Deák Dániel
A zenés vetélkedők jegyében telt az ősz a két nagy kereskedelmi televíziónál. Mire ment a tv2 a kipróbált Megasztárral a piacvezető RTL Klub nemzetközi licenc alapján készült X-Faktora ellen?
A hazai kertévés biznisz alighanem az Apokalipszis lovasainak megjelenéséig arról szól majd, hogy a tv2 szeretne nyomába érni a piacvezető RTL Klubnak – nem kell azonban megijedni, a végítélet hírnökei a televíziók számára a digitális átállás jószándékú bitjei lesznek, amelyek nem elpusztítani, hanem átalakítani hivatottak a tévés piacot. Nagyon várjuk már őket, azonban sajnos még egy kicsit türelmesnek kell lennünk; addig is nézhetjük, mire mennek egymással a mi kis gigászaink. Vagy legalábbis Akhilleuszunk és a teknősünk, hiszen ez is olyan verseny, aminek borítékolni lehet a végeredményét.
Ezúttal a zenei tehetségkutatók mérkőznek meg, ami a szokásosnál izgalmasabbnak ígérkezik, hiszen e műfajban a tv2 elég ügyes: a valaha volt talán legsikeresebb, szőrös szívű kritikusokat is megindító műsora, a Megasztár már az ötödik szériáját kezdte meg ősszel. Az RTL Klub pedig bevásárolt: saját barkácsolás helyett megvette a brit The X-Factor műsor világszerte sikeres licencét, és még a címet is igen pontosan adaptálta: így született meg az X-Faktor.
A kritikusok csodák csodájára nem tévedtek: a Megasztár első három évadja így visszatekintve is elég fontosnak tűnik. Több szempontból is. A műsor magában hordozta azt, ami egy sikeres show elengedhetetlen kelléke: személyes, izgalmas történeteket láttunk – és most egyelőre tegyük zárójelbe, hogy ezek milyen médiaipari kontextusban születtek, vagy milyen folytatásuk lett. Ráadásul valóban tartalmas, az egyéni tehetségre és önmegvalósításra épülő sztorik kerültek képernyőre: az árvaházban felnövő cigánylány (Oláh Ibolya); a túlsúlyos, szétcsúfolt vidéki lány (Tóth Vera); a társadalom peremén egyensúlyozó roma rakodómunkás (Molnár Ferenc Caramel) vagy az újvidéki Rúzsa Magdi dalra fakadt, és Magyarország meghallotta őket – a hangjukat, történetüket egyaránt. (Tavaly az angol Britain’s Got Talentben ilyen világraszóló történet volt a középkorú kövér, rút, de álomhangú énekesnő Susan Boyle felemelkedésének sztorija.) Egyes merészebb reménykedők egyenesen a roma integráció megoldását várták a produkciótól – nos, ők sajnos tévedtek.
Aztán az újabb és újabb szériák ellaposodtak, a csatornának nem sikerült megtalálni, felépíteni hasonlóan izgalmas sztorikat, no meg a magyar könnyűzene piactere sincs akkora, hogy helyet szorítson évente tucatnyi új tehetségnek. Úgy tűnik, a zenei tehetségkutatók életében van egy rövid hőskor, majd az utánjátszás, újabb bőrök lehúzása következik. Így volt ez a táncdalfesztiválok idején is, jóllehet akkor lényegesen egyszerűbb volt a médiapiaci helyzet – mindenki azt nézte, ami a tévében ment, mégis a ’60-as évek első pár fesztiválja volt kiemelkedően sikeres és emlékezetes.
Persze az RTL Klub sem szűz a tehetségkutatók világában, több sikeres műsort (Dalnokok ligája, Csillag születik) kivitelezésén vannak túl – a legkiélezettebb verseny azonban idén ősszel kezdődött a csatornák házi énekesei között. Illetve kezdődött volna, hiszen a tv2 rögtön a meccs elején megfutamodott: az eredetileg kijelölt szombati főműsoridő helyett péntekre menekítette a vetélkedőt. Tehát hamar kiderült, hogy a csatornák erősorrendje idén sem fordul meg; sajnálhatjuk a tv2 döntését, mert izgalmasabb lett volna párhuzamosan nézni a két show-t, ráadásul egymás után két zenés tehetségkutatót nézni még egy, a mienknél nagyságrendekkel népesebb, nagyobb merítéssel bíró országban is embert próbáló feladat lenne.
Mint minden valamire való show, a tehetségkutató is a cirkusz és a színház határán egyensúlyoz. Cirkuszi mivolta elsősorban a műsor első szakaszában érhető tetten: ilyenkor bátran lehet nevetni a 15 perc hírnevet kiaknázó zenebohócokon (lásd a nyári Bikicsunáj-hisztériát), az önjelölt, naivan botfülű blahalujzákon, ám a drámát már itt sem mérik szűken – mindig vannak „igazságtalanul” kiesők, akiknek szempillantás alatt szertefoszlik az álmuk. Majd jönnek az élő adások, amelyek már egyértelműen a drámai csúcspontokra vannak kihegyezve. A műsor narratívája szerint ebben a szakaszban már mindenki „jó”, kiemelkedően tehetséges, csak az adott helyzet, és a sokszor kontrollálhatatlannak tűnő nézői akarat dönti el, kik közül búcsúztat el valakit hetente nehéz szívvel a zsűri. A bahtyini karnevál elemeit megidéző műsor fontos eleme a közönség – úgy a képernyők előtt ülők, mint a helyszínen csápolók. Előbbiek szavazataikkal befolyásolják a versenyt, utóbbiak intenzíven tetszést vagy nemtetszést nyilvánítanak a produkciók közben vagy a zsűritagok vélemény-nyilvánítását követően. Tehát minden a demokrácia jegyében zajlik, aminek persze nagy része illúzió csupán: az élő adást tapsemberek koordinálják, a versenyzők népszerűsége pedig jól tudjuk, milyen egyszerűen befolyásolható például egy-egy Fókusz vagy Aktív-szerepléssel.
