A Martin Scorsese produceri felügyelete alatt készülő Boardwalk Empire ugyanazt teszi a klasszikus gengszterfilmek paneljeivel, amit a Sopranos tett a maffiafilmekkel.
Több mint tíz évvel ezelőtt a Maffiózók volt az első hírnöke a drámai sorozatok máig tartó ezredfordulós konjunktúrájának, újrafogalmazva televízió és film kapcsolatát. Az azóta eltelt időben végképp polgárjogot nyertek a kábelcsatornákon futó igényes szériák, amit az A-kategóriás mozisztárok egyre gyakoribb kisképernyős kirándulásai is jól illusztrálnak. Az HBO legfrissebb saját gyártású sorozatának bemutatója újabb szimbolikus mérföldkövet jelent: a Gengszterkorzó (Boardwalk Empire) létrejöttében – a Maffiózók írója, Terence Winter oldalán nem kisebb rendező, mint Martin Scorsese segédkezett.
Nem nehéz kitalálni, miért döntött a projekt támogatása mellett. Scorsese-ről ugyan köztudott, hogy rajong a mozis formátumért, a szélesvászonra komponált képekért, ugyanakkor feltűnően vonzódik a bevett filmes kereteket (és játékidőt) feszegető, ráérős tempóban kibomló epikus történetekért (Casino, Aviátor, New York bandái), amelyekben a megfestett miliő legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a fordulatos cselekmény. A sorozatforma, a médium sajátosságaiból adódóan, még inkább alkalmas a karakterépítésre, a szereplők szerteágazó kapcsolati hálójának megrajzolására, és egy adott szubkultúra vagy történelmi korszak bemutatására.
Ha viszont egy (bűn)filmes műfaj átköltözik a televízióba, a mozi idegen teréből a néző meghitt otthonába, elkerülhetetlenül domesztikálódik. A kegyetlen keresztapából esendő, depressziós családapa lesz (Maffiózók), az amfetamint kotyvasztó alvilági figurából idősödő középiskolai tanár (Breaking Bad), a pszichopata sorozatgyilkosból hús-vér ember (Dexter). A Boardwalk Empire nagyjából ugyanazt teszi a klasszikus gengszterfilmek paneljeivel, amit a Sopranos tett a maffiafilmekkel – lerángatja (anti)hőseit a hétköznapok világába. A leglényegesebb különbség a hely és az idő: a Róma és a Deadwood sikereinek köszönhetően ma már nem csak a kortárs környezetben játszódó drámai sorozatok kaphatnak zöld utat, hanem a kosztümös szériák is; nem árt persze az sem, ha a producert történetesen Scorsese-nek hívják.
A Gengszterkorzó a mozifilmekben már alaposan feldolgozott, de a sorozatok által eleddig hanyagolt időszakban, a ’20-as évek Amerikájában játszódik, a szesztilalom idején. Minden idők egyik legnaivabb és legostobább törvénye jelentősen hozzájárult a különféle bűnözői csoportok megerősödéséhez, egységes szervezetté kovácsolódásához. A Gengszterkorzóra – Scorsese életművén belül maradva – ennélfogva tekinthetünk akár úgy is, mint a New York bandái és a Nagymenők közötti hiányzó kapocsra. Előbbi az őskáosz állapotát mutatja be, szervezetlen hordák uralomért folytatott törzsi küzdelmét, utóbbi a társadalomba már betagozódott, árnyékhatalomként működő maffia világába enged bepillantást. A Boardwalk Empire arról az időszakról tudósít, amikor a későbbi rendszer keretei már kialakultak, de még nem szilárdultak meg – a fiatal Al Capone és Lucky Luciano egyelőre csak a szárnyaikat bontogatják.
Utóbbiak azonban csupán epizodisták, a főszerep a Steve Buscemi által alakított Nucky Thompsoné, Atlantic City mindenható kincstárnokáé, akit az alkotók valós személyről, Enoch „Nucky” Johnsonról mintáztak; az apró néveltérés hivatott jelezni, hogy mégsem a teljes körű történelmi hűség volt a cél. Nucky – a fiktív és az igazi is – évtizedeken át irányította az Atlanti-óceán partján fekvő kisvárost a háttérből. A turizmus fellendítése érdekében megtűrte, sőt engedélyezte a kaszinók, bordélyházak működését – némi védelmi pénzért cserébe –, a szesztilalom beköszöntekor pedig az alkoholcsempész-bizniszbe is beszállt, kihasználva a város kedvező tengerparti pozícióját. Úgy élt, akár egy igazi kiskirály, állandó rezidenciája a Ritz Hotelben volt, ahol egy egész emeletet bérelt. Bőkezűen osztogatta a pénzt a rászorulóknak, így „alattvalói” körében nagy népszerűségnek örvendett.
