Schubert Gusztáv
A 42. Magyar Filmszemle rendhagyó jelenség, ezért a szokványos kritikai szemlézés nem illik hozzá: épp a lényeges jelenségek mellett menne el.
Egy mélyreható fesztiválbeszámoló sohasem mikrokritikák füzére, a kritikus logikát keres a filmkínálatban, tartalmi és formai trendeket kutat a felkínált filmhalmazban. Ha a fesztivál szervezése jó, meg is fogja találni, mert a gondos fesztiválszervező tudatosan keresi a trend-teremtő filmeket. Persze olyan is van, hogy nincs új irányzat, állni látszék az idő, egy stíluskorszak akár évtizedekre is beállhat. A 42. Magyar Filmszemle játékfilmes szekciója más okok miatt áll ellen az értelmezésnek. * Az idei filmszemle sajátos zárvány a magyar filmszemlék történetében, sem végpontnak, sem kezdetnek nem tekinthető. Végpontnak azért nem gondolhatjuk, mert amikor a most látható filmek elindultak, majd elkészültek, még nyoma sem volt annak a kataklizmának, amely kivetette sarkaiból azt az intézményrendszert, amelyben a magyar filmkultúra az elmúlt húsz évben megformálódott. Ezek a filmek tehát semmiféle módon nem utalhatnak bemutatásuk különleges körülményeire. Nem összegzik az előző filmtörténeti ciklust, és nem is zárják le, hiányzik belőlük mindenféle önreflexivitás. Ami persze nem feltétlenül teendője egy filmnek, de a természetes módon nyugvópontra jutó stíluskorszakok legutolsó periódusokban általában megtermik az efféle számvetéseket. A filmes korszakváltást nem lehetett előre látni (legfeljebb ködösen sejteni, vagy tétlenül riadozni tőle), ugyanezen ok miatt, a 42. Magyar Filmszemle egy új korszak kezdetének sem tekinthető. Hiába is keresünk a „tegnapihoz”, tavalyihoz képest valamiféle új szellemiséget és stílust, ilyesminek nyomát sem leljük. Az idei filmszemle legkülönlegesebb sajátja, hogy kívül rekedt az időn, a 2010 májusától 2011 májusáig tartó fölöttébb különös nulla év első és utolsó filmszemléje, sem nem záradéka a múltnak, sem nem nyitánya a jövőnek, a semmiben lebeg. Ha majd a jövő filmrégésze kiássa a feledés homályából e filmtörténeti korszak leleteit, pusztán ebből a rendkívüli jelenségből tudni fogja, hogy kivételes esemény történt, kizökkent az idő. Normális körülmények között ilyesmi nem történik: natura non fecit saltus. Semmiféle stíluskorszak nem tart örökké, de nem is ér véget egyik napról a másikra. Ahogy az új stíluskorszakok sem a semmiből keletkeznek. Az új stílus éveken, de inkább évtizedeken át él és erősödik a régi mellett, hogy aztán fölébe nőjön. Még a forradalmaknak is meg van a maguk érlelődési ideje, legyen szó társadalmi vagy művészeti revolúcióról, a forradalom drámai vajúdás során szül meg valamit, ami régóta készül világra jönni, a kataklizma viszont nem teremt, csak eltöröl. Az elmúlt húsz év magyar filmje nem természetes halállal múlt ki, hanem gazdasági és kultúrpolitikai döntések következtében. Ezen persze éppúgy lehet borongani/őrjöngeni, mint örvendezni. De az, hogy miféle érzelmek kerítenek magunkba minket, igazából nem oszt, nem szoroz, mert nem változtat a legfontosabb körülményen: nevezetesen, hogy katasztrófa történt. Egy évre lefagyott a rendszer, megszűnt mindenféle állami támogatás. Ez idő alatt is forogtak filmek, folytatódott a már elkezdett filmek készítése, de ez nem az új kultúrpolitikának, hanem a rendszer tehetetlenségi nyomatékának volt köszönhető. Ahogy ideig-óráig a halál után is nő a haj meg a köröm, úgy nőtt tovább a magyar film is az elmúlt egy évben. Ennyi volt a csoda, ezt láthattuk a 42. Filmszemlén. Ilyesmiben reménykedni nincs többé okunk, immár semmi sem nő tovább: a szakma felélte tartalékait. * A problématérképek