Fesztivál

Chungmuro Filmfesztivál

Szintén zenész

Teszár Dávid

Kanadai vámpír rock’n’roll, orosz hipster-musical és koreai garázszenekar-doku, a Szöul filmfesztivált a rockzene uralta.

Amikor azt állítjuk, hogy Dél-Koreáé a 2000-es évek egyik legfontosabb nemzeti filmgyártása, akkor alapvetően két oldalról, helyi illetve nemzetközi viszonylatban sorakoztathatunk fel érveket. Világszinten figyelemreméltó mutató, hogy az elmúlt évtizedben három esztendő kivételével a hazai gyártású nagyjátékfilmjeik piaci részesedése meghaladta az 50%-ot, vagyis győzedelmeskedtek a hollywoodi import felett. Az internacionális porondon elért sikerekről természetesen a rangos, A-kategóriás filmfesztiválokon elnyert díjak tanúskodnak (lásd Kim Ki-duk, Park Chan-wook vagy Lee Chang-dong példáját), ám nem szabad megfeledkeznünk arról a tényről, hogy a Dél-Koreában megrendezett nemzetközi szemlék mindig is nagy hangsúlyt fektettek az ország filmművészetének promotálására: ugródeszkaként szolgáltak, és ennek köszönhetően a koreai alkotásokat több ízben meghívták a cannes-i, a berlini és a velencei mustra versenyprogramjába.

A dél-koreai szemlék közül három feltétlen kiemelést érdemel: mindenekelőtt az 1996-ban indult Puszani Nemzetközi Filmfesztivál (PIFF), amely az elmúlt években az egész ázsiai régió egyik legjelentősebb filmes eseményévé nőtte ki magát (legendás fesztiváligazgatója, Kim Dong-ho 2010-ben, a tizenötödik jubileumi kiadás után vonult nyugdíjba). Az egy évvel később katapultáló Puchoni Fantasztikus Filmfesztivál (PiFan) a műfaji filmekre, míg a 2000-től megrendezésre kerülő Jeonjui mustra (JIFF) a szerzői alkotásokra koncentrál.

2007-ben izgalmas színfolttal gazdagodott a helyi fesztivál-paletta: a Chungmuro Nemzetközi Filmfesztivál kizárólag retrospektív vetítésekre specializálódott szemleként indult (elnevezését a főváros szívében elhelyezkedő utcáról kapta, amely egykoron a koreai filmgyártás központja volt – Chungmuro azóta a koreai mozi szinonimájává vált, akárcsak Hollywood az amerikai film esetében), ám a profilját hamarosan megváltoztatta. Egy évvel később már versenyszekciót szerepeltetett, 2009-re pedig teljesen megfordultak az arányok: több lett a kortárs darab, mint a múltidéző retrospektív. A legutóbbi, 2010-es kiadás esetében a súlyosan megcsappant pénzügyi forrásoknak köszönhetően törölték a versenyprogramot, megfelezték a bemutatók számát és csökkentették a külföldi meghívottak listáját (kis híján az egész rendezvényt lefújták), de az érdeklődők így is találhattak kedvükre való mozgóképeket.

Példának okáért a kanadai Szívás (Suck, 2009) egy tengődő rockzenekar turnéját mutatja be: a basszusgitáros hölgyet elcsábítja egy vámpír, ekként az együttes többi tagjának legnagyobb meglepetésére vampirizálódik, és idővel mindenkit élőhalottá varázsol, ám az idős Malcolm McDowell alakította Van Helsingtől óvakodnia kell. Fővámpír-mindentudóként fel-feltűnik Alice Cooper, Iggy Pop vacsorára fogyasztják el, Mobynak pedig leharapják a férfiasságát, miközben szól a míves soundtrack David Bowie-tól a Velvet Undergroundon át Robert Johnsonig. Jókora fórral indul tehát e sorok írójánál Rob Stefaniuk alkotása, de szerencsére az önfeledt, cameós marháskodáson és a zenehasználaton felül is akadnak szembeszökő érdemei (noha fenntartom, hogy kevés mókásabb dolgot láttam annál, mint amikor a hírhedett vegetáriánus Moby-t egy buffalói punkrock-banda frontembereként a közönség nyers hússal dobálja). A drogfogyasztás és a vámpíri lét összekapcsolásának koncepciója kifejezetten újszerű, szellemes húzásnak mondható ebben a road movie-ba csomagolt, zenés vámpírfilm-paródiában, de elegáns fényképezésével és sodró lendületével is alkalmas a nézői szimpátia elnyerésére. Telve színvonalas vizuális és verbális gegekkel, valamint vámpírfilmes és rocktörténeti kikacsintásokkal, a Szívás masszívan kultgyanús

alkotás: kétségünk se legyen afelől, hogy ezzel az igénnyel is készítette el a direktor.