Nem véletlen, hogy Winters és Scorsese őt állította a széria középpontjába: a legitim hatalom embereként halászni a zavarosban jóval izgalmasabb, mint főállású gengszterként létezni – legalábbis a drámai potenciál szempontjából. Nucky és Tony Soprano között a legnagyobb különbség éppen az, hogy bár mindketten egy maffiát irányítanak, előbbi hivatalosan is a (helyi) közösség megbecsült tagja, sőt a Republikánus Párt potentátjaként az ország ügyeire is befolyással bír. Az amerikai self-made man archetípusának sajátos változatát tisztelhetjük benne: politikus és gengszter egy személyben. A két „hivatás” nála elválaszthatatlanul összefonódik, kiválóan illusztrálva ezzel, hogy a politika és a szervezett bűnözés világa mennyire hasonló mechanizmusok mentén működik. A Gengszterkorzó így aztán hiába játszódik a múlt század első felében, éppoly érvényes a mai viszonyokra is, mint a Móricz-féle Rokonok.
Az eddig elkészült első évad tulajdonképpen a korrupció természetrajzát vizsgálja, de nem csupán a politika vonatkozásában. A korrupció, mint metafora tökéletesen leképezi azt a korszakot, amelyben egy, az addig legális élvezeteket bűnössé nyilvánító törvény nyomán egy egész ország kényszerült korrumpálni magát. A valódi korrupció mégsem kívül, hanem belül zajlik. Nem az a kérdés, hogyan lehet a külső törvényeket megkerülni – itt az a legkönnyebb –, hanem, hogy az egyén miként számolja fel szép lassan a belső törvényeit, morális kódjait, azért, hogy felszínen tudjon maradni.
Nucky-nak speciel azt kell eldöntenie, kész-e fél-gengszterből igazivá válni – a szesztilalom előtt nem kellett személyesen is bemocskolnia a kezét –, másképp ugyanis nem tudja érdekeltségeit megvédeni a New York-i és a chicagói maffiától. Dilemmája persze eltörpül Margaret Schroederé mellett (Kelly Macdonald), aki egy keresztény nőszervezet tagjaként őszintén hisz azokban az idealista elvekben, amelyek életre hívták az alkohol-ellenes törvényt. Apránként azonban kiderül, hogy hajlandó lazítani elvein: összeköltözve Nucky-val egyre világosabban látja, hogy a köztiszteletnek örvendő férfi szemben áll mindennel, amit ő képvisel, mégsem képes szakítani vele. Nucky pártfogoltját, a világháborúból visszatérő Jimmy-t (Michael Pitt) korábban szintén jóravaló emberként ismerték, a lövészárokban átélt borzalmak azonban lebontották benne a morális gátakat, legfőképpen a gyilkolás tabuját. A másik pólust Nelson Van Alden (Michael Shannon) figurája jelenti, a magát ostorral büntető, bigottan vallásos szövetségi ügynök patológiás megszállottsággal vadászik Nucky-ra, saját erkölcsi kódexe oltárán még a szolgálati szabályzatot, sőt beosztottja életét is hajlandó feláldozni.
A Gengszterkorzóban ennek megfelelően nincsenek jók és rosszak, bűnösök és ártatlanok, valami kisebb-nagyobb megalkuvásba, élethazugságba előbb-utóbb mindenki belesodródik. Az ugyanebben a korszakban játszódó De Palma-filmben (Aki legyőzte Al Caponét) a fő-fő gengsztert üldöző Eliot Ness még makulátlan jellem, példás családapa, megvesztegethetetlen ügynök, míg a De Niro által alakított Capone nem több groteszk karikatúránál. Winters és Scorsese sorozatában nincsenek hősök, de egydimenziós gonoszok sem: még Capone-ről (Stephen Graham) is kiderül, hogy van emberi oldala. Ha már párhuzamok után kutatunk: A halál keresztútján, stilizált figuráival és nyers humorával, jóval közelebb áll a széria világához.
A televíziós formátumnak (is) köszönhetően viszont, Coenékhez képest, jobban elrugaszkodik a klasszikus gengszterfilmek konvencióitól. Míg a műfaj alapfilmjeiben a nőknek, mint a gengszter használati tárgyainak, csak epizódszerep jut (bővebben erről lásd Pápai Zsolt írását Halotti beszédek – klasszikus gengszterfilmek, Filmvilág, 2005/7), addig a Gengszterkorzóban a női emancipáció kérdése is fókuszba kerül, nemcsak a nők szavazati jogaiért küzdő Mrs. Schroeder, de Jimmy elhanyagolt, művészlelkű feleségének sorsa kapcsán is. A sorozat ezzel szándékosan reflektál a zsáner macsó világképére, és olyan konfliktusok elé állítja a férfi szereplőket, amelyekkel filmes elődeik nem találkozhattak.
Izgalmas kérdés, hogy vajon merre halad tovább a széria az alaphelyzet felvázolását és a karakterek bevezetését vállaló első évad után; Nucky hatalmi játszmáinak bemutatása, és a tucatnyi mellékszál továbbszövése mellett jut-e elég idő az egyéni drámák elmélyítésére is? A kezdet mindenesetre több mint biztató: a sorozat technikai kivitelezése – a kissé talán túl steril díszletek ellenére – elsőrangú, a színészek, Steve Buscemivel és Michael Shannonnal az élen, rátaláltak a figuráikra, az epizódok direktorai pedig inkább több mint kevesebb sikerrel másolják a pilotot rendező Scorsese stílusát. Hogy Nucky Thompsonból végül lesz-e olyan emblematikus, popkulturális jelentőségű figura, mint Tony Sopranóból, az csak ezután dől majd el.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/01 36-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10458 |
