Kömlődi Ferenc
A science-fiction film többnyire még mindig elrettentő, éjsötét disztópiákban gondolkodik a közeljövőről. Az 1980-as években indult transzhumán-irányzat a tudomány fejlődését és praktikus alkalmazását látva hisz az utópiában.
A jelenlegi tudományos-technológiai eszköztár birtokában a futurológia csak a közeljövőt képes a viszonylagos hitelesség igényével vizsgálni, tizenöt-húsz esztendőnél messzebbre – közép- és hosszútávra – lehetetlen megbízhatóan prognosztizálni, homályos, bármikor be- és félremagyarázható általánosságok helyett gyorsan változó, valódi trendeket felvázolni. A „kritikus bizonytalansági tényezők” túl kritikusak, túl bizonytalanok, tényezők helyett színtiszta fikciók már. Fogynak a konkrétumok, sokasodnak a választási lehetőségek, előbb hibáznak, majd csődöt mondanak a módszerek, szárnyal a képzelet. Meghátrál, vagy egyszerűen csak maszatol a tudomány, hiába éljük a tudomány-művészet virágkorát, húsz évnél távolabbra filmek, regények, filozofikus elmélkedések nyújtanak fogódzókat, vetítenek retinánkra plasztikus képeket valótlan fényekben tündöklő megapoliszokról, csillagködökről és életre alkalmas bolygókról, űrkolonizálásról és terraformációról, felturbózott Homo sapiensről és mindentudó mesterséges intelligenciákról, kibernetikus organizmusokról, biogenetikai csodákról és poszthumán létformákról.
A cyberpunk és poszt-cyberpunk kultúra tematikáján időben és térben túlmutató majdani valóság egy másik, szintén az 1980-as években indult, az ezredforduló körül népszerű, manapság kevésbé emlegetett, ám a hétköznapi gondolkodást átható eszmeáramlat, a reneszánsz humanista-mágusig, Pico della Mirandoláig (1463–1494) eredeztethető transzhumanizmus játszótere. A két elméletrendszert szokásban áll egybemosni, holott a hasonlóságok (infokommunikációs technológiák meghatározó szerepe, libertariánus társadalom- és gazdaságkép, jövőorientáltság) és a művészi megjelenítések átfedései ellenére különböznek: drasztikusan más az időintervallum kalibrálása, a technikai megoldások súlyozása, és a végső konklúzió is – a cyberpunkok egyértelműen disztópiákban, a transzhumanizmus szószólói általában utópiákban gondolkodnak.
Teremtők és teremtmények
A transzhumanisták alapvetése, hogy a szent tudomány és a még szentebb technológia, neurológia, a bio- és nanotech, DNS-manipuláció, élőszövet- és genetikai tervezés, robotika és gépi tanulás elérték azt a szintet, hogy az ember átvegye a természet rendezőszerepét, az evolúció koronájából az evolúció irányítójává váljon, istenként teremtsen, alakítson át szerves és szervetlen létformákat.
Teremteni azonban Frankensteinként is lehet.
Vincenzo Natali, David Cronenberg biohorrorjait továbbgondoló Hibridjében (2009) a tehetséges tudóspár emberi és állati DNS keresztezésével – gyógyszergyártás, gondos előtervezés helyett a kísérletezés és felfedezés alkotó tüzében égve – különös keveréklényt szabadít a világra. Amikor rájönnek, hogy túl messzire mentek, már késő, nincs visszaút. Az eleinte bűbájos egyed drámai gyorsasággal, néhány óra alatt csecsemőből felnőtté, kísérleti alanyból személyiséggé fejlődik, nemet váltó, földön, vízen, levegőben egyaránt életképes, pusztító szörnyeteggé lesz, képességeivel teremtőinek legmerészebb álmait és rémálmait szárnyalja túl. A gyógyszert kinyerik belőle, de borzasztó áron – a „klasszikus” irodalmi és filmes elődökhöz hasonlóan, a lény elszabadul.
