Turcsányi Sándor
Ránézek, ugyanolyan. Ugyanaz az ember. Csak ma mintha mosolygott volna. Nem, nem úgy, ahogy szokott, hanem kedvesen. Ha nem ismerném, azt mondanám, szeretettel. Elõre enged, figyelmes. Még a végén virágot kapok. Milyen szép csokor. Viccel, mintha mi sem történt volna, mintha nem õ rabolta volna el legszebb éveimet. Mikor a hálószobám elõtt elköszön, különös szomorúság villan a szemében. Vagy vágy? Levesz a lábamról. Ugye, ezentúl mindig ilyen lesz?
A (film)mûvészet egyik legõsibb és legásatagabb hazugsága ez. Már hogy megváltoztathatjuk éltünk. Abból az önzõ, kibírhatatlan szoknyabolond, mosdatlan szájú, kártyás-lovas, a tévé elõtt kiborított sörösüveg társaságában hortyogó androidból egyszercsak megint nett udvarló lesz. Gáláns és választékos. Ha másként nem megy, hát valami furfangos személycsere útján. Mint legutóbb a Sommersbyben és most a Daveben. Persze, majd jön helyette valami jólfésült, kimosdatott alterego, mi meg mehetünk a szomszédasszonnyal a meccsre. Utána meg húzhatunk errõl a planétáról, lévén lejátszottunk. Ez van egyfelõl.
Másfelõl viszont: mi, kültelki fiúk az átkos kitüntetett kedvencei voltunk, pionírok. Elvittek, nézzük meg belülrõl a Parlamentet, azt ígérték, aki jó lesz, eljöhet a fenyõfaünnepségre is. Még szép, hogy oda nem jutottam el. Ámde ott ülhettem, ahol a jónevû Komócsin elvtárs (a Zoltán). Megmutatták Kádár János székét (egy Reményi nevû osztálytársam sokáig keresgélte mellette Elmer Klos kapitány nevét). Így teltek napjaink.
Ivan Reitman, az Ovizsaru, a Szellemirtók és más egyéb infantilis egyebek rendezõje Fehér Ház-i filmet forgatott. Most ovielnökkel. Tágul a világ, ma már a dedósok nem csak a Parlamentet láthatják belülrõl.
E mûvében Reitman a gonosz, korlátolt, kéjsóvár elnök helyett halk, finom, szerény alteregót állít az Ovális Szoba sarkába. Errõl elsõ bekezdésünk és Móricka összes tézise szól. Ezekután nekünk már csak annyi a dolgunk, hogy mindezt beleállítsuk a filmmûvészet folyamatába. A legjelentõsebb áramlatok közül a leginkább hasonlatoshoz illesszük. Ehelyett – ceterum censeo – a Lumière-gyerekeket kellett volna idejében jól kifenekelni.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/02 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1052 |
