Orosdy Dániel
Ha megszűnik a közérdek összetartó ereje, ha elalszik az értelem, előjönnek a moziszörnyek. A világűr kutatása az ’50-es években új rémeket teremtett.
Amilyen a kor, olyanok a benne élõk szorongásai. Az ötvenes évek inváziós sci-fijei és szörnyfilmjei az amerikaiak kollektív félelmét juttatták kifejezésre: a II. világháború után a látványosan gonosz, de távoli nazi helyét a beépülésre kiválóan alkalmas commie vette át. A hidegháború kezdetén a szovjetek démonizálásával, a kémkedésért halálraítélt Rosenberg-házaspárral és az amerikai filmesek sokaságát érintõ feketelistával az átlagpolgár paranoiája hosszú távra megkapta a maga táplálékát. Hozzá kellett szokniuk a határaikon belüli támadás gondolatához – amely akár a szomszéd házból is érkezhet, egy másik „igaz amerikaitól”.
*
Az inváziós filmek egyik visszatérõ motívuma, az emberi „gazdatest” külsejét felhasználva támadó idegen értelmes lény gondolata legkésõbb 1938, azaz John W. Campbell nagyhatású novellája, a Ki van odakinn? megjelenése óta létezik, ám az ötvenes évekig érdemben nem jelent meg filmen. Érdekes módon, míg a történet elsõ megfilmesítése éppen a lényeget hagyta el – hiszen a Howard Hawks-féle A Lény – egy másik világból címszereplõje nem másolja az embereket, „csak” gyilkol –, a kortárs regények adaptációi – például a Robert A. Heinlein Élõsdiekjét plagizáló The Brain Eaters (Roger Corman-produkció, 1958) és a Jack Finney jegyezte The Body Snatchers elsõ feldolgozása (1956) – már némileg eltérõ módon, de a bizalom és manipuláció kérdését is vizsgálják.
Ugyancsak az ötvenes évek Amerikájában váltak népszerûvé (nem utolsósorban A Lény és az eredeti Világok háborúja hatására) a politikai szorongásra gonosz ûrlények és óriásira nõtt rovarok ábrázolásával reagáló mozik. Ezek közé tartozott Edward L. Cahn B-kategóriás munkája, az It! The Terror from Beyond Space (1958) is – egy film a sok közül, amiben alapvetõen békés (amerikai) emberek összeakadnak egy földönkívüli rémmel.
A hatvanas évekre a mûfaj egy idõre tetszhalott állapotba került, majd új utakra tért: elõbb nagyköltségvetésû intellektuális kalandként (2001), majd ûroperaként (Csillagok háborúja) tért vissza a vászonra. Az inváziós szubzsáner lelkes híve, a 2005-ben új A világok harcát rendezõ Steven Spielberg is a békés Harmadik típusú találkozások mellett döntött a hetvenes évek közepén, amivel telibe találta a közönség igényeit. Az emberek nyilvánvalóan nem vágytak semmire, ami egyszerre futurisztikus és nyomasztó.
*
Vagy mégis? A nyolcadik utas a halált (Alien, 1979) gyakran nevezik a sci-fi–horror mûfaji keverék megteremtõjének, amiben nem kevés igazság van. Ridley Scott filmje sok szempontból úttörõ darab, miközben az alapötlet szintjén nem több az ötvenes évekbeli olcsó rémfilmek felmelegítésénél, konkrétan A Lény – egy másik világból és – fõleg – az It! The Terror from Beyond Space felturbózott változatánál (utóbbi jelenetekben, dizájnötletekben és beállításokban meg is idézõdik benne). 1979-ben azonban két okból is az újszerûség erejével hathatott: egyrészt az Alien minden volt, csak nem olcsó (ennek köszönhetõen a speciális effektusai a mai napig lenyûgözõek), másrészt a közönség bõ 20 éven át legfeljebb a késõ esti tévémûsorokban találkozhatott hasonló alkotásokkal. Ilyen tévémûsorok rajongója lehetett az ifjú John Carpenter, egy másik hasonlóan nagy hatású tudományos-fantasztikus horror, A Dolog (The Thing, 1982) rendezõje. Erre elsõ sikerfilmje, a Halloween (1978) egyik jelenetébõl következtethetünk, amelyben a gyerekek A Lényt nézik a tévében mindenszentek éjszakáján.