Mint a fentiekből is látható, a két műsor alapvetései azonosak, a különbségek észleléséhez közelebb kell lépnünk. Az X-Faktor licence nem véletlenül állta ki több mint 30 ország televíziós főműsoridejének próbáját – azok a nüansznyinak tűnő eltérések, amelyek a két show-t megkülönböztetik egymástól, mint például az X-Faktor mentori rendszere, sokat dobnak a műsor dramaturgiáján. Az RTL Klub műsora a versenyzőket különböző kategóriákra osztja: fiúk, lányok, csapatok, és így tovább; minden csapatért egy mentor felelős (ők a zsűritagok is egyúttal). Így személyes szálak fonják feszesebbre a narratívát, érezhetően nagyobb tétje van egy-egy műsorszámnak – majd a reakciókat persze nem ritkán túljátsszák a mentorok, kíváncsi lennék, mennyi szemcseppet szerzett be a produkció, hogy segítse a sírásban a zsűritagokat, akik ha kell, ha nem, könnyeznek szorgalmasan.
Dizájnban az X-Faktor nagyszabásúbbnak tűnik a Megasztárnál: a világos díszletek harmonikusabbak, jobban passzolnak hozzájuk a visszafogottabb jelmezek és az egész show egy tágas térben játszódik, míg a Megasztár kisebb, sötétebb tónusú stúdiója inkább klausztrofób hatást kelt. Pedig a tv2 igyekezete tetten érhető: külön alműsort hozott létre Divatdiktátorok címmel a fellépők ruháját tervező stylist-csapat munkájának dokumentálására. Ez külön megér egy misét, hiszen egy jónak tűnő ötlet közepes megvalósítása az egész show kárára lehet: látványosan esetlegesnek, koncepciótlannak tűnnek a jelmezterverzők munkái, amit gyakran még a zsűri is szóvá tesz – ritka és árulkodó az ilyen kiszólás a profi produkciókból. Ezen a problémán keresztül érthetővé válik, miért nem, vagy csak nagyon ritkán fogadják be az előadók saját dalait a műsorok. A kipróbált recept – a sláger sokkal kevesebb kockázatot jelent: a mainstream kereskedelmi tévézés sikere pedig a kockázatok minimalizálásában rejlik. Akinek ez nem tetszik, az – még egy darabig – mehet a netre, ott fel lehet rakni az összes zsetont a pirosra, hiszen a bukás nem jár katasztrófával, a győztes pedig mindent visz. Aki ezt a gondolkodást várja a kertévéktől, az nagyon eltévesztette a ház, illetve a távkapcsoló gombjának számát.
Ami a tartalom színvonalát illeti, abban már jóval kiegyensúlyozottabb a verseny – így a döntők feléhez közeledve inkább a Megasztár tűnik hajszálnyival erősebbnek. Első közelítésre mindkét műsor egy közepes színvonalú karaoke-fesztiválnak tűnik, hiszen többségében jól ismert angolszász popzenét adnak elő a versenyzők, időnként kiborító angolsággal, még rosszabb esetben hamis hangokon. Ezek a pillanatok kellőképpen kínosak ahhoz, hogy ne tudjuk eldönteni: sajnáljuk vagy megmosolyogjuk a zeneileg kiválóan képzett Presser Gábort vagy Malek Miklóst, akiknek jó képet kell vágniuk egy teljességgel félreénekelt produkció közben és után – mert, mint feljebb említettük, a döntőkben a zsűri csak nagyon visszafogottan, atyáskodóan kritizál(hat)ja a versenyzőket, kivéve Friderikusz Sándort, akinek éppen az intrikus a szerepköre, éppen ezért megjegyzéseit rögtön idézőjelek közé teszik az előadók és a nézők egyaránt.
Mindkét műsorban vannak előadói tehetségek, akik sokra vihetik. Kérdés, hogy képesek-e személyes hőssé válni, képesek-e a saját történetüket megalkotni és elmesél(tet)ni, ahogyan az a Megasztár első győzteseinek sikerült. Mert hiába énekel tisztán Takács Nikolas és Kállay-Saunders András, hiába van fantázia Király L. Norbertben, Djordjevic Istvánban vagy a 11 éves Patai Annában, ha nem találják meg szerepüket a nép fiaként/lányaként, önmegvalósító tehetségként vagy egyéb, jól megfogható hősként, akkor egy tévéműsor epizódszereplői maradnak csupán. Üde színfoltjai a műsornak a csapatok, például az X-Faktor Non Stop-ja vagy a Megasztár Fivérek-je, ám annak ellenére, hogy magas színvonalú és egyedi produkciót nyújtanak, sorra esnek ki, hiszen az újkori zenés tehetségkutatók az egyéni hősökről szólnak. Mint ahogy a feltörekvő, alulról jövő ígéretekről – ennek esett áldozatául a profi, rendkívül képzett énekesként ringbe szálló Bolyki Balázs, aki túl korán búcsúzni kényszerült, mert előadói személyisége, professzionális háttere nem fért bele a műsor koncepciójába.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/12 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10418 |
