Palotai János
Hogy mi a szép és mi a rút, az nagyrészt konvenció, aki az utóbbi kategóriába kerül, súlyos hátrányt szenved. Botero festészetének és Kocsis Ágnes filmjeinek hősei a szépség diktatúrájának kárvallottai.
Nem túl gyakori, hogy egy kiállítás és egy filmbemutató összehasonlítási lehetőséget kínál: Fernando Botero kiállítása – és az új magyar film, a Pál Adrienn, alkotóik művészi hitvallásának, gondolatainak közössége alapján most mégis lehetőséget ad erre. A kolumbiai élő klasszikus, Botero (1932, Medellín) festményei, szobrai, Gabriel García Márquez regényét, a Száz év magányt juttatják eszünkbe: a mindenben nagytermészetű Buendíák versenyt esznek egymással. Botero alakjai láthatóan már több ilyen versenyen túl vannak. Teltek, húsosak a torreádorok, a bohócok, a festő, de Ádám és Éva, Európa és az őt elrabló bika, sőt az Arnolfíni házaspár is. A kiállítást a Szépművészeti Múzeum régi képtárában helyezték el, ahol a belépőt meglepő látvány fogadja a klasszikus szépség helyett. A miliő fonákra fordítása játék a kiállítási hagyományokkal, hiszen a festő is játszik a klasszikus művészet kánonjával. Ahogy az európai realista festők képeit, Van Eycktől Velazquezig és Goyáig – átfesti, azt García Marquez írói módszeréhez hasonlóan szürrealizmusnak, vagy mágikus realizmusnak is tekinthetjük. Botero az ősi pre-kolumbiai művészeti gyökerek mellett az európai reneszánszból vezeti le a (test)tömeg iránti vonzalmát. Ezt tanulmányozta évekig Firenzében, diákkorában pedig Picasso érzéki „gigantomániája” hatott rá. Bár magát a modernizmus elleni tiltakozás megtestesülésének tartja, mégis rengeteg elemet használ fel abból, amit a 20. századi képzőművészet talált föl, például az iróniát. „Fogalmazzunk így: realista módon jelenítem meg a nem realista valóságot.”
Az ő kisasszonyai abban térnek el az avignoniaktól (Picasso, 1907), hogy gömbökből és hengerekből épülnek. Festményein az arányok megváltoztatásával, a részletek aprólékos kicsinyítésével éri el a hatást, míg a Botero-képek térbeli változatai, a New York, Párizs, Firenze, Velence terein álló szobrai monumentálisak. A dús idomú alakok egyszerre érzékiek és érzékfelettiek, esetenként nevetségesek, máskor szeretetre méltóak és abszurdak. Botero festményeinek többségét átlényegíti a humor és az irónia, így van ez még az őt erősen foglalkoztató szakrális, vallási témákban is: Fürdőszoba a Vatikánban című képén a bíborost díszes öltözékben fekteti a kádba. A vallás mellett a cirkusz, a bikaviadalok jelentik számára a mágikus világot. Ő maga is járt torreádorképzőbe, de az első viadalnál feladta: a műveiből áradó vitalitás azt jelzi, hogy az életet többre értékeli, mint a corrida halálkultuszát. Nosztalgiaként, vagy fricskaként, azért a festő önmagát mégis torreádorként ábrázolja. Mindennapi életképein többnyire ott a gitár is, jelezve, hogy a zene a szerelemhez és a szeszekhez hasonlóan fontos és mámorító lételem. Botero színpompás, érzéki világából a sötétség és a halál sem hiányzik. A Szépművészetiben a derűs oldalt képviselő művek láthatók, de vannak éjsötét képei is: a drogháborúról, vagy az iraki foglyok börtönbeli megalázásáról.
*
Kocsis Ágnes is fest, lélekig ható, sötét tónusokkal: a Pál Adriennben újat és nagyszerű alkotva saját korábbi „képeit festi át”. Rövidfilmjei, a 18 kép egy konzervgyári lány életéből vékony címszereplőjét, A vírus testfoltjai miatt stigmatizált alakját. Utóbbiból a labor és a kórház steril világát, a higiéniát „alapozó fehér színként” viszi tovább, ugyanígy a monotóniát is. Az új film statikus képei, (ahogy Piroska a monitorokat figyeli, ahogy szertartásosan vacsorázik a konyhában) a festészet centrális perspektíváját követik, míg a folyosói snittek a mantegnai rövidülést idézik, de a klasszikus mintát idéző képek a nagytestű nő miatt aszimmetrikussá válnak. Fillenz Ádám operatőr méltó alkotótársa az író-rendezőnek.
Kocsis Ágnes filmjének központi eleme a keresés, ennek is van előzménye a Szortírozott levelekben. A keresett személy ott sem jelenik meg a filmben, mégis sokat megtudunk róla. A rendező hatásos és hiteles főszereplőt (Gábor Éva) talált Piroska, az ápolónő drámájának bemutatásához. Botero hőseihez hasonlóan ő is gömbökből és hengerekből épült, de míg a festő asszonyai derűsen viselik neo-reneszánsz formájukat, Piroska azzal a beletörődéssel éli meg ezt, mint amivel naponta átviszi betegeit a proszektúrára, a túlvilágra. A lesoványodott, elfogyó testekhez képest még hatalmasabbnak tűnik, ő az élet „megtestesítője”, de nem egy, vágyakat beteljesítő, hanem sivár, öncélú életé, amelyből az evésbe menekül. Exodusa a semmiből az értelem felé, a makettvilágból egy valóságos felé tart, Pál Adrienntől – hajdani osztálytársától, idealizált barátnőjétől – önmaga felé tart. A Pál Adrienn után folytatott kutatást kísérő tágas, perspektivikus képek még jobban ellenpontozzák sorsa kilátástalanságát.
