Pápai Zsolt
Following – brit, 1998. Rendezte: Christopher Nolan. Szereplők: Jeremy Theobald, Alex Haw, Lucy Russell. Forgalmazó: Budapest Film. 70 perc.
A kortárs színtéren kevés rendező akad, akiket annyira hevenyen foglalkoztat az idő ábrázolása, felbontása–felboncolása, folyásának és működésének vizsgálata, mint a sztárdirektor Christopher Nolant. Ha elfogadjuk azt a tételt, miszerint a filmszerűség és a filmi tartalom elsősorban az idő ábrázolásában keresendő, akkor Nolan munkái abszolút cinematikusnak mondhatók.
A rendező a cselekményt pazarul inverzbe fordító Mementóval katapultált a világhírbe, aztán – immár konszolidáltabban – a szintén virtuóz Tökéletes trükkben, vagy legutóbb az Eredetben folytatta időjátékait. A Mementót megelőzően azonban leforgatott egy másik, úgyszintén bonyolult időkapcsolatokkal dolgozó filmet. A debütáló munkáját jelentő Követés időszerkezete legalább annyira bravúros és rafináltan megkomponált, mint a Mementóé, bár egy leheletnyivel kevésbé rendhagyó. Mindazonáltal flashbackekből és flashforwardokból épített labirintusában könnyen el lehet veszni: a játékidő előrehaladtával a néző a durván dezorientálódó hős pozíciójába kerül.
Ez a központi figura ambíciókkal teli írójelölt, aki úgy vadászik ötletekre, hogy találomra kiválasztott, és valami oknál fogva érdekesnek látszó alakokat követ az utcán. Amikor egyik kiszemeltje, a snájdig besurranó tolvaj beszélgetést kezdeményez vele, hősünk különös események kereszttüzében találja magát. Az írójelölt és a mestertolvaj közötti kapcsolat alapja a hasonló életfilozófia (mindkettő célja „belemászni más emberek életébe”), különböznek viszont abban, hogy milyen ügyesen és mekkora tehetséggel képesek realizálni elképzeléseiket (A tökéletes trükkben lesz majd ehhez hasonló a hősök viszonya).
Műfaji szempontból a Követés a kortárs neonoirok közé helyezhető. Időmozaikján és talajt vesztett hősén kívül a vizualitásával és a cselekményével is (fekete-fehér, kontrasztos, néhol alulexponált képeivel, továbbá bűntől túlcsorduló, triplacsavaros meséjével) a noirt idézi, és igaz ugyan, hogy szubjektivitása itt-ott sérül, de ezt leszámítva teljesíti a mindenkori „fekete filmektől” elvárható minimumot. Karcos stílusa, kézből vett képei miatt egészében olybá tűnik fel, mintha afféle ujjgyakorlat lenne, pedig nagyon nehéz körülmények között született meg, egy álló éven át forgatták. Szerencsére a nehézségekből alig valami látszik csak rajta. Nolan uzsonnapénzből (cirka hatezer fontból, azaz kétmillió forintból) készült gerilla-noirja csodás antré, mesteri belépő, és jóllehet a Memento vagy A tökéletes trükk mellett ifjúkori zsengének tűnik (a történetvezetés nem maradéktalanul gördülékeny, no meg a színészvezetésben is akadnak apró gikszerek), minden kockájából süt, hogy egy kivételes képességű alkotó munkája.
Extrák: Semmi.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/02 58-58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10514 |