A Hibrid kísérletei a gyerekcipőben járó, de fényes jövő előtt álló szintetikus biológiára emlékeztetnek. Művelői evolúciós elveket alkalmaznak új típusú mesterséges komponensek alapjait adó, sejtszint alatti nanoszerkezetekre. Organizmusok létrehozásához nélkülözhetetlen alapelemekből, önmagukban primitív, csoportosan magasabb szintű műveleteket kivitelező biológiai építőkockákkal dolgoznak, sejtfunkciókat azonosítanak, kódolnak velük DNS-sorokba. Kombinációikkal a sejtben összetettebb, a rendszer önfenntartását eredményező új funkciók és tulajdonságok alakulnak ki. A szerves-szervetlen hibrid érzékeli a környezetet, feldolgozza a bejövő biológiai információt, reagál rá. Organikus és szintetikus részei teljes összhangban működnek.
Michael Crichton, a techno-thriller nagymestere bio, nano és informatika kereszteződési pontján ilyen – állatközösségekről, hangyabolyról, méhekről mintázott rajintelligenciaként működő – rendszer ámokfutását mutatja be a Prédában (2002). A három technológiában „az a közös, hogy mindegyik képes önmagát reprodukáló lényeket kibocsátani a környezetbe”. A genetikailag módosított E. coli baktériumokból előállított nanorészecskék autonóm mikrorobot-felhővé összeállva zúdulnak a világra, fertőznek és gyilkolnak. A pusztításra programozott, prédájukra ragadozóként lecsapó élő organizmusok fejlődése döbbenetes – tudatosak, tanulnak a tapasztalatokból, átalakulnak, önreprodukcióra képesek, folyamatosan szaporodnak.
A mesterséges intelligencia öntudatra ébredésének főteoretikusa, Ray Kurzweil kultikus tanulmánykötete, a The Singularity Is Near (2005) alapján a szerző és Anthony Waller dokumentumfilmet fikcióval, valódi színészeket felvonultató számítógépes animációt tudósinterjúkkal keresztező mozit rendeztek idén. Mindkét szálon ugyanaz a narratíva fut: Kurzweil és a többiek az exponenciális növekedésről elmélkednek, a sci-fi történet hőse Ramona, a feltaláló internetes alteregója, szemléltetve az elmondottakat, online beszélgető botból exponenciálisan növekedve önálló, tudatos lénnyé, Neo-szerű cybervarázslóvá fejlődik. A transzhumán Pinocchio amellett, hogy intelligens, súlyos összeesküvésre is fényt derít: nanorobotok akarják elpusztítani a világot. De hiába figyelmeztet, mivel csak számítógépes közegben élő avatár, senki nem veszi komolyan. Egyedül kell megküzdenie a szürke felhőkké alakult gonosz rajokkal. Legyőzi őket, majd sikeres Turing-tesztet követően a bíróság elismeri személyiségi jogait.
A biológia a genetika szolgálóleánya
Genetika, bio- és nano lehetőségei elvileg másra is adottak, „csak” a kivitelezés technológiái hiányoznak: születés előtti génmódosításra (mint a 2002-2003-as Mobil Suit Gundam SEED anime-sorozat koordinátorainál), életünk meghosszabbítására újfajta gyógymódokkal, hibás és elhalt sejtek szervezeten belüli regenerálására, idővel pedig az ősi álom, a fizikai halhatatlanság valóra válására. A kísérletek korlátozása és tiltása, isten és/vagy a természet törvénye a törékeny egyensúly fenntartására, megzabolázásunkra kitalált, az autonóm személyiség főellensége, a mindenkori (állam)hatalom által szentesített konszenzus. Az emberi forma se nem örök, se nem állandó, csak tőlünk függ, hogyan és mivé alakítjuk – hirdette már a quattrocento Firenzében Mirandola eretnek grófja. Mondandója egybecseng a futurológiával és a földönkívüli élet kutatásával is foglalkozó fizikus, Freeman Dyson bő ötszáz évvel későbbi meglátásával: „az emberiség nagyszerű kezdet, de nem végkifejlet”.
