Tornai Szabolcs
Apichatpong Weerasethakul Arany Pálmával díjazott filmjében ősi és modern, civilizáció előtti és civilizált vitatható harmóniában él együtt.
Nem kis várakozással néztem meg a sokat ünnepelt Apichatpong Weerasethakul filmjét, hiszen a Trópusi betegség óta ódákat zengenek róla, a természetfeletti mesteréről, a radikálisan formabontó alkotóról, a szürrealizmus méltó örököséről (habár szerintem a szürrealizmushoz vajmi kevés köze van Weerasethakul szemléletének, e kettő aligha egyeztethető össze). És persze érdekelt azért is, mert Cannes-ban legutóbb ő vehette át az Arany Pálmát, s ezzel a kortárs filmművészet hivatalosan is meghatározónak tekintett rendezője lett. A siker ellenére Apichatpong Weerasethakul máig megosztja a nézőket, bár úgy tűnik, hogy a rajongótábor mellett a fanyalgók csoportja egyre kisebb. Apichatpong Weerasethakul Thaiföld szülötte, azé az országé, ahol – más távol-keleti országokhoz hasonlóan – ősi és modern szétválaszthatatlanul összeforr, ahol a babonás hiedelmek primitív világa ugyanúgy jelen van, mint a városi szerzetesek és az erdei remeték kifinomult buddhizmusa, ahol az egyszerű vidéki életforma nyugalma és a hatalmas dzsungelek vad rejtelme adja a hátteret a zakatoló nagyvárosoknak, egyszóval ahol néhány szempillantás alatt sok ezer évet lehet ide-oda utazni az időben. Ennek megfelelően Apichatpong Weerasethakul kétórás filmje a dzsungelben kezdődik egy hajnalban elkószált bivaly hosszú futásával, és egy karaokebárban végződik, ahol zajos thai rockzene szól.
Apichatpong Weerasethakul leginkább azzal hozza zavarba a nézőt, hogy az ősi és a modern szemlélet szokatlan és korántsem konfliktusmentes együttélését teljesen természetesnek ábrázolja. A halálához közeledő, súlyos beteg Boonmee bácsi erdőszéli házának teraszán vacsorázik néhány rokonával, s egyszer csak megjelenik hosszú évek óta halott feleségének kísértete, majd nem sokkal ezután nyomtalanul eltűnt fia is, de mint fekete bundájú, izzó szemű majomszellem. Boonmee bácsinak a szeme sem rebben, nyugodtan elbeszélget feleségével és majomszellemmé változott fiával. A fiú hamar elmeséli, hogyan tűnt el. Szenvedélyesen fotózta a dzsungelt, s az egyik képen furcsa lényre lett figyelmes. Elhatározta, hogy felkutatja. Ez a mozzanat apró hódolat Antonioni előtt. Ám Antonioni fotósával éles ellentétben – akinek a megfoghatatlannal és a felfejthetetlennel kellett szembenéznie –, a fiú sikerrel járt, megtalálta a majomszellemet és társait, akik olyannyira megfoghatóak voltak, hogy egyikükkel közösült is, így változott át. Ez a mozzanat nem nélkülözi az iróniát, egyszersmind mély humánumot is kifejez, mivel Boonmee bácsi így átváltozottan is tökéletesen elfogadja fiát. Boonmee bácsi felesége, fia és nővére társaságában, valamint egy csapat izzó szemű, fekete bundás majomszellem kíséretében végül egy barlangba zarándokol meghalni.
Mindez mintegy dokumentarista stílusban, lassú tempóban elmesélve látható. Ám az egyik jelenet röpke átlépés a mitikus szférába: egy csúf hercegnő gyaloghintóval viteti ki magát egy vízeséshez, s a víztükörben megszépült arcát bámulja, majd megszólal egy harcsa, kiderül, hogy a szépítés az ő bűvös varázslata, s az ellenállhatatlan csábításának engedve a hercegnő odaadja magát a halnak. Megtörténik a nász, természeti és természetfeletti csodás egyesülése. Tagadhatatlan, hogy e képsornak megvan a maga ősi ereje, ugyanúgy, mint a kísértetfeleség és a majomszellemek megjelenésének, hiszen ezen animista hiedelmek eredete a civilizáció, az írásbeliség és a vallások előtti őskor. S bár a film vége a mai nagyvárosban jól ellenpontozza a legősibb képzeteket, a dráma feltűnően elmarad. Ebben a rejtélyes és szintén minimalista stílusban, valós időben elénk tárt, tudatosan visszafogott, szinte eljelentéktelenített zárójelenetben Boonmee nővére – testvére temetési szertartása után – lányrokonával egy szállodai szobában számolgatja a gyászszertartás során összegyűlt adományt, majd megjelenik egy rokon szerzetes, aki lezuhanyozik, átöltözik – mintegy átvedlik archaikus emberből a 21. század fiává –, végül mindhárman elmennek egy zajos karaokebárba, csakhogy titokzatos megkettőződés történik, mert közben ottmaradnak, és tovább bámulják a tévét. Való igaz, hogy e jelenet sokféle értelmezést tesz lehetővé, csakhogy az jelentéstartomány túlságosan tág, s emiatt az egyébként izgalmas ötlet erejét veszti. Ugyanez a probléma a film kezdőjelenetével is. A dzsungelben elkószált bivaly látványa olyan, mint egy természetfilm szép részlete, s bár van némi látomásos jellege, ebbe is túl sok minden magyarázható bele.
A Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire – Apichatpong Weerasethakul korábbi műveihez hasonlóan – szabálytalanra komponált, és mozaikos szerkezetű, sőt, még töredezettebb, elliptikusabb az elbeszélés. Lehet ugyan azzal érvelni, hogy a mozaikdarabkák összeillesztése a néző feladata, neki kellene létrehoznia a szintézist, csakhogy a film rejtelmének megfejtéséhez a rendezőnek több kulcsot kellene adnia, mert így a néző interpretációs kedve könnyen lelohad.
Hasonló problémát látok Apichatpong Weerasethakul eddigi legjobb filmjében is, de abban a varázslatos mese valamennyire egybeforrasztja a realitást és az ősi mágiát. A Trópusi betegség két, látszólag összeilleszthetetlen részből áll, ám valójában e két fél film olyan elválaszthatatlan, mint egy érme két oldala: az egyik a racionalitás világa, a másik az irracionalitásé. Bravúros megoldás, hogy a film minden átmenet nélkül zuhan bele a mélytudatba, és derül ki, hogy a két homoszexuális szerelmes egyike tigrisszellemmé változott, a másik pedig a kétségbeesett üldözője lett, míg végül eggyé nem válnak. A film azzal zárul, hogy az üldöző szerelmes különös vallomást tesz a tigriszellemnek: „annyira valóságos vagy, hogy új életet adsz nekem”, majd boldog áhítattal kijelenti: „szörnyeteg, neked adom a lelkem, a testem és minden emlékem”. Ez a befejezés azonban nem annyira a metaforikus, mesés jelleget erősíti, mint inkább az animista rögeszmék mámoros betetőzésének tűnik. Ha egy történet a szerző hitének, ideológiájának kinyilatkoztatásával ér véget, az ritkán tesz jót egy filmnek.
Az animizmus és a modernitás találkozása témaként, konfliktushelyzetként vagy akár hangulati elemként rendkívül gyümölcsöző lehet, ám követendő 21. századi hitvallásként már kínosabb. Nyilatkozataiban a rendező többször elmondta, hogy ő ugyan nem hisz az animista hiedelmekben, de nem is veti el őket, hiszen szülőföldjén, Thaiföld északkeleti vidékén mindenki ebben az animista hagyományban nő fel és éli le életét, s ennek hatása a Trópusi betegségben vagy a Boonmee bácsiban jól látható. Ráadásul Weerasethakul a cannes-i díjátadón elmondta, köszönettel tartozik Thaiföld valamennyi szellemének és kísértetének, mert nélkülük nem lehetne itt. A Guardiannek adott interjújában pedig elmesélte: amikor a thaiföldi rendezők – magát is beleértve –, elkezdenek forgatni egy filmet, ételáldozatot mutatnak be Ganétrának, a művészet istenének, majd beszámolt arról a szokásról is, hogy ha egy thaiföldi rendezőnek rosszul áll a szénája, akkor ezen úgy próbál segíteni, hogy fekete színű ételt áldoz a sötétség istenének, mivel a thaiföldi filmesek a mozit a sötétséggel asszociálják. Mindezzel önmagában nem lenne baj. Legjobb tudomásom szerint a nagy látomásos angol költő, William Blake az utcán sétálva mindig udvariasan kalapot emelt az éppen arra szálló angyaloknak, de ettől teljesen függetlenül költeményei a világlíra legnagyobbjai közé tartoznak. Wim Wenders legvarázslatosabb filmje, a Berlin fölött az ég angyalokról szól, de a mű komplexitása folytán nincsen benne semmi anakronisztikus, sőt az angyalmotívum feledhetetlen erőssége művének. Bartók Béla Cantata profanája vagy Juhász Ferenc ettől inspirált költői műve is animisztikus képzetre, emberek szarvassá változására épül, mégis mindkettő tökéletesen modern alkotás, egy pillanatra sem merül fel, hogy a civilizáció előtti hiedelemvilág naiv magasztalásáról lenne szó.
„A szép igaz”: a Boonmee bácsit nézve viszont zavarba esünk, a szemünknek és a filmnek higgyünk, vagy az értelemnek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/01 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10455 |