Ahogy az Alien felhozta a korabeli A-kategóriás szuperprodukciók szintjére a régi idõk szörnyes meséit, úgy tette ismét aktuálissá a testrablókról és -másolókról szóló mozikat A Dolog. És mivel a kettõ szorosan összefügg egymással (hiszen már az ötvenes években ilyen filmek rivalizáltak egymással az autósmozikban), a késõbbi film nem is úszta meg a gyanúsítást, hogy merített a korábbiból – pedig a hasonlóság oka csupán az volt, hogy ugyanahhoz a filmtörténeti korszakhoz nyúltak vissza. Az sem mellékes szempont, hogy míg Scott filmje óriási sikert aratott, Carpenteré megbukott. A hetvenes évek végére a gonosz földönkívüli témája már különösebb gond nélkül megmérkõzött az olyan szelídebb, de gyengébb színvonalú riválisokkal, mint az elsõ Star Trek-film vagy a Holdkelte, a nyolcvanas évek elején viszont a nézõk inkább E.T.-re, a kifejezetten kedves és bájos ûrlényre szavaztak, mai szemmel nézve kínos elutasításban részeltetve Carpenter remekét.
*
Ami az Alien és a Thing viszonyát, illetve ihletõiket illeti, a helyzet valójában jóval összetettebb a leírtaknál. Mindkét film egyértelmûen magán viseli a rendezõ kéznyomát, de egyik direktor sem tekinthetõ kizárólagos szerzõnek.
Ridley Scott rendezése kimért tempójával és vizuális tökélyével szörnyfilm létére leginkább a thriller hatásmechanizmusát juttatja az ember eszébe, amin az sem változtat, hogy a sokk eszközével él (végül is ez a Psychótól sem idegen). Scott egy látszólag nagyon eltérõ stílusú modern horrort, a realista-szatirikus megközelítésû A texasi láncfûrészes mészárlást vette kiindulási alapul. Tobe Hooper filmje az Alienhez hasonlóan sok idõt hagy az elõkészületeknek, hogy aztán egymást egyre zaklatottabban követõ és egyre felkavaróbb (de gyakorlatilag vérmentes!) jelenetekkel hozza a frászt nézõjére. És ugyan A nyolcadik utas a halál láthatóak zsigerek és egyéb felkavaró részletek is, a montázsok többnyire sokkal többet bíznak a nézõ fantáziájára, mint amennyit ténylegesen mutatnak – akárcsak Hitchcock híres zuhanyjelenete. (Az már igazán csak ráadás, hogy A texasi láncfûrészes mészárlás és a Psycho éppenséggel ugyanazon a valós eseten, Ed Gein sorozatgyilkos történetén alapul.)
Nyomot hagytak a filmen az írók, Dan O’Bannon, Ronald Shusett, Walter Hill és David Giler korábbi filmélményei, munkái és olvasmányai is. A vészjel figyelmen kívül hagyásának és az ebbõl következõ haláleseteknek az ötlete a Tiltott bolygóból (1956) eredeztethetõ. Egyesek felfedezni vélik az idegenen, illetve a film szexuálitással-vírusokkal kapcsolatos motívumain David Cronenberg Paraziták címû mûvének hatását is, ami nem kizárt ugyan, de nem is valószínû (a lény petézésének és kiszabadulásának ötlete Ronald Shusettõl származott még a hetvenes évek közepérõl, egy ízeltlábú szaporodási módszere és különbözõ horror-képregények ihlették meg).