Kiriya Kazuaki több országban 2004 legjobb sci-fijének választott, lehengerlő látványvilágú filmje, az azonos című 1973-as animesorozaton alapuló Casshern a XXI. század utolsó éveiben, Európa és a keleti szövetségesek ötven évig pusztító, a keletiek győzelmét hozó háborúja után játszódik. Az elcsigázott, apátiába süllyedt túlélők közelgő apokalipszistől rettegnek, úgy érzik, nincs menekvés, a folyamatosan, tömeges méretekben bevetett kémiai, biológiai és nukleáris fegyverek élhetetlenné rombolták a bolygót. A folytatás egyetlen reményét egy genetikus forradalmi gyógymódja jelenti: a felfedezett (valójában legyilkolt lázadókból gyűjtött) újsejtek kilökődés nélkül újjáélesztik a régieket, haldokló aggastyánokba lehelnek életet. A másik alternatíva a robotika, de a biológia módosítása mindenféle géppáncélnál, exoskeletonnál hatékonyabb. A kísérlet balul sikerül, félelmetes mutánsok, Neo sapiensek kelnek életre, és egy alvó robotsereget aktiválva, gyilkos háborút indítanak a Homo sapiens ellen. A tudós közben feltámasztja a lázadó zónában elesett fiát, Tetsuyát, aki a zóna védőistenévé, Casshernné átlényegülve váltja meg embertársait.
Újsejtek helyett a DNS-szál végén található rövid, többszörösen ismétlődő szakasszal, a telomerrel is célszerű próbálkozni: sejtosztódásnál a DNS-t az állandó rövidülés káros hatásaitól védi – minél hosszabb, annál több osztódásra képes, annál lassabban öregszik a sejt. Biológiai óraként szabja meg, meddig élünk. Ha sikerül folyamatosan megfiatalítani, nagyon sokáig, akár örökké. A Mr. Nobody (2009) a telomerizáció világa: 2092, a Marson nyaralhatunk, mindenki halhatatlan, csak egyetlen embert, a halhatatlanság feltalálása előtt lefagyasztott 120 éves címszereplőt fenyegeti a kaszás. Az utolsó halandó természetesen híres médiaszemélyiség lesz.
A transzhumanista elméletek szerint a halhatatlanság más módszerekkel szintén kivitelezhető. Például a tudományosan és morálisan egyaránt megkérdőjelezett mélyhűtéstechnikával (cryonics): bizonyos feltételek mellett a leállt agyműködés a hosszútávú memória károsodása és a személyiség megváltozása nélkül újra beindul. Megfelelő körülmények között a gondolatok forrása sokáig maradhat inaktív, tehát, ha a fizikailag halottnak nyilvánított személy agyát vagy egész testét rögtön a halál beállta után mínusz 196 fokos (azon a hőmérsékleten már) folyékony nitrogénben, esetleg héliumban tárolják, a jövő szuperfejlett technológiái károsodás nélkül feléleszthetik.
Hibernálás, biosztázis a populáris kultúra kedvelt témái: Han Solót fagyasztva adták át Jabbának, az Alien és az Avatár űrutasai többször szunnyadnak hideg álomba… James Halperin regényében, Az első halhatatlanban (1998) mélyhűtött hős helyett átlagemberrel esik meg a csoda. Benjamin Smith 1988-ban szívrohamban elhunyt, lehűtik, majd 83 év nitrogénfürdőt követően szeretteivel együtt feltámasztják. Teljesen új világban ébrednek: tömegesen használják az őssejteket, elterjedt a klónozás, bárki örök fiatal lehet, egyetlen sejtből természetfeletti hatalommal rendelkező lényeknek adhatunk életet.
A molekuláris nanotechnológia szintén a fizikai halhatatlanságot készíti elő: a szakterület úttörője K. Eric Drexler (Engines of Creation, 1986) megálmodta pirinyó gépek, szabad szemmel láthatatlan nanobotok szervezetünkben dolgozva Alzheimer-kórt, rákot, sejteket gyógyítanak. Az úttörő formanyelvű Reneszánsz (Christian Volckman, 2006) 2054-es Párizsát az örök szépséget ígérő Avalon megakonszern uralja. Egykori vezető tudósa és jelenlegi legtehetségesebb kutatónője biotech- és nanomódszerekkel vizsgálják a korai öregedést, rájönnek a halhatatlanság titkára, belehibbannak és meghalnak. Óhatatlanul felmerül a transzhumanisták által ügyesen elkerült kérdés: mire jó az öröklét, ha félresikerül a kísérlet, és kivénhedt testtel, bomlott elmével nézünk a végtelen elébe?