elkészültek, a Magyar Nemzeti Filmalap végre felállt. De az egy éves kényszerszünet után igazából most fogunk szembesülni a lefagyasztás következményeivel. A hibernálás is szakma: ki meri azt mondani e kis hazában, hogy ért hozzá, hogyan kell jegelni, a sikeres újraélesztés esélyét biztosítva egy komplett művészeti ágat. Vagy nem ez volt a szándék? Hanem a büntetés. Miért is? Mi a baj azzal a filmkultúrával, amit az elmúlt húsz év teremtett? Nagyon hosszú lenne a listája a szolidáris, közösségerősítő, a társadalom egészét fenyegető veszélyekre figyelmeztető filmeknek az Ózd-sorozattól a Werckmeister-harmóniákig, a Lányoktól a Pál Adriennig, az Aftától a Csicskáig. Nem a magyar film bukott meg az erkölcsi vizsgán, hanem a celeb-világ könyörtelenül haszonelvű, de agysorvasztóan, szívzsibbasztóan üres giccsvilága. A magyar filmművészettel szemben egyetlen vádpont állja meg a helyét: nem találta meg a közönségét. Így igaz, de ezért nem a zseni felelős, ahogy azt a demagógok vélik, hanem az a rendkívül rossz hatásfokkal működő oktatási-kulturális szisztéma, amely képtelen „kiművelt emberfők sokaságát” kinevelni. A Sátántangó vagy A torinói ló, maga a legmagasabb szintű elméleti matematika, csak a boldog keveseknek elérhető, megérthető csoda, egy olyan társadalomban, ahol a hírek szerint a 30 év alatti lakosság egynegyede funkcionális analfabéta, osztani-szorozni sem tud rendesen, illúzió abban bízni, hogy az efféle minőség közkinccsé válhat. Akkor tehát éljen a gagyi? Sokan gondolják így, könnyekig meghatva a silány szappanoperák és showműsorok megabevételei láttán. Csakhogy ez az extraprofit a másik – sohasem vizsgált – oldalon mint havária jelentkezik: a csillogó igénytelenséget elbutulással, önelégültséggel, agresszivitással, a társadalmi szolidaritás egyre gyorsabb leépülésével fizetjük meg. Patthelyzet? Magam sohasem hittem abban, hogy csak a pár ezer nézős magasművészet (melyet ezért veszni hagyni, olyan, mintha Einstein professzort „költségkímélés” címén kicsapnák a zürichi egyetemről), és a kétmilliós nézettségű gagyitévé között választhatunk. A magasművészet és a gagyi tömegszórakoztatás között igenis van valami, amit másutt – csehek, dánok, angolok, németek, spanyolok, amerikaiak – jól ismernek és gyakorolnak, egy gyakorlatias, a mindennapi problémákra (ha úgy tetszik, a hétköznapi matematikára) kiélezett, szellemes, okos, érzelemmel teli (de sohasem érzelgős), ugyanakkor pergő, perfekt dramaturgiával magával sodró szerethető mozi. Hogy rendezőket is mondjak: Fateh Akin, Almodóvar, Apatow, Coen, Jarmusch, Anders Thomas Jensen, Kassowitz, Kim Ki-duk, Kormákur, Mike Leigh, Medem, Menzel, Sverák, Tykwer, Wong Kar-wai és sokan mások. Szerződtessük le őket? Vagy adjunk több lehetőséget Pálfinak, Töröknek, Hajdu Szabolcsnak, Kocsis Ágnesnek, Faur Annának, Antal Nimródnak, Miklauzicnak, Szajkinak, Dyga Zsombornak, Almási Rékának, Nemes Gyulának, Mátyássynak és a náluk is fiatabbaknak, Orosz Dénesnek, Szimler Bálintnak, Szirmai Mártonnak, Bodzsár Márknak? Igen. Ha ez szerepel a tervekben, a következő évtizedben nem csak az art-mozin iskolázott középkorú bölcsész, de a fiatal néző is utánuk megy majd a moziba. * Ha nem ők, akkor kik és merre viszik tovább a magyar filmet? Ha nem a reális adottságainkra épül majd a nulla év utáni magyar film, akkor nem marad más, mint az utópia. A harmincas évek vígjátékának szellemtelen újramixelése biztosan nem megoldás, a szélesvásznú melodráma sem, a politikai propagandafilm sem. Kétségtelen tény, hogy a katasztrófa okozta tabula rasa mindig helyzetbe hozza az új erőket, feltéve, hogy vannak ilyen erők. Ha nincsenek, és