Újundokok keringenek a mozifolyosókon. Kisebbségi filmeken tágul a belpesti tudat, a szellemi horizont. Ami ma kevés jólértesült kultúrelit-tudata, holnap nyirkos, hétköznapi rögvaló. Közigazgatásilag tízmillió, lélekben tizenötmillió húsbavágó, húsbaégõ baja, gondja. Maholnap hullani kezd a belterj itt is, mint Berlinben, New Yorkban vagy Párizsban. Amerre a szem tekint, kényelmesnek és biztonságosnak szánt világunk padlódeszkáit eleddig ismeretlen veszélyek robbanása szakítja fel. Savanyú levegõ áramlik az óvó falak közé, ágyon heverõ nõm hetedíziglen átkozott cigány, vérköreimben zöld majmok kórja kering.

Buffon szerint az ember a stílus maga. Cyril Collard márpedig stílusosan pergette le utolsó hónapjait. Sajátos életstílusa a halál mostanig rettegve lenézett formáját, az AIDS-halált stilizálta át. Acélos-kéken csillogó haja a szemébe hull, így néz vissza kurrens fényképeirõl a hátramaradt generációkra. Vékony fekete keretbe zárt fotója megvehetõ a párizsi bolhapiacon, hogy onnan kamasz szobák falaira kerüljön majd. Rockhõsök, filmsztárok veszik körül a vásári ponyván. Megérkezett: „kabátáriájával” egy tegnap még megvetett halálmód hõse lett.

Hiába állította Susan Sontag 1989-ben megjelent, Az AIDS és metaforái címû könyvében, hogy „a rákhoz hasonlóan az AIDS sem teszi lehetõvé, hogy romantikus vagy érzelmes fényben tüntessék fel”, ezúttal mégis ez történt. A banális címbe csomagolt film, a Vad éjszakák az AIDS-tõl fenyegetett korosztályok kollektív szorongását oldja fel. Triumfálása a Cèsar-díj óta intézményes rangon hirdeti, hogy a szerzett immunhiányos nyavalya az életet mélységében, kockáztatva megélõk átkos jutalma. Lehet féregként, apróra kucorodva is elpusztulni hideglelõs kórházi szobák vaságyain, és lehet, mint õ tette, még egyszer, utolszor föloldódni a Napban, a természetben, fenekek és vaginák panteizmusában.

Jean, a vad éjszakák zabolázatlan kalandora befutja Párizst. Nyitott tetejû, piros sportkocsiján üres szívvel falja a szûk utcák, kivilágított aluljárók kilométereit. Száguld a városban, száguld az életben. E kettõ számára ugyanazt jelenti. Õ már nem suhan csupán, ahogy lelki elõdei, az Éjszaka külsõben hõsei tették esõáztatta éjeken. Hol vannak már ‘68 társadalomformáló eszméi? Már a csalódás dezilluzionizmusa is oda. Csak a filmes forma szab hasonló keretet; a vállon idegesen, dinamikusan billegõ kamera, a hektikus vágás, az urbánus kulissza, meg az a furcsa hideg-idegenség, amely a szereplõk közti teret kitölti. Élet-érzés film ez is. Az Európa-szerte leginkább fertõzött párizsi fiatalság magára ismer benne. A jövõtõl való irracionális félelembe immár a betegség képe vetíthetõ bele. Nem hiábavaló többé a szeretetlenség, a közöny, sem az örök magányba zártság nárcisztikul öngyûlölete, mert – bár súlyos kimondani – a Collard által megjelenített AIDS a megváltás ígéretét kínálja. Kihívás, megmérettetés annak, aki addig csak tévelygett az élet nyitott térségein, aki a szabadosság aprópénzére váltotta a szabadság kincsét. A rendezõ alakította HIV-fertõzött Jeant hiába kísérti meg utoljára a szerelemben rejlõ szabadság esélye, mert vagy emberileg képtelen immár, vagy a halál keserû lehelete fosztja meg attól, hogy a szeretetért szeresse Laurát, a romlatlan kamaszlányt. Tovább ûzi ótvaros kis izgalmait, valami kényszer újra meg újra lehajtja a Szajna-part elhagyatott áruraktáraihoz, ahol a förtelem tenyészik, ahol ideges-félénk férfiak esnek ismeretlenül egymásnak mohó kielégítetlenséggel. Sem itt, sem Laura ágyában nem szabadulhat a magány terhétõl, hiába osztja meg másokkal, hiába szórja szét, terjeszti a kórt. Elõször a lánnyal is úgy szeretkezik, hogy nem húz óvszert magára. Legközelebb már a lány utasítja el, hogy védekezzenek. Áldozat és gyilkos, akiben a végzet és a szenvedély dolgozik. Akár a Betty Blue-ban, csakhogy itt az AIDS lép az érzelmi és szellemi érzékenységet, szenvedélyességet, különösséget hordozó elmebaj helyébe, s válik a múltszázada tüdõbaj és a fin du siécle szifiliszének romantikus örökébe. A lány hogy hogy nem elkerüli a fertõzést, kívül reked azon a nemzetek fölötti láncolaton, amelyhez valamelyik vad éjszakán válthatott volna örökös tagsági kártyát magának. Ám ezzel a megõrzött életeséllyel a felkentek kasztján kívüli normálisak életére ítéltetett, amelybõl hiányzik a végzetes tétjáték értelmet adó izgalma. Kedves és szép még lehet, bölcs már soha.