Kovács Kata
Aronofsky emblematikus képekben megfogalmazott pszichothrillere a balettvilág tökéletesség-hajhászásának tart kegyetlenül tiszta tükröt.
Darren Aronofsky eddigi életművén konzekvensen vonul végig a megszállottság témája, legutolsó két munkája pedig ezen belül is a test általi önkifejezés tökéletesítésének rögeszméjére koncentrál. A Fekete hattyúval a rendező a 2008-as A pankrátor párfilmjét készítette el: ismét a pszichében zajló folyamatok metaforájaként szerepeltetett emberi test áll a történet gyújtópontjában. Ezúttal azonban a kiégett pankrátor helyére A hattyúk tava főszerepét táncoló Nina áll, aki a társulat újdonsült üdvöskéjeként keresi az önmagában rejtőző fekete hattyút. A pankrátor a robusztus férfi-test filmje volt, a Fekete hattyú pedig a törékeny női test kálváriája a New York-i balettvilág színfalainak hátborzongató árnyékában.
Az ifjú balerina elsöprő sikerének útjában – ahogyan az a társulat végzetesen vonzó direktorának (Vincent Cassel) szájából elhangzik – csak önmaga áll: ha megtalálja magában a fekete hattyút, és nem csak a tiszta, ártatlan fehéret képes megmutatni, garantált a diadal. Nina megrekedt a gyermekkor körülpárnázott birodalmában, szexuálisan éretlen, kölcsönös érzelmi függésben él édesanyjával, és paranoiásan kerül minden kapcsolatot a színpadon túli világgal – mint ahogyan Aronofsky korábbi hősei (Pi, Rekviem egy álomért), ő is egy álomvilág falai mögött ringatja el magát. A fekete hattyú megtalálásának éppen ez a gátja: semmilyen tapasztalata nincsen a kinti valóságról, amiből merítenie kellene, éppen ezért képtelen egészséges értelemben vett, sokoldalú, fekete-fehér személyiséggé cseperedni. A film tételszerűen sorolja fel a test nyelvére lefordított felnőtté válás állomásait, a droghasználattól a szexuális önfelfedezésen át a szülőtől való elszakadás kísérletéig. A szellemi és fizikai értelemben vett átváltozás megtörténik ugyan, de ugyanolyan elkerülhetetlen önpusztításba torkollik, mint Aronofsky korábbi hőseinél. A mitikus metamorfózis azt is tükrözi, hogy a film színtere ugyanannyira az elme, mint a test, hiszen a torzulások nagy része – összenövések, bevérző szem, a bőr alól előbújó toll, végül a hatalmasra terjesztett szárnyak – csupán Nina fejében jelenik meg, a külvilág számára láthatatlan.
A pankrátor rög-realizmusa felbukkan ugyan a Fekete hattyúban, de a Csajkovszkij-mű világa ugyanilyen arányban olvad a filmbe: Aronofsky a darabot mind stilisztikai, mind pedig motivikus értelemben felhasználja. A realista ábrázolásmódot a Ninát körülvevő világ pszichológiai és fizikai brutalitásának, klausztrofóbiájának megmutatására, A pankrátor előtti filmjeiből ismert, giccsbe hajló stilizációt pedig a beteg psziché által eltorzított valóság megfestésére használja. A hattyúk tava központi elemét képező kontrasztok mind a film képi világa – az expresszív színpadi jelenetek fény–árnyék, fekete–fehér kettősén túl Nina rózsaszín babavilága és az intrikától rideg balettvilág ellentéte – mind pedig a történet szintjén megjelennek. A balett köztudottan a tökéletes matematika és a tökéletes érzékiség, a görcsös erőlködés és a felszabadult légiesség furcsa kettősségére épül – a perfekcionizmus megszállottainak világa. Aronofsky ezt az alapgondolatot hajtogatja elszántan, amikor megkettőzi a hősnőt, és a paranoiás, skizofrén elmét teszi a lélektani thriller színterévé. A megkettőződés, a fekete és a fehér harca az unalomig ismételt tükör-motívumon túl a Ninát alakító Natalie Portman és az üldöző-rivális Lilyt játszó Mila Kunis alakjának personai egybeolvasztásában tér vissza. Utóbbi sikere, Aronofsky tévedhetetlen színészválasztásával és -vezetésével karöltve feledteti, hogy a film a thriller nyelvét sokszor a B-kategóriás ijesztgetés szintjén beszéli.
A pankrátort az tette Aronofsky eddigi legtisztább filmjévé, hogy a test és a psziché drámáját nem látványos üzenetekben és harsány képsorokban fogalmazta meg, hanem hagyta, hogy kettősségük a főhős alakján és a visszafogott ábrázolásmódon keresztül szólaljon meg. Azzal, hogy a Fekete hattyúban a rendező ötvözi a két megjelenítésmódot, a hollywoodi elbeszélésmód felé táncol, és a Rekviem egy álomért didaktikusságának hibájába esik – hagyja azt a bizonyos benne rejtőző másik rendezőt a színre lépni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/02 33-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10495 |