Űrkompatiblis gépemberek
A bio- és nanotechnológia térhódítása ellenére a halhatatlanság nem biztos, sőt valószínűleg nem a mai testben, hanem valami másban, csúcsmasinákkal és/vagy biológiai csodaszerekkel felerősített poszthumán hibridben valósul meg, ha egyáltalán megvalósul. Kérdés, hogy miért és hol. Amennyiben azért, hogy a Földön maradva jobban éljünk, elég a biogenetika: a nagyon hosszú élethez, körülményeink elviseléséhez felesleges az ember-gép szimbiózis; mai tudattal felfoghatatlan fejlettségű ember-gép interakció kell hozzá. Ha viszont szűknek találnánk bolygónk kereteit – Stephen Hawking szerint hosszútávú jövőnk a világűrben íródik –, akkor vagy más bolygókon teremtünk földi életkörülményeket, vagy elektromechanikus inplantátumokat is használva, saját biológiánkat igazítjuk más bolygókhoz.
A NASA kutatói az 1950-es években, az űrhajózás hőskorában tanulmányozva a problémakört, tetszetős elméleteket fogalmaztak meg; állat-gép hibridekkel, egerekkel és patkányokkal kísérletezve lefektették a transzhumanizmushoz (is) vezető „cyborg-tan” tudományos alapjait. Logikus döntést hoztak: égitestek földiesítése (terraformáció) nagyléptékben kivitelezhetetlen, így marad a könnyűnek egyáltalán nem nevezhető könnyebb megoldás, a Homo sapiens átalakítása. Nem kontaktlencsével, pacemakerrel, percekig-órákig működő, inkább médiaszenzáció, semmint tényleg hasznos beépített kütyükkel, gondolatvezérelt billentyűzettel és hasonlókkal, hanem alig feltérképezett, ismeretlen környezetben hosszútávú berendezkedésre alkalmas eszköztárral. Sajnos az 1970-es években az Egyesült Államok kormányai kevésbé lelkesedtek az űrhajózásért, csökkent az anyagi támogatás, a NASA laboratóriumaiban cyborgok helyett reálisabb tervek kivitelezésével foglalkoztak. A következő évtized csillagháborús koncepciója és az informatika térhódítása aztán újra rivaldafénybe helyezte a kibernetikus organizmust.
A sokoldalú ausztrál performer, Stelarc kiindulási pontja szintén a világűr: a növekvő ütemű túlnépesedés, a véges erőforrások felelőtlen használata, a határtalan fogyasztási kedv annyira kizsigerelik a Földet, hogy a túléléshez más bolygókra kell költöznünk. Tulajdonképpen már most földönkívüli közegben mozgunk, a test nem tud megfelelően alkalmazkodni, megbirkózni a rázúduló információ mennyiségével és komplexitásával, megfélemlíti a csúcstechnológia. Rossz a biológiai design: hamar fárad, táplálék és víz hiányában csak hetekig, oxigén nélkül percekig bírja, betegségek kínozzák, idő előtt meghal. Nem modulárisan tervezték, túlérzékeny az immunrendszere, rosszul működő szerveit nehéz helyettesíteni. Át kell alakítani, különben elvesztünk – Stelarc alkotásait például az 1993-as Virtuális kart, a sokadik változatnál tartó Harmadik fület vagy a 2008-as pekingi olimpián bemutatott Gondolkodó fejet a műtestrészek használata jellemzi. Stelarc nem a hiány megszüntetéseként, pótlékként, hanem többletként, a test formáját és funkcióit, valamint a tudatosságot is erősítő eszközökként, interfészekként értelmezi őket. A történelem egyik legfontosabb, űrlétünket előkészítő folyamatának a test és a biokompatibilis technológia összenövését tartja. Stelarc szerint ugyanúgy mutánsok leszünk, mint az X-Men szuperhősei, a Halhatatlanok (2004) valódi és digitális színészek tolmácsolta ijesztően szép gépemberei, vagy a népszerű lövöldözős játéktrilógia, a Deus Ex (Deus Ex – 2000, Deus Ex: Invisible War – 2003, Deus Ex: Human Revolution – 2011) mesterséges intelligenciákkal egyesülő klónjai.