az elmúlt húsz év filmtörténete egyértelműen bizonyítja, hogy a létező magyar filmnek nincs alternatívája, nincs kétféle (jobbos/balos) magyar film, csak egyetlen sokszínű magyar filmkultúra, akkor viszont a semmiből kell őket megteremteni. Csakhogy a semmiből sem embert, sem új társadalmat, sem új korstílust nem lehet teremteni. Az efféle hübrisz mindig egyenes út a totálkárig, a magát istennek képzelő ember mindig a pusztítás eszköze lesz, nem a teremtésé. Az idei szemlén négy film is e balvégzet körül forog: A Frankenstein-terv, a Womb, az Antigoné, A torinói ló (ez utóbbi különféle okok miatt nem szerepelt a Szemlén, mégis ott lett volna a helye, mert egyívású és rokon szellemű a mustrán szereplő filmekkel). Ki hitte volna mondjuk húsz évvel ezelőtt, hogy az Antigoné remekmívű, de eljátszhatatlan és kötelező olvasmányból egyszer csak izgalmas kortárs darabbá válhat. A valódi klasszikus persze újra és újra feltámad és naprakész lesz, de azért Dettre Gábor rendező és színészei igencsak kellettek hozzá, hogy tényleg így legyen. A porlepte klasszikusokat általában úgy modernizálják, hogy a selyemzekéket Armani-zakókra, a hírnököt mobiltelefonra cserélik, ez ugyan gyakran beválik, de már kissé zsenánt a sok öltönyviselt ógörög és reneszánsz udvaronc. Dettre és színészei az ellenkező irányba mentek, az Antigonét az ősidők homályába tolták vissza. Ez nem Szophoklész korának civilizált, márványsima görög polisza, hanem sáros, vércsatakos, zsigeri ősidő, amikor az indulatokat még alig is fékezi bármiféle emberi törvény. Théba határváros, ahol az isteni törvény már megbomlott, de az új, ember szabta rend még fölöttébb kiforratlan és bizonytalan. Kreón, az újsütetű király okkal gondolja úgy, hogy testvérháború dúlta Thébát csakis a mindenkit egyféleképpen megítélő jogrend tarthatja egyben. De mint minden teljhatalmú civilizátor, „elvont gondolkodású, tehát kegyetlen.” A jónak gondolt, de önkényes és megfontolatlan királyi törvény az ősi, isteni (értsd: az emberi természetre szabott) szabályok fékje nélkül rövid úton romlásba dönti Thébát: a megvilágosodás –”az önhittség nyomán csak balsiker terem” – későn érkezik, vér és rothadás mindenütt. Dettrét egy hamar elhíresült dokumentumfilm szereplőjeként is láthattuk a Szemlén, mely hasonló konklúzióra jut, mint az Antigoné tévés adaptációja. Ha a politikai szempont az emberi fölé tolja magát, kő kövön nem marad. Szomjas György Dumafilmje a Szemle egyik legfontosabb tétele volt, „éles, gyógyító művészet”. Szomjas afféle bensőséges család-terápia keretében három réges-régi, de egy ideje elhidegült barátot ültet le, hogy megbeszéljék, mi távolította el őket egymástól. 2010 tavaszát írjuk, mi más is lehetne a tettes, mint a politika. Ketten győzködik (szelíden, de határozottan) a harmadikat, vegyen már vissza a politikai furorból, a barátságuk mégiscsak többet ér. A film vége ugyan nyitva hagyja, milyen sikerrel jártak a békítő beszélgetések, de az élet tovább forgatta a történetet, a politikai szenvedélytől túlfűtött komikus a személye elleni támadásnak tekintette a filmet, és megtiltotta további vetítését. A topikhoz illő ógörög komment: „Bölcs ember az, ki másoktól tanulni tud, és semmi húrt nem feszít túlságosan”. Mundruczó filmje (a Szemlén a legjobb rendezés díját kapta), egy budai forgatás közegében újramesélt Frankenstein-sztori, viszi tovább a borotvaéles dogmák, az elvont gondolkodás és az önhittség szomorú meséjét. A „teremtett ember” –teremtse bár a tudomány (vagy mint itt: a művészet) megszállott kíváncsisága, vagy a szülői szeretet hiánya – személyiség nélküli lény, sem szeretni, sem gyűlölni