Bilsiczky Balázs
A Glamour álomvilága után bő egy évtizeddel Gödrös Frigyes újra a csodák útjára lép. Jelenlegi filmterve minden eddiginél szorosabb szállal kötődik az alkotó életét végigkísérő mágikus realizmushoz: Gödrös a leghíresebb és egyben legérdekesebb kubai író, Alejo Carpentier novellája, A dolgok kezdete alapján készül újabb egészestés játékfilmjére.
Honnan indult a terv? Amikor elõször jártam Kubában, már akkor is éreztem, hogy van itt valami egészen különleges, hogy itt nekem minden tetszik, a hangulat, az emberek, a zene. Ehhez jöttek hozzá a 2008-as Magyar Filmnapok Havannában, ahol a Glamour volt a nyitófilm. Ez egy nagyon szép este volt, amit egy rövid televíziós riport, majd másnap egy sajtóértekezlet követett, ahol egészen különös volt, hogy az ott megjelent újságírók mennyire pontosan tudták, hogy éppen mi történik a magyar filmmûvészetben. Mindent tudtak Jancsóról, Mészáros Mártáról, a készülõ filmekrõl, és tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a magyar filmmûvészet éppen milyen utakon jár. Ez egy nemzetközi társaság volt? Nem, kizárólag kubai újságírók voltak. Tudni kell, hogy Kubában fillérekért lehet mozijegyet kapni, és nincs olyan kubai ember, aki a szabadidejének a nagy részét ne a moziban töltené. Hatalmas, pompás mozikat kell elképzelni, akár barokk, akár modern stílusban, ahol több ezer ember elfér egy elõadáson. Minden film iránt érdeklõdnek, amit láthatnak, mivel kevés pénz van vetítési jogdíjak fizetésére. Visszatérve az elõbb említett sajtóértekezletre, felmerült itt egy kérdés, hogy ha csinálhatnék egy következõ filmet, akkor mi lenne az álmom. Abban a pillanatban ugrott be Alejo Carpentier neve, akinek egyik írását már évtizedek óta szeretném megfilmesíteni. Miután a nemzeti írójukról van szó, rögtön kigyúltak a tekintetek, a hír elterjedt az újságokban, úgyhogy másnap már a Carpentier Alapítvány elnökével beszélgettünk a jogokról és egyéb hivatalos dolgokról. Ott, akkor hangzott el komolyan az, hogy én A dolgok kezdete címû novelláját szeretném megfilmesíteni, aminek õk nem kimondottan csak nemzeti, hanem valami egyetemes értelemben is örülnek. Azóta ezen gondolkozunk Can Togay barátommal, akivel korábban is sokat dolgoztunk együtt. Ezt most némiképp bonyolítja, hogy õ a berlini CHB igazgatója, így nehezebben tudunk találkozni. Mi az, ami ennyire megfogott téged ebben a színtérben, a latin-amerikai országok – elsõsorban Kuba – irodalmában, illetve a rájuk nagyon is jellemzõ mágikus realizmusban? A dél-amerikai irodalommal kapcsolatban az a nagy szerencsénk, hogy évtizedekre visszamenõleg kitûnõ fordítók tolmácsolják Magyarországon. Alejo Carpentiernek például az összes mûve megjelent magyarul, nagyszerû fordításokban. Carpentier maga is rendkívül érdekes figura, egy francia-breton apa és egy orosz anya szülötte. A gyermekkorát Párizsban, ifjú és felnõtt korát Kubában töltötte. A forradalom után Párizsban lett nagykövet. Az elsõ latin-amerikai író volt, aki a legfõbb spanyol irodalmi díjban, Cervantes-díjban részesült, valamint Nobel-díjra is jelölték. Párizsban halt meg 1980-ban, de visszavitték Kubába, ahol a világ építészetileg talán legmesebelibb temetõjében, az El Colónban temették el. Talán nem véletlenül, elvégre építészetet is tanult. Építész is és zenetudós is volt, az Eltûnt nyomok címû regénye például egy tudósról szól, aki elmegy az Amazonas õsrengetegébe, hogy ott különleges, õsi hangszereket gyûjtsön. De hogy mit jelent számomra a mágikus realizmus? Lényegében azt az irodalmi szöveget, ami egyfajta barokkos túlzsúfoltsággal halad a maga útján, idõnként belép valahogy egy természetfölötti élmény, a mágia, mint a valóság egy pillanata. Nagyon sok európai írónk is idesorolható, például Günter Grass A bádogdobbal, ahol Oskar kisikoltja a templomablakokat, vagy Patrick Süskind a Parfüm címû regényével, és nézetem szerint Hamvas Béla is a Karnevállal. A nagy dél-amerikai mágikus realista írók feltétlenül Luis Borges, vagy Julio Cortázar. Ismerjük ugyan Antonioni Nagyítását, de kevesen tudjuk például, hogy a forgatókönyv egy fantasztikus Cortázar-novellából íródott. Vargas Llosa is jeles alakja ennek az irodalmi irányzatnak, aki 2010-ben teljesen méltán kapott Nobel-díjat, és akinek mûvészete leginkább Carpentier munkásságából nõtt ki. Vagy ott van García Márquez, aki voltaképpen a betetõzése mindennek, nem is a Száz év magány, hanem inkább A pátriárka alkonya címû könyvével, Dely István csodálatos fordításában. Ez egy olyan irányzat, ahol boszorkányság és mágia keveredik, Carpentiernél is. A holdas éj címû novellájában például behozza azt a titkos, de mindenki által gyakorolt vallást, amit santeríának hívnak Kubában. Minden házban, ha szétnéz az ember, feltûnik egy kis oltár tele mindenféle hókuszpókusszal. A spanyolok ugyan nagyon keményen