Stelarchoz hasonlóan, a transzhumanista művészet központi alakja, a zöld nanotechnológia népszerűsítésében is fontos szerepet játszó Natasha Vita-More szintén az űrbe készül, másfél évtizede folyamatosan frissülő konceptuális multimédia designja, az elsősorban mémként funkcionáló Primo Posthuman kortalan agy és test. Alkotója szerint a posztbiológiai jövőember – ember? – bioart és BRNIC (biotech, robotika, nanotech és neurológia, infokommunikáció és kognitív tudományok) szintézise. Az emberi hatékonyság alapfeltétele a túlélési lehetőségek maximalizálása, ennek megfelelően PP moduláris, javítható, génjei és neme ki- és lecserélhetők, elmeműködése 100 kvadrillió szinapszisra optimalizált, a selejttermékeket újrafeldolgozza, hidegre, melegre nem érzékeny, nem betegszik meg, környezet- és űrbarát.
Géptestben ép lélek
A robotikus Hans Moravec az 1988-as Mind Childrenben fejtette ki először a tudat számítógépre töltésének (mind uploading) azóta többször, mások által is átdolgozott, a tudományos közvélemény szerint a realitásoktól elrugaszkodott elméletét. De még a valamelyest elfogadóbb szakemberek is úgy vélik, hogy a halhatatlansághoz vezető különös eljárás kizárólag akkor sikerülhet, ha az összes agysejtről és kapcsolódásaikról (az elképzelhető legpontosabb felbontásban) részletes információval rendelkezünk. Ezek az információk azonban főként csak papíron létező technikákkal nyerhetők ki…
A páciens koponyáját megnyitják, a robotsebész az agyfelületre helyezi gépkezét, és a legközelebbi sejtrétegből leszedi az adatokat, majd a leszkennelt sejt tevékenységét szimuláló – az alannyal közvetlen kapcsolatban álló számítógépen futó – programot ír. A gép folyamatosan összehasonlítja az eredeti és az átmentett változatot. Ha valami nem egyezik, a sebész a tökéletes reprodukcióig buherálja a kódot. Amennyiben a biológiai és a számítógépes modell egyezik, a merevlemezre mentett agy embernek tekinthető. A végén az eredeti teljesen kiürül, a páciens „egy pillanatra csak csendet és sötétséget érzékel. Aztán, kinyitja a szemét. Megváltozott a perspektíva. A szimulációt lekapcsolják a sebész kezéhez vezető kábelről, és tetszés szerinti anyagból álló, szabadon választott új testhez csatlakoztatják. Befejeződött a metamorfózis”. A test halott, az elme új életre kel. Ugyanúgy érez, gondolkodik, viszonyul a valósághoz, mint azelőtt.
Moravec virtuális világokat képzel az elme lakóhelyéül. Robottal és más géppel, tetszés szerint legyártható organikus testtel szintén összeköthető. Esetleg nincs is szükség ennyire drasztikus megoldásra, és mint a Hasonmást (2009) megihlető David Bryn-regényben, a Dettóban (2002), az eredeti porhüvelyt fenntartva készítünk meghatározott ideig működő másolatokat. Feladatainkat ők, a szereplők elméjét-testét megsokszorozó, változatos célokra tervezett agyagmások végzik el. A másolók letapogatott lélekhullámunkat ültetik a gólembe, aki tiszavirágélete lejárta előtt visszatölti emlékeit a gazda prímótestébe. Egyszerre több dettó dolgozhat helyettünk, Al Morris magánnyomozó hasonmásból hasonmásba bújva járja a nagyvárost, az olvasó monológról monológra követi az eseményeket, míg a végén fény derül a halhatatlanságot rémálommá, elmeháborodott zseni világuralmává változtató sátáni tervre.