nem tud, valóban „szelíd teremtés” (ahogy a film alcíme mondja), mert nincs benne gyilkos szándék, ez az ártatlanság azonban nem emberi vonás. Az emberi ártatlanság, szelídség, jóság – bonyolult erőjáték, civilizált, megfékezett, jóra fordított szenvedély. A filmbeli eldobott, nevelőotthonban nevelkedett fiú tökéletesen üres, és ezért tökéletesen idegen (ahogy a Közöny látszólag ok nélkül gyilkossá váló főhőse is „l’étranger”), találkozása az emberi világgal ezért nem lehet más, mint megsemmisítő ütközés. Kocsis Ágnes filmjének hősnője a „szelíd teremtés” párja, a különbség „csak” annyi, hogy az ő pokoli űréből, tulajdonképp egy véletlen folytán, mégiscsak lesz kiút. Piroska, az elfekvő osztály ápolónőjét egy rég nem hallott, a múlt kútjába hullott név („Pál Adrienn”) ébreszti fel közönyéből. Elindul, hogy megkeresse rég nem látott gyerekkori barátnőjét, alighanem az egyetlent, aki valaha is szeretette. De – akár egy Borges-történet labirintusának mélyén – végül önmagát pillantja meg, önnön elveszett személyiségét szerzi vissza. A Pál Adrienn látszatra komor, nehéz film, valójában szemérmes örömóda, már csak ezért a paradoxonért is megérdemelte a cannes-i Fipresci-díjat és a 42. Magyar Filmszemle legjobb filmjének járó elismerést. A fentiek fényében különleges figyelmet érdemel, hogy nem csak a zsűri gondolta így, hanem a szemle közönsége is. A Womb – Méh rendhagyó klón-történet, annyiban legalább is, hogy az átlag sci-fikben mindig szörnyetegként ábrázolt klón ebben a realista verzióban nem a gyűlölet eszköze és tárgya, hanem a szereteté. A hősnő autóbalesetben meghalt szerelmesét klónozza és szüli meg. A szeretet vagy az önzés e tett legfőbb oka? Lehet-e kétszer ugyanabba a szerelemben megmerülni? Újjászülethet-e kétszer ugyanaz a test, ugyanaz a lélek? Ha nem tudnánk, hogy a klónozás pár évtizeden belül fenekestül felforgathatja az életünket, akár keresettnek, kiagyaltnak találhatnánk ezeket a problémákat. Így azonban, nem vitás, jönnek még ennél húzósabb kérdések is, és nem csak a klasszikus dramaturgia borul, de vele dől majd a piramisok kora óta végül is ugyanarra srófra járó erkölcsi világrend is, melyre a végső, hétszer szent pecsétet a halál ütötte. Hogy milyen is lesz az új idők meséje és az új ethosz, a virtuális valóságban, az elmenthető állásokra, új és új avatarokra épülő second life-ban már ma is megtapasztalhatjuk. Ha az új kaland még nem is megy valódi vérre, a virtuális győzelmet vagy vereséget nemcsak színleljük, zsigereinkben érezzük. A szép új világnak nagy ára lesz. A szocialista falanszter építőitől eliszonyodó Bergyajev bon motja szerint az utópiákban nem az a legnehezebb probléma, hogyan valósítsuk meg őket, sokkal inkább azon kellene gondolkodnunk, hogyan kerüljük el létrejöttüket. Az utópia, az íróasztalon megtervezett jövő, ez idáig csak soha nem ismert szenvedéseket hozott, szkepszisünk tehát fölöttébb indokolt. Nem csak az a kérdés, hogy mit hoz, legalább ennyire életbe vágó, hogy mit visz a jövő. Ha a 42. Magyar Filmszemle legjobb filmjeihez hasonló nem készül többé, azt a társadalmat aligha tartja majd a jövő nemzedéke a létező világok legjobbikának. Feltéve persze, ha szabad emberek alkotta erős és szabad közösségben gondolkodunk, akiknek a polisz, a nemzet fenntartáshoz elemi szüksége van a művészetre. Ha nem ez a tét és a cél, akkor ugyan mi lesz? Akkor minden világos, mint a vakablak. És lőn sötétség, mint A torinói ló végén, elfogy a fény, és nem lehet majd sem filmezni, sem élni többé.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/06 07-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10527 |