Az idő kiüresedését, az elmúlás tragikumát a filmbéli kommunikáció lepusztultsága is fokozza, a kép és a hallgatás összhangjával. Ennek előzményét Kocsis Ágnes Friss levegő című filmjében találjuk, amelynek témája anya és lánya egyéni és társas magánya, megértést ellehetetlenítő üres kommunikációja , és az anya megalázó vécésnői munkája körül forog. Piroska, az ápolónő is végső bomlásfolyamatokhoz asszisztál. Ebből a helyzetből nincs más út, csak a menekülés: a vécés lánya számára a divattervezői munkába, ruháit olyan karcsú nőkre tervezi, mint amilyennek az ápolónő szeretné tudni hajdani önmagát. A ruhatervező lány álmai megvalósításáért Olaszországba indul.Kocsisnak is sokat jelent Itália: Boteróhoz hasonlóan a reneszánszhoz, és a klasszikus művészethez is van affinitása. Történeteiben nagy szerepe van a katarzisnak, önmagukat kereső hőseit a döntő elhatározás, a változás pillanatában mutatja meg. Platón A lakomában írja, hogy egykor az emberek gömb alakúak voltak, kerek egészet alkottak, de úrrá lett rajtuk az önteltség, rátámadtak az istenekre Ezért az égiek büntetésből kettévágták őket, azóta keresik az emberek elvesztett másik felüket. Pál Adrienn keresése utazások sorozata az ápolónő jobbik felének megtalálására, folyamatos szembesülés az élethazugsággal, és folyamatos kísérlet a hamis énkép és testkép
meghaladására.
Mint láttuk, Boterót nem a harmónia, az ideális szépség, a tökéletes formák, hanem a tömeg vonzotta. Fellini 8 és féljének Saraghinájára emlékeztető alakjai az aránytalanságot, mértéktelenséget ünneplő Dionysos-kultuszt idézik. Felnagyított, deformált, a kompozíció léptékarányait megváltoztató módszerével fokozza alakjai súlyosságát, monumentalitását. Szerinte a művészet mindig torzít, és nincs műalkotás, amely valóban „realista” lenne.
Piroska alakját az első képtől kezdve monumentálisnak látjuk. Önmagában és a többi szereplőhöz képest is az. A hatalmas nő a filmben nem tűnik se rútnak, sem gusztustalannak, de erotikusan nem válik vonzóvá. A film nem Erószról, hanem a szeretet más formáiról (agapé, fília, barátság), pontosabban azok hiányáról szól. Amikor Piroska egykori osztálytársa és legjobb barátnője keresésére indul, látszólag egykori tükör-énjére kíváncsi. Igazából saját múltja után kutat: amikor még fiatal, vonzó és okos lehetett. Minden adatközlő fontos a filmben, mert minden megszépítő részlet az: a copfba font lila szalagtól, a jó memóriáig, a jól-rosszul betöltött szerepekig, az elszalasztott lehetőségekig. Piroska számára minden Pál Adriennre vonatkozó kérdés után ott a Füst Milán-i válasz: „ez mind én voltam egykor”. De ettől mégsem lesz boldogabb, sőt: osztálytársainak életútja és helyzete is saját pária sorsát erősíti. S újra csak az evésben lel vigaszt. A platóni dichotómia, az eszményi összevetése a torz valósággal a magánélet ábrázolásában is megjelenik. Piroska férje nem a nő jobbik fele: a férfi számára a munkája – a mesterséges megtermékenyítés – és hobbija (a villanyvonat-gyűjtés) jelenti az igazi világot. A nő nem partnere a terepasztal építésében és a fogyasztó gyakorlatokban sem, inkább nyűgként éli meg ezeket. Az együttélés kínjaitól, a munkahelyi intrikáktól és kudarcoktól ösztönözve a még intenzívebbé válik a vágy, hogy megkeresse egyetlen barátnőjét, Pál Adriennt. Újabb tanárok, osztálytársak kerülnek elő a múltból: a katarzis néha kölcsönös. A legdrámaibb hatást Piroska váratlan megjelenése abban a belsőépítészben váltja ki, aki nagyon felülről, egy penthouse lakásból szembesül azzal, hogy már a múlt sem a régi, vagy más szemszögéből másképp igaz. A mozdulatok, mondatok és pillantások révén ez a film egyik kulcsjelenete, amit Mozart Rekviemje zár. Kép és zene tökéletes egymásra találása, ahogy – Bellini Alvajárójának története és idézett részletei is adekvátnak tűnnek a nő életének kommentálására, aki végül már nem az ideákba kapaszkodik. Platón egyik dialógusában azt kérdezik Szókratésztől, hogy a rút, hitvány dolgoknak van-e ideája. A tagadó választ a kérdező Parmenidész Szókratész fiatalságával magyarázza, akit még nem járt át a filozófia. „Eljön majd a nap, amikor megtanulod, hogy semmit nem szabad lebecsülni.” A fiatal rendezőnő már tudja.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/01 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10459 |