A dél-koreai Szárnyas fejvadász, a melodramatikus Natural City (Min Byeong-cheon, 2003) genetikailag tökéletes cyborgjainak szintén hamar, három év után leketyeg az órájuk. Társadalmi szerepek tömkelegét töltik be: szórakoztatnak, táncolnak, mosogatnak, rendőrségen dolgoznak. Tudatos lények, tisztában vannak a halállal, félnek tőle. R, a fiatal zsaru beleszeret a három nap múlva elmúló gyönyörű Riába. Mindent megtesz, hogy megmentse, és együtt távozzanak egy virtuális álomvilágba. Őrült feketepiaci tudóssal találkozik, ő csillantja fel előtte a megoldást: ha talál a cyberlánnyal genetikailag azonos személyt, Ria mesterséges intelligenciájának a másikba töltésével szerelme lelke életben tartható. Cyon, a jövendőmondó utcalány a kiválasztott gazdatest. A koreai szerelmesfilmek azonban nem úgy fejeződnek be, mint az amerikaiak…
A tamagocsik óta nyilvánvaló: képesek vagyunk emóciókat táplálni masinák iránt. Különösen, ha tervezőik kedvesnek, reaktívnak programozzák őket: (a Kurzweil-filmben meginterjúvolt) Cynthia Breazeal Kismet robotját látogatói aranyos kisfiúnak tartották, egy másik MIT-kutatónő, Rosalind Picard másfél évtizede foglalkozik érzelmi számításokkal (affective computing), de vajon Pigmalionként tényleg beleszeretünk a posztindusztriális Galateákba? David Levy, skót mesterségesintelligencia-szakértő szerint igen, sőt, akár szeretkezhetünk is velük (Love and Sex with Robots, 2007). Az MIT-diák Anthonynak – és mindkét nem múlt, jelen és jövőbeli összes Anthonyjának – ajánlja könyvét, aki „próbálkozott barátnőkkel, de rájött, hogy előnyben részesíti a számítógépekkel való kapcsolatot”.
Egyelőre azonban csak szimpatizálunk, ragaszkodunk hozzájuk. Öntudatra ébredve, a gépek sem maradnak közömbösek: megkedvelnek, esetleg meggyűlölnek minket. Spielberg A.I. – Mesterséges értelemjében (2001) David, a már nem humanoid, hanem fejlettebb, emberibb android kisfiú a robotevolúció új lépcsőfoka: szeret, és szenved, mert nem szeretik; ő a film legérzőbb lénye, és a Homo sapiens utolsó mementója az ember nélküli távoli jövőben.
Intergalaktikus civilizációk
Darren Aronofsky három idősíkban (konkvisztádorok kora, jelen, távoli jövő) játszódó Forrásának (2006) főszereplője XXVI. századi magányos asztronautaként, a végtelen kozmoszt járva keresi az örökkévalóságot. A halál nem más, csak egy betegség; van ellenszere – vallotta már ötszáz évvel korábbi rákkutató énje is.
Az űrutazó a (talán 2050, talán 2100 körül kezdődő) poszthumán idők embere, amikor a táguló univerzumot, a tényleg szép új világot hat laza csoportba sorolt lények uralják: állatok, emberek, poszthumánok, gépek, intelligens gépek és szuperintelligens rendszerek. Kereszteződnek, de fajokon belül is léteznek különböző csoportok – a Csillagközi romboló (2004–2009) tévésorozat ember építette robotjai, a cylonok addig fejlődtek, mígnem fellázadnak készítőik ellen. Soraikban gépeket és intelligens gépeket egyaránt találunk: A klónok támadása (2002) címszereplőit idéző, egyen-kinézetű gyalogosokat kizárólag támadásra programozták, nem gondolkoznak, az emberküllemű műbőrök viszont tudatosak, éreznek, ugyanúgy néznek ki, mint a Homo sapiens. Halhatatlanok: miután megsemmisültek, tudatuk az előzővel azonos testbe töltődik át. Csak akkor nem, ha az áttöltésre váró új testeket tároló Feltámadás űrhajó megsemmisül, vagy hatótávolságon kívül tartózkodik. Az űrhajó is intelligens, ugyanúgy, mint egy másik sorozat, a Lexx (1997–2002) biogenetikailag tervezett címadója: a szárnyatlan szitakötőre emlékeztető, Manhattan-méretű járgány él, beszél, táplálkozik.
