Kovács András Bálint
A pordenonei közönségnek az idén lehetett elõször az a benyomása, hogy a némafilmshow – minden érdekessége ellenére – mintha kifáradóban lenne. Ne feledjük: Cannes-i, velencei, berlini fesztivál addig lesz, amíg van filmmûvészet (remélhetõleg még pár száz évig), Pordenonénak azonban a belátható jövõben egyszer vége szakad, hisz a némafilmek száma véges. És vajon meddig tarthat számot érdeklõdésre a felújított némafilmek seregszemléje az archivistákénál és a restaurátorokénál szélesebb körben? Meddig lehet még kulturális esemény túl a szûk szakmai érdeklõdésen? Nyilvánvaló, hogy amit Pordenone be akart bizonyítani, azt bebizonyította: a némafilm nemcsak a modern filmmûvészet elõzménye, hanem örök értékkel bíró, önálló, ma is értékelhetõ mûfaj. Ehhez össze kellett állítani a legnagyobb és a közepes rendezõk, gyártók, színészek filmjeibõl olyan sorozatokat, amelyek ezt megmutatták. Ebbe még belefértek kisebb vagy akár ismeretlen alkotók mûvei is. De vajon még meddig állítható össze a tengernyi tekercsbõl egységes program, amelybõl ennek a kultúrának új arcára derül fény?
Az idei program kicsit olyan volt, mint amikor lesöprik a padlást. A szervezõk három fõ sorozatot állítottak össze: Az 1913-as termés, A világ végéig, (ausztrál és új-zélandi filmek) és Az apokalipszisfestõ-e: Rex Ingram címmel.
Cecil B. DeMille írja: „És íme, elérkeztünk a sorsdöntõ 1913-as évhez. Nem tudhattuk, hogy 1913 egy korszak vége volt, és egy másiknak a kezdete az egész világ számára, és nem kevésbé a mi számunkra is.” Valóban, 1913 fordulópont a filmtörténetben is; néhány olyan film készült ekkor, amely elõszöz csillantotta meg a film mûvészi lehetõségeit. Ekkorra vált annyira tudatossá a különféle filmi kifejezõeszközök használata, ekkorra fejlõdtek ki annyira a különféle képalkotási és dramaturgiai szabályok, hogy a filmrendezõk már megpróbálkozhattak nemcsak azzal foglalkozni, hogy az elmondott történet minél világosabb legyen, hanem azzal is, hogy minél nagyobb kifejezõerõt hordozzon. De akik voltak már akár egyetlen filmfesztiválon is, tudják: nincs kaotikusabb kép, mint amely egy év filmtermésébõl áll össze.
Rex Ingram a kismestereknél is kisebb mestere a némafilmnek, de megüti azt az amerikai színvonalat, amit a jól elmesélt történetek és bizonyos fokig karakterrel rendelkezõ figurák jelentenek. Némafilmes mércével mérve viszonylag szerény – 28 filmet számláló – életmûvet mondhat magáénak, amelyek nagy része sokszereplõs, kosztümös történelmi kalandfilm vagy romantikus irodalmi adaptáció. Filmjeiben semmi különös találmány vagy említésre méltó stilisztikai sajátosság nincs, a hollywoodi stúdió-melodráma legközönségesebb képviselõje õ, Cecil B. DeMille tehetsége és formátuma nélkül. Filmjeinek legfõbb érdeme, hogy néha szokatlan hosszuk ellenére – némelyik a 140 percet is eléri – hetven év után is végignézhetõk, hála a jól megtanult hollywoodi történetszerkesztésnek. A sors fura fintora, hogy épp ennek a kis jelentõségû mesterembernek a mûveit lehet ma pazar felújításban, hangosított, színezett változatban élvezni pusztán amiatt, hogy a gyártó cég – a Metro-Goldwyn-Mayer – archívuma jelenleg a Turner Entertainment médiabirodalom tulajdonában van, és Ted Turner állítólag szereti a látványos filmeket. És talán még egy ok: sok Ingram-filmben szerepel a fiatalon elhunyt, szívdöglesztõ Rudolph Valentino, az amerikai némafilm egyik legnagyobb sztárja, akinek mindent elsöprõ sárraja ma is megdobogtatja a nõi szíveket. Aki látta már Rudolph Valentinát tangót táncolni – Az apokalipszis négy lovasában csillantja föl filmen elõször e képességét –, annak nem kell többet magyarázni a rajongást, amely egykor õt körülvette.