szervezték a kereszténységet, de ez az afrikai származású erõ mindvégig megtartotta a santériában az afrikai elemeket, ahogy a zenében a bata dobok által ismert afrikai zenét is. Ez a fajta irodalom természetesen nagyon erõsen kötõdik a latin-amerikai országokhoz, nagy kérdés például, hogy Magyarországon lehet-e egyáltalán mágikus realista irodalmat csinálni. A választott novellában, A dolgok kezdetében az egyik nagy hókuszpókuszt a történet idõkezelése jelenti, ráadásul – jellemzõen a stílusra és kiváltképp Carpentierre – annyira gazdag és aprólékos a nyelvezet, amit nem lesz könnyû képekkel visszaadni. Nagyon nehéz lesz, mindkét szempontból. A novella az Idõrõl szól. Felébred egy öregember a halálos ágyán, az ujjai végigsuhannak az ágy szélén, mintha egy láthatatlan zongorán futnának, közben pedig a gyertyák, amelyek félig elégtek, visszaszívják a saját energiájukat, visszafordul az óra, és visszafordul minden, ami azért nehéz ügy, mert egy filmet nem lehet visszafelé megcsinálni. Az idõkezelés volt tehát a legnagyobb problémánk, mert itt nem pusztán egy történetrõl van szó, hanem egy élet lemodellezésérõl. Egy öregember végiggondolja az életét, visszafelé megy, és ha visszafelé haladunk az idõben, tehát a fogyó idõben megyünk, akkor valahogy olyan érzésünk támad, mintha elõre mennénk. A látvány mindig építkezik, amitõl van egy olyan illuzórikus érzése a nézõnek, hogy lehet, hogy visszafelé megyünk, de mégis olyan, mintha odafelé mennénk. Ez önmagában véve is drámai érzés. A haldokló márki pedig olyan új dolgokat ismer fel az emlékezetében és önmagában, amikrõl korábban fogalma sem volt. Igen. Most azt találtuk ki, hogy van egy elõélet. Van ez a furcsa ember, aki mindent elveszít, amit az apja megszerzett. Egy igazán gyenge, de érdekesen gyenge ember, aki a gondolatiságban és az élet érzékiségében éli a mindennapjait. Ezt én egy kétórás filmnek érzem, aminek a bõ második órája játszódik visszafelé, az elõélet pedig olyan, mintha az idõ hangját hallanánk, talán egy montázs, ami persze ugyanúgy a késõbb újraélt élettöredékeket adja elõ, csak nagyon siet. Ez a férfi nagyon hamar meghal, a gyermekkor is el van kapkodva, a családi élet is, ez olyan fajta snittelés lenne, amit Bresson használt, mondjuk a Vétlen Balthazár címû filmjében. Egy gyors idõzuhatag, ahol megkapjuk nagyon érzékletesen az állomásokat, aztán elérkezünk a halálhoz, onnan kezdõdik egy új szakasz – nevezhetjük ezt feltámadásnak – és attól kezdve a dolog visszafelé megy, viszont jobban elidõzünk ezeken a részleteken, újabb elemek lépnek be, az emlékek vezérelik ebben az idõcsapdában az utakat. Ez olyan, mintha újrajátszaná a márki az életét, tehát már másképp látjuk ugyanazokat a dolgokat. Mindez persze káprázatos pillanatokkal és helyszíneken kell, hogy megjelenítõdjön, erre Havanna igen alkalmas, ahol hihetetlen helyszíneket találtunk. Azt lehet mondani Havannáról, hogy romváros, de egy olyan romváros, ami halálában talán szebb, mint életében volt. Ezért is örülök, hogy Zsigmond Vilmos elvállalta a film fényképezést, mert a mi egérszürke hétköznapjainkkal szemben ott az egész élet egyetlen nagy színkavalkád, hihetetlen kékekkel, rózsaszínekkel és csodálatos terekkel. Azt viszont le kell szögezni, hogy az, hogy van egy forgatókönyv, az önmagában véve nem generál egy olyan helyzetet, hogy abból film is lesz. Ezt a pillanatnyi helyzet teszi lehetõvé, és hogy ha szerencsés véletlenek és konstellációk hatására eldõl, hogy meg lehet csinálni egy filmet, akkor olyan új erõ indul be, hogy dörögnek az enzimjeid, és akkor változik igazán a forgatókönyv is. Most úgy vagyunk, hogy ezen még nagyon sok munka van. Szerencsére azonban már van kubai, venezuelai és brazil koproducerünk is, akik alkotógárdájukkal fokozzák majd a történetben a mágikus realizmus csodálatos elemeit. Carpentier mellett a kubai népbe is szerelmes lettél? Nagyon szép és büszke néprõl van szó. A szépséget esztétikai értelemben is mondom, a büszkeségükön pedig azt értem, amit magukból sugároznak. Ki kell mondani, itt bibliai szegénységben élnek az emberek, és mégis úgy ápolják a lakásnak aligha nevezhetõ otthonaikat, vagy úgy glancolják a hatvanéves autóikat, annyira gyönyörû emberi magatartással, ami hihetetlen. Nem akarok arról beszélni, hogy ez politikai értelemben milyen rendszer, mert nem ez a témám, de semmijük sincs az említetteken kívül. Viszont az ember le tud menni a világ legszebb tengerpartjára, és amikor a kibírhatatlan forróság után megérkezik a lágy este, a Malecon, a híres tengerparti sétány hét kilométernyi hosszú mellvédjén ott van vagy tízezer ember, fekszenek, szerelmeskednek, gitároznak és iszogatnak hajnalig. Ami maga a gyönyörûség.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/05 30-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10491 |