A transzhumanisták távoli jövőre vonatkozó elképzeléseit legplasztikusabban a skót Iain M. Banks jeleníti meg a műfajt forradalmasító nagyszabású űroperáiban, az 1987-ben indult Kultúra-regényekben (Emlékezz Phlebasra, A játékmester, Fegyver a kézben, Holtpont, Ellentétek, Nézz a szélbe, Matter, Surface Detail). Nem összefüggő sorozat, csak a könyvek háttere azonos: a Kultúra libertariánus elveken alapuló utópikus társadalom, különlegesen fejlett, emberek, humanoidok, idegenek, drónok, mesterséges szuperintelligenciák (Elmék) és változatos kereszteződések lakta intergalaktikus civilizáció. Annyira fejlett, hogy elérte a civilizációk technológiai szintjét mérő Kardasev-skála harmadik fokozatát: az egyes típus bolygója, a kettes csillaga és bolygórendszere, a hármas galaxisa, a négyes a világegyetem összes erőforrását uralja.
Lakói gigantikus műholdakon, Dyson-gömbökön, aszteroidákon, bolygók sokaságán, űrhajókon élik hedonista életüket. Korlátlanok az energiaforrások, senki nem szenved hiányt semmiben, nem és küllem tetszés szerint változtatható, nincsenek járványok, betegségek, a szerves létformák másolhatók, évszázadokra lehűthetők, általában 350-400 évesen múlnak el. Egyénnek és társadalomnak csupán egyvalamiért kell megküzdenie: a létezés céljáért és értelméért; fel kell fognia, miért teremtetett. A Kultúra a világrend békés fenntartását, a demokratikus értékrend exportját, más civilizációk támogatását tekinti rendeltetésének. Hadserege, a Kontakt, azon belül főként a Rendkívüli Körülmények csoport folyamatosan figyeli, mi történik a többi civilizációban, és ha a szükség úgy hozza, beavatkozik.
A Banks előtt is tisztelgő, elsősorban Alan Kazlev és Anders Sandberg nevével fémjelzett Orion’s Arm Universal Project kollektív hálózati munka, multimédiás világépítés. Kattintásról kattintásra szerep- és más játékok, galaktikus enciklopédia, meseszerű-mitologikus novellák, forgatókönyvek, elmélkedések, szójegyzékek állnak össze laza rendszerré. Az 1990-es évek végén kezdték, örökös work in progress, akárki bővítheti, online kincsestár, ízig-vérig hardcore sci-fi. Ha elkészül, alighanem a leginformatívabb transzhumanista munkaként vonul a földi évkönyvekbe.
Az elméleti fizika törvényeit tiszteletben tartó szerzők 10000-ből tekintenek vissza a múltba: nyolcezer év galaktikus történelmet, Szingularitásokat, létformák világra jöttét, evolúciós folyamatokat elevenítenek fel. Ember és mesterséges intelligencia harmonikusan él és fejlődik együtt, a poszthumán rendszerek kvázi-istenként funkcionálnak. Két alaptípusuk a kommunikációt felgyorsító, a rugalmasságot viszont hátráltató, egyetlen térbe és tömegbe koncentrált, valamint a több távoli egységből álló, mozgékonyabb, de a részek közötti érintkezést lassító elosztott intelligencia. Előbbit a végtelenhez közelítő teljesítményű számítógép-hálózattá alakított óriásbolygó-tömeg Jupiter-agy és a (feldolgozó kapacitást növelendő) önmagát neutroncsillaggá, esetleg fekete lyukká, bébi-univerzummá módosító, Omega-pont felé tartó omegonok szemléltetik. Az elosztott intelligencia legismertebb formája a Star Trek: Kapcsolatfelvételben (1996) látott, korábbi független lényekből kollektív tudattá változó borganizmus, felsőfoka a részegységeivel az univerzum egészét behálózó Galaxis-agy. A két típus keveredhet egymással: a Galaxis-agy részei Jupiter-agyak is lehetnek…
*
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/12 18-22. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10432 |