Az igazi újdonságot idén az új-zélandi és ausztrál filmek jelentették, ezeket az itteni archivista körökben is csak kevesen ismerték. Meglepõ volt az a frissesség, ami ezekbõl a játékfilmekbõl áradt, s volt egy – szinte mûfaji – sajátosságuk, amely tudomásom szerint sehol máshol a világban nem létezett. Nagyon egyszerû néhány szituációt és apró konfliktust tartalmazó forgatókönyveket úgy filmesítettek meg többször, hogy egy stáb járt városról városra, és mindig az adott helység lakosságával játszatták el a történetet. A cél elsõsorban az volt, hogy minél több ember szerepeljen a fûmben egy-egy városból, ezért ezekben a filmekben rengeteg a tömegjelenet (népgyûlés, iskolai ünnepség, tûzoltó-felvonulás), ahol a lakók, akiknek már nem jutott beszédes szerep, egyszerûen csak jelen lehettek. Félig dokumentumfilmek, félig játékfilmek ezek, amelyekbõl egyszerûen csak életöröm árad, és a pioníroknak az a büszkesége, amelyet a meghódított területeik és felépített civilizációjuk fölött érezhetnek. Ugyanez a pionír lendület és szociális érzékenység tükrözõdött az ausztrál játékfilmekben is, de szorosabb dramaturgiával, kidolgozottabb karakterekkel, és egy-egy híresebb sztárral. Az itt vetített filmek mindegyike valamilyen módon megtalálta a módját, hogy ábrázolja a szegényék küzdelmes életét vagy a földfoglaló pionírok küszködését a természettel. Ugyanazzal a dokumentarista érdeklõdéssel mutatják be akár a városi, akár a vadonban zajló élet részleteit.
Egy dán film – August Blom: Atlantis- kapcsán, amelynek forgatókönyvét maga Gerhardt Hauptmann írta, fény derült a filmforgalmazás és a „filmmûvészet” korabeli szoros kapcsolatára is. Abban az idõben a Nordisk (a gyártó cég) sok filmet exportált Oroszországba, ahol szerették a skandináv alkotásokat. Az orosz közönség azonban, szemben az európaival és az amerikaival, kizárólag a tragikus végû filmeket kedvelte. Ismert, hogy az orosz filmeknek gyakran készítettek két véget, egy happy endiget és egy szomorú véget hazai használatra. A Nordisknak is alkalmazkodnia kellett a helyzethez, így ez a film is két véggel készült el, de mivel Hauptmann ragaszkodott ahhoz, hogy a filmnek hûen kell követnie a novellát, a gyár titokban készítette el a tragikus befejezést azzal a szigorú feltétellel, hogy az csak Szibériában vetíthetõ. Az európai változatban a hõs sok szenvedés után elnyeri szerelmét, az „orosz végben” éppen mikor elnyerhetné szerelmét, szívrohamot kap az izgalomtól és meghal.
A fesztivál legnagyobb attrakciója azonban nem ezekbõl a sorozatokból került ki. A száz éve született Lillian Gish tiszteletére a záró díszelõadáson levetítették Griffith Letört bimbókját, mégpedig az eredeti zenekari kísérettel. Ismét megcsodálhattuk ennek a filmnek a griffithi életmûben is páratlan szépségét, mély emberi kapcsolatábrázlását és Lillian Gish finom alakítását. Ha valaki a hét folyamán elfeledkezett volna arról, miért is van itt, most újra megbizonyosodhatott arról, hogy nem egy poros kultúra avítt mementói iránt lelkesedik.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/02 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1049 |
