősségéről szólt a film az 1960-as évek elejének Magyarországán, ott, ahol az ilyesminek igen alacsony volt az ázsiója azokban az években. Mint ahogy az is furcsa gondolatokra indíttathatta a nézőket, hogy ebben a jogrendben tizenkét találomra kiválasztott egyszerű állampolgár szava többet nyomhat a latban, mint rendőrség, ügyészség és bíróság együttes szakértelme, hatalma és tekintélye. Hiszen 1960-at írtunk, még épp hogy csak résnyire nyíltak meg a börtönök kapui az ötvenhatos elítéltek előtt – akiknek a bűnösségéről vagy ártatlanságáról persze nem tizenkét találomra kiválasztott honfitársuk döntött perük során.
Én nem sokkal a bemutató után láttam a filmet, úgy tizenkét-tizenhárom éves koromban. Hogy mit és mennyit értettem meg belőle, erre már nem emlékszem, de mindenképp legkorábbi tudatosságra ébresztő és elgondolkodtató filmélményeim között tartom számon. Akkor persze még nem tudhattam, hogy húsz évvel később filmkritikusi minőségben találkozom ismét a Tizenkét dühös ember-rel – a FILMVILÁG 1982. januári számában „Gyilkosok és moralisták” címmel írtam Lumetről portrét.
Már akkor is páratlan termékenysége és filmjeinek zavarba ejtő sokfélesége tűnt fel leginkább (nyilván nem csupán nekem). Utolsó elkészült filmjét, a Mielőtt az ördög rádtalál-t 2007-ben mutatták be – a kereken ötven éves filmrendezői pályán nagyjából minden évre jutott egy játékfilm. Szorgalmas ember volt: nyilatkozataiban, a vele készült interjúkban gyakran hangsúlyozta a rendszeres munka fontosságát, mondván, hogy mennél többet dolgozik az ember, annál nagyobb lesz a teljesítőképessége. (Munkastílusa is ilyen volt: megbízhatóan és pontosan forgatott, a tervezett időkeretet és a költségvetést sohasem lépte túl.)
Ez a – ha jól számolom – negyvenhat film tarkabarka elegyet alkot. Akad köztük színmű-adaptáció, regényfeldolgozás, western, filmmusical, science fiction, tárgyalótermi dráma, gengszterfilm, krimi (mindegyikből jó néhány példány), sőt még szabványos remake is, az 1999-ben készült Gloria, Cassavetes 1980-as filmje nyomán. Közös bennük – valamelyest külsődleges, bár Lumetre nézve nagyon is fontos értelemben – az adaptációs módszer. A rendező dolga a feldolgozás, a már bevált, lehetőleg rangos irodalmi (esetleg riporteri vagy dokumentarista) alapanyag újraalkotása. Lumet folyvást szembehelyezkedett a filmrendező szuverén alkotóművész-voltát hangsúlyozó felfogással: „én nem tudok írni”, „nagyon tisztelem az írókat” (1960); „a színháznál kezdtem, úgyhogy engem hidegen hagy ez az egész auteur-hülyeség” (1981). 1995-ben megjelent könyvében, a Making Movies-ban, mely magyarul is olvasható Hogyan készül a film? címmel, a maga filmes ars poeticá-jának szinte alaptételeként szögezte le: „a rendező – nem író”.
[…]
[A teljes cikk szeptembertől lesz online elérhető, addig csak a lapban olvasható. Egy szám ára csak 490 Ft!
Éves előfizetéssel még olcsóbb, számonként csak 330 forint.]
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/07 . old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10532 |
