Molnár Gál Péter
Sok hûhót csapnak Angliában Kenneth Branagh körül. Ha ala posabban megnézzük: tényleg hasonlít Laurence Olivier-re. Az arca. Branagh egészen fiatalon elérte, hogy Olivier utódának nevezzék. Eljátssza Sir Laurence Shakespeare-jeit. Újrafilmesíti az V. Henriket. Branagh még nem érte el a harmincat, máris megjelentette emlékiratait. A nagyhírû színész-rendezõt Pesten is láthattuk. A walesi herceg védnöksége alatt álló Renaissance Theatre Company 1990 májusában vendégszerepelt a Vígben. Egyazon díszletben Branagh megrendezte a Lear király és a Szentivánéji álom címû Shakespeare darabokat. A megnyitó estén az erkély jobb oldali páholyában Diána hercegné és Károly trónörökös. Õk az elõadás végéig páholyukban maradtak, a közönség jócskán szökdösött a vidéki elõadástól.
Branagh úrtól moziban most a Sok hûhó semmiért címû vígjáték megfilmesítése látható. Õ maga adja Benedeket, a belé perlekedõn szerelmes Beatricét pedig a rendezõ felesége.
Olyan a film, mintha a Renaissance Theatre Company piknikre ment volna kirándulni, és hogy elüssék a szép nyári napot, a szabadban eléadták volna betanult mûsordarabjukat, s valaki a beszeszeltek közül kamerát kapva kezébe megörökítené a mûvet kedvelõ játszókat. Sok hûhót nem csinálnak a kamera körül: aki beszél, középre áil, a tablók szimmetrikusan megkomponáltak, fókuszban a fõszereplõkkel: Ehhez hasonlóan egyszer volt életemben szerencsém: Szendrõ József Szegeden megrendezte a Rómeó és Júliát (1961) Mécs Károly és Papp Éva címszereplésével, vidéki színészi tapasztalatainak gazdag birtokában olymódon, hogy elõzékenyen elõre engedte a rivaldához a szöveges szereplõket. Nem bajlódott sokat beállításokkal, kifejezõ képekkel, színpadi kompozícióval: aki verset mondott, a súgólyuk elé állhatott a figyelem szempontjából legelõnyösebb pontra, azután helyet engedett a következõ szólónak; így néha kis drámai tülekedés támadt a súgólyuk elõtti kitüntetett talpalatnyi földön. Hogy mindenkinek kedvére tegyen, a színész-rendezõ egyenlõ arányban bocsájtotta az óhajtott középre a társulatot.
Kenneth Branagh hasonló nyájassággal elõzékenykedik pályatársaival, akiket nem bársonyoztat shakespeare-ileg: vászonba húzatja õket, hogy egy nyaralóhelyi erzsébetkorit hozzon össze. A teljes renaissance életvágy jelzésére dús asztalok és a tus alatt levetkezett szereplõk láthatóak. A vígjátékot napfényben fürdõzve játszatja, a játszókat egy dokumentum-operatõr száraz tekintetével rögzíti szalagra. Felhõtlen környezet, zavartalan vendégség, holott az aragóniai herceg tusakodó csatából érkezik kíséretével Messinába, kipihenni a háborúskodást, s bár a több szálon futó cselekmény leghangsúlyosabbja két szerelmespár cseleit és félreértéseit tükrözi, ott ólálkodik a halál valamennyiük cselében és csókjában. Irigység, ármánykodó tõrvetések, csalás és trónbitorló szándék övezi a mesét, a clownok – akik a filmben tévé-realizmussal ábrázolt alsóbb rendbéliek – fontoskodásai a polgárõrség biztonsági rendszerét teszik nevetségessé.
Branagh filmje nem takarékoskodik a shakespeare-i versekkel. A darab minden sorát elmondják a kamerának fordulva.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/02 55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1051 |
