Bikácsy Gergely
Brigitte Bardot és Jeanne Moreau egy dél-amerikai forradalom bosszúálló angyalaiként. A színpadon dalol, kacag; vetkõzni sem restell a két Mária, a páncélvonaton meg a csatatereken könyörtelenül halomra lövik a zsarnokokat. Ha magyar forradalom hõsnõi volnának, ezt énekelnék: „Küldd elénk, te koronás haramia légióként bérszolgáidat”, így tequilát ivó, sombrerós falusiakat lázítanak. Már Kazan Viva Zapata, és Jack Conway Viva Villa címû klasszikusából tudjuk (ez állítólag a Que viva Mexico-ból lopott Eizenstein-snitteket is tartalmaz), hogy az 1910-es mexikói forradalom tele volt szürreális fordulatokkal. Mondják, paraszt-ezredek, afféle talpasok tömegei indultak rohamra füstölgõ szivarral a szájukban: szivarra hadizsákmányból tellett, és ezzel lobbantották lángra a korszerûtlen gránátok gyújtózsinórját – Conway a maga opuszában jó érzékkel markolt a történelmi anekdotákból. Malle és forgatókönyvírója, az 1965 táján még ismeretlen Carrière viszont vígan vetélkedik az összes Mexikó-filmmel és versenyre kél a valóság véresen habókos tréfáival. Elsõáldozó kislányok itt így fohászkodnak az oltárnál: „Ave Mária és Mária”...) a diktátor csapatai fölénybe kerülnek, de ekkor szabadítóan fehér cirkuszi galambok dobálnak rájuk robbanóbombákat... egy daliás ezredes nagy kaktuszra nyársalódik, s mikor porba hull, ott lóg a kaktuszon minden csörömpölõ kitüntetése... a zsarnokok bitang fõpapjának nincs már nyakán a feje, úgy sétál lefelé palotájának lépcsõin... A film utolsó negyedórája a ragyogó gegeknek hangosfilmben azóta is szokatlanul bõ tárházát kínálja.
Aki arra kíváncsi, ki is volt Brigitte Bardot, az És Isten megteremté a nõt után jól teszi, ha újra megnézi ebben a komédiában is. A Viva Maria az idõk távlatából Louis Malle legjobb filmje marad a Zazie mellett. Felhõtlen és könynyed opuszokban nem igazán jeleskedett a nouvelle vague (a Zazie sem volt gondtalan kacagás, inkább hiszterikus füttyszó az erdõ közepén). A Viva Maria valamiképp egy másik (nemesen kultikus giccs)-film, Jacques Demy Cherbourg-i esernyõk-jének párja. A filmmûvészet a hatvanas években „felnõtté vált”, komollyá vált, sokdioptriás szemüveget kapott, minden „mást jelentett” benne, mint ami a képen volt: nagy szerencse, hogy modernségében is giccses Michel Legrand- vagy Delerue-zene, meg történelmi blõdli, és szõke és barna, éneklõ és vetkõzõ színésznõk nélkül továbbra sem lehetett filmet csinálni.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/02 50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1047 |