Oroszország éppenséggel nem az a nemzet, amely a musical-filmgyártásáról lenne híres, ezért aztán a Hipszterekkel (Hipsters, 2008) való találkozásom olyasféle revelatív élmény volt, mint amikor először futottam bele Masahiro Makino szamuráj-musicaljébe, a Daloló pacsirtákba (Singing lovebirds, 1939). A történet Sztálin halála után két évvel, 1955-ben játszódik és egy kevéssé ismert underground szubkultúra, a stilyagák világába kalauzol: e rebellis természetű fiatalokból álló csoport tagjai a korabeli amerikai könnyűzene és divat megszállottjai voltak, ekként mutatva jókora fityiszt az egyenszürke kommunista rendszernek. A történet főhőse, Mels (neve Marx, Engels, Lenin és Sztálin kezdőbetűinek összevonása) a szovjet kommunista párt ifjúsági szervezetének, a Komszomolnak elkötelezett, hűséges tagja, azonban a színpompás ruhakölteményekben pózoló, stilyaga Polzának ő sem tud ellenállni. Polza meghívja őt a helyi Broadwaybe, így hát Mels belekóstol a stilyaga-életbe, kerít magának egy princ öltözéket, belövi a séróját, és már indulhat is a rock’n’roll. Valerij Todorovszkij munkája, miképpen az könnyen kihüvelyezhető, egyszerű, mint a lejtő: klasszikus love story, beavatási és lázadás-történet, életérzés-film, csak éppen sokkolóan színvonalas és szórakoztató előadásban. Bámulatos műgonddal megkoreografált, rendkívül invenciózus, szellemesen megírt musical-betétek színesítik az amúgy is izgalmas közeg-kontrasztot (kötelességtudó, tenyeres-talpas gyévuskák és kezeslábasban szorgoskodó szovjet munkásemberek vs. sex & drugs & rock’n’roll): párhuzamos univerzum ez a kommunista diktatúrában, ha nem lenne történelmi alapja, ki kellene találni. Mondhatnánk, hogy a Hipszterek bagatellizálja a konfliktusokat (kizárás a helyi Komszomolból, gyerekvállalás), és igaz is lenne, mert kivétel nélkül pehelykönnyen és humorosan feloldott pszeudo-problémák ezek, de hát ez már csak egy ilyen energikus feel-good mozi, tökéletesen megértem, hogy mindenütt fesztiválkedvenc volt, ahol eddig vetítették.

Hasonlóképp váratlan irányból érkezett a Chungmuro Filmfesztivál soron következő meglepetése, a Tekerd fel a hangerőt (Turn it up to 11, 2009), amely egy kisköltségvetésű dokumentumfilm két koreai garázs-zenekarról, ekként pedig a helyi indie zenei szcénáról. A független dokumentumfilmezés Dél-Koreában viszonylag újkeletű dolog, a helyi filmtörvény ezt csak a ’80-as évek végén tette lehetővé (1988-ban Kim Dong-won nyitotta a sort a Sanggye-dong olimpiával). Sokáig a politikai témák domináltak, döntő változást a 2009 januárjában debütált Öreg társam (Old Partner) hozott, amely csaknem hárommilliós nézőszámig jutott: egy idős parasztbácsiról, valamint annak aggastyán ökréről szóló humanista történet két héten keresztül vezette a bevételi ranglistát az amerikai szuperprodukciók ellenében. Ezen az elképesztő sikeren felbuzdulva kiszélesedett nemcsak a tematikus kör, de a dokumentumfilmek mozis bemutatásának a lehetősége is: a Tekerd fel a hangerőt ezt a trendet példázza, még ha pénzügyi szempontból nem tud is felmutatni ilyen impozáns eredményt. Baek Seung-hwa munkája két rockzenekar, a Galaxy Express és a Tobacco Juice mindennapjait rögzíti, ami koreai kontextusban azt jelenti, hogy szükségképpen a zenei perifériát veszi górcső alá: a könnyűzenét odaát jelenleg három kiadóóriás (SM, YG és JYP Entertainment) határozza meg, ők pedig szinte kizárólag csak rágógumi-popban utaznak, fröccsöntött sztárjaik saját nevelésű játékosok, akik több éves celeb-kiképzésben (ének, tánc, színészet) részesülnek a kiadón belül, mielőtt kikerülnek a közönség elé. A független bandáknak a legritkább esetben sikerül beszüremkedniük a mainstreambe (Clazziquai, Epik High), általában meg kell elégedniük az alternatív zene Mekkáját jelentő, fővárosi egyetemi negyed (Hongdae) koncertezésre alkalmas kocsmáival, illetve – ideális esetben – a kis, független kiadók által megjelentetett lemezekkel. A Tekerd fel a hangerőt ezt a szubkultúrát tárja elénk a lehető legőszintébb, legintimebb formában, tekintve, hogy a rendező az egyik bemutatott zenekar (Tobacco Juice) dobosa, egyúttal pedig ő is narrálja végig a filmet. A tényleges muzsikaszó csupán csekély hányadát teszi ki a játékidőnek, Baek Seung-hwa az emberközeli koncepcióra szavaz, a zenekarok tagjai érdeklik, őket beszélteti a rock’n’roll-életformáról, máskor viszont csak megfigyelője az eseményeknek: kocsmai beszélgetéseket, próbákat rögzít kézikamerájával, de eközben soha nem veszti el a ritmusérzékét, cseppet sem válik vontatottá a mozija. Mesél a sikerekről (a Galaxy Express ambiciózus és tehetséges) és a kudarcokról (a Tobacco Juice frontembere szerint a trógerségük a legnagyobb erényük), hogy aztán egy nagyszabású, extatikus koncerttel búcsúztassa el a két bandát a nézőktől. Fiatalos, jó kedélyű, energiától lüktető munka ez, amely a Szíváshoz és a Hipszterekhez hasonlóan autentikus választ ad arra, mi is a rock’n’roll (Keith Richards megfogalmazta) leglényege „A rock’n’roll viszi a szíved, a lelked, a pénzed – és ez még csekély ár érte.”