Sokkal inkább adósa Scott filmje az európai sci-fi egyik kevésbé ismert darabjának, a Mario Bava jegyezte A vámpírok bolygójának (fõleg az elsõ fele és a space jockey-nak keresztelt „másik” idegen figurája miatt), valamint az Alien alapötletéért felelõs Dan O’Bannon elsõ munkájának, a Sötét csillag címû sci-fi szatírának (O’Bannon vizuális és dramaturgiai ötletek átmentése mellett egy komplett jelenetet is átvett a késõbbi projektbe). A Sötét csillagot mellesleg egy ifjú titán, bizonyos John Carpenter rendezte... Kicsi a világ.
*
Ami A Dolog hátterét/eredetét illeti, nem annyira a filmes vonatkozásai érdekesek, hanem Carpenter és Bill Lancaster forgatókönyvíró variációja Campbell történetére és az alakmásoló valami okozta paranoiára. Az õ értelmezésük szerint a szereplõk között eleve hiányzik az összhang (furcsa fordulat Hawks derûlátó patriotizmusához képest), és ez idõvel csak egyre rosszabb lesz. Az alaktalan és megfoghatatlan testmásoló támadása nem összehozza, hanem szétszakítja a csapatot, a hirtelen kötött szövetségek sem életképesek. Ráadásul Carpenter megfejeli a sztorit egy nyitott befejezéssel, amely nem csak a novella happy endjéhez és A lény fináléjának mozgósító üzenetéhez képest („Figyeld az eget!”) végtelenül cinikus, de az Alien „mindössze” megnyugtató lezárását is már-már idillikussá teszi. Jobb esetben csak két ember vész oda egy lassan kihûlõ táborban, rosszabb esetben (vagyis ha egyiküknek nem véletlenül láthatatlan a lehelete a fagyban) az egész emberiségnek vége.
Mint látható, annak ellenére, hogy Carpenter fanatikus Hawks-rajongó (már A 13-as rendõrõrs ostroma címû Carpenter-mozi is egy Hawks-film, a Rio Bravo átirata volt), rendezõként egyáltalán nem ragaszkodott A Lényhez, sõt. Míg A Lény összességében csak laza adaptáció, amely a Ki van odakinn?-tõl a kiindulóponton túl szinte semmit nem vesz kölcsön, Carpenter és Lancaster éppen az irodalmi forrás kezdetét (és végét) módosította leginkább a forgatókönyvben, hogy a kettõ között konkrét jeleneteket, szereplõneveket és fordulatokat ültessen át a vászonra, gyakorlatilag változtatás nélkül.
A Dolog tehát nem annyira remake, mint inkább az eredeti novella hû feldolgozása, amely az idegen elleni küzdelem hõsiessége helyett a homály és ellentmondás tudatos alkalmazásával teremti meg a bizalmatlanság légkörét, és ragasztja át a közönségre a szereplõk egyre jobban elhatalmasodó hisztériáját és elkeseredettségét. Ám a rendezõ még így is fontosnak tartotta, hogy adózzon a korábbi moziváltozat (egyik kedvence) nagyszerûsége elõtt: a „The Thing” felirat elhelyezése és betûtípusa a fõcímben tökéletes másolata A lény elején láthatónak, miközben már megidézi A nyolcadik utas a halál bevezetõjét is… Kicsi a világûr.
Az ötvenes évek Amerikájában gyökeret vert, politikai alapú félelem a mai napig nem tûnt el a tudományos-fantasztikum mûfajából. Az emberi testet kívülrõl és belülrõl egyaránt támadó rémek olyan riadalmat gerjesztettek, ami hosszú távon is megtermékenyítette a mozit. Számtalan egyéb mellett talán erre volt a leginkább szükség ahhoz, hogy életre keljen az Idegen és A Dolog – a modern sci-fi két legkülönlegesebb szörnyetege.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/04 . old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10476 |
