Wostry Ferenc
A 2010-es Cinefest egyik csúcspontja egy hetven éves filmklasszikus vetítése volt.
Ha emlékezetem nem csal – persze újságírómód utánanézhetnék, de hát miért éppen most kezdjem el – idén éppen negyedszerre látott vendégül szeptemberben Miskolc, bár maga a Cinefest már a hetedik születésnapját ünnepelhette. Hely hiányában nem fogok kitérni a kiváló hangulat taglalására; a szervezők évről-évre, az anyagi akadályokkal Szent Györgyként harcolva igyekeznek – minimális pénzből –, a vendégeknek egy hétre fesztiválhangulatot teremteni.
Ugyancsak a helyszűke miatt nem fogok tudni kitérni az összes nagyjátékfilmre. A cikkben tárgyalt alkotások jelentették számomra a 7. Cinefest érdekes színfoltjait, ám nem feltétlenül ezek voltak azok a filmek, amelyeket a zsűri később díjakkal jutalmazott.
Csendességük miatt, filmjei szokatlan-amerikaisága miatt feledkezik meg arról az ember, hogy Barry Levinson még mindig az USA egyik legérdekesebb rendezője. Eklektikus karrierje, a XXI. század elejére kiérdemelt szinte-elfeledettsége szabadságot ad neki, egy negyven éves karrier remek alkotásai által megharcolt becsületet. Mintha már nem hajtaná a sikert: csak és kizárólag a minőség érdekli. A You don’t know Jack a HBO-nak készült, mégsem vérzik tévéfilmes stigmáktól.
A film a nyolcvanas évektől dolgozza fel Jack Kevorkian életét. Az orvos az Egyesült Államok egyik leghírhedtebb (média)személyisége, bár nem annak indult. Kevorkian az euthanázia messiása, hírnöke és gyakorlója, aki több száz páciensét segítette át a szenvedésből a tisztes (amennyire az tisztes lehet) halálba. Karrierjének, ha nevezhetjük így, utolsó húsz évét taglalja a film, egészen bebörtönzéséig. Levinson pragmatikus, ugyanakkor gördülékeny stílusban tárja elénk ezt a botrányokkal és etikai turbulenciával teli életet. Al Pacino a címszerepben pedig egész egyszerűen szenzációs, évek óta nem volt ennyire meggyőző.
Katarzyna Roslaniec Mall Girls című filmje érdekes mellélövés, hibáival együtt is érezni a belőle jövő akarást. A film okosabbnak szeretne látszani, mint amilyen, és problémafelvetése, illetve az ezekre adott megoldásai sematikusak, már-már műfaj-sablonosak. Ettől függetlenül őszintesége egyértelmű. A történet többé-kevésbé Masata Harada szenzációs Bounce Ko Gals-ának kelet-európai verziója, de csak azért érződik annak, mert a bevásárlóközpontok negatív kultúrája és a szeretethiány miatt kurvává züllő tinilányok társadalmi szimptómája univerzális.
Alicja zárkózott kislány, aki eleinte sehogy sem tud a társai közé beilleszkedni, majd három olyan osztálytársnőjével barátkozik össze, akik igazi material girl-ök, vad plázacsajok; akiket azon kívül, hogy megvegyék, amit megkívánnak, szó szerint semmi nem érdekel, és lefekszenek akárkivel, aki egy mobiltelefonnyi összeget letesz az asztalra – sőt, gyakran kevesebbért is kaphatóak. Alicja elkezd velük lefelé rohanni a lejtőn, és egyáltalán nem biztos, hogy meg fog tudni állni.
A filmbeli alakítások kissé elnagyoltak, mint ahogy a Mall Girls egészének sem ártott volna némi visszafogottság. Szimbolizmusa túlságosan egyértelmű, főleg a legutolsó beállítás szájbarágós, de, amíg odáig elérünk, többé-kevésbé kiszámítható, ám a maga csiricsáré módján szórakoztató tanmese-tragédiát nézhetünk.
És ha már melodráma és ázsiai utánérzés: Lee Daniels fesztiválsikere láttán (a teljes cím: Precious – based on the Novel Push by Sapphire) nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a készítők néhányszor megmerítkezhettek Tetsuya Nakashima japán sikerfilmjében (Memories of Matsuko), ugyanis a stílus, amellyel a történethez közelítettek, enyhén szólva hasonló, bár visszafogottabb. Míg Nakashima filmje a vizualitást a végletekig kihajtja, az érzékek ellen szó szerint háborút indítva, és stratégiája a történet kompromisszummentes szörnyűségeivel kombinálva egyfajta Lars Von Trieres filmbonbont produkál, addig Daniels visszaretten. A társadalom és a családja által végletekig kínzott Precious Matsukóhoz hasonlóan álomvilágba menekül, és elképzelt élete musicalek, blaxploitationos stíluselemek és az amerikai trashkultúra keverékeként nyújt számára mentális kiutat. Egy ennyire szörnyű élet nem végződhet jól, Daniels mégis happy-endet kreál egy olyan világba, amelyben a megváltás hamisan hat. A főszerepet játszó Gabourney Sidibe lenyűgöző, ám még rajta is túltesz az egyébként standup komikus Mo’nique, aki fékezhetetlen, brutális intenzitással teremti meg a lány kegyetlen, félőrült anyját. Rettenetesen jó alakítás.
A bolgár Kamen Kalev Eastern Plays-e a Mall Girls-szel rokon, a kelet-európai fiatalok vélt kiúttalanságát veti vászonra, bár míg a lengyel film az okokat igyekszik patológus módjára közszemlére tenni, addig Kalev megoldások után kutat, és éppen ettől lesz munkája rendkívül szimpatikus. Az Eastern Plays egy testvérpár története: a harmincas évei közepén járó Itso tehetséges művész, a karrierje ugyanakkor nem tart semerre sem, és állandó kapcsolatra sem képes. Öccse, Georgi skinheadnek áll, mert az unalom és a szegénység nem nyújt az energiái levezetésére más lehetőséget. Itso élete megváltozni látszik, amikor összeismerkedik egy török lánnyal, akinek az apját éppen Georgi haverjai verik össze, Georgi pedig meghasonul, amikor látja, mire képesek azok, akik, remélte, kivezetik élete zsákutcájából. Végül a sors közbelép, és semmi sem alakul úgy ahogy tervezték. A legszebb az Eastern Plays-ben, hogy igazi életszag árad belőle, köszönhetően a fordulatos, mégis lebegős forgatókönyvnek, a stílusos rendezésnek és a főszereplő Christo Christov manírok nélküli alakításának – manírok nélküli, mivel amatőr: saját magát játssza a filmben (a forgatás befejezése után nem sokkal autóbalesetben meghalt.)
A realitás adja a francia The Father of My Children magját is. A sajtókönyv és külföldi cikkek szerint a történetet Humbert Balsam, Tarr Béla producerének öngyilkossága inspirálta. A Father of My Children a maga módján, mondhatni, sunyi film, és írom ezt a lehető legpozitívabb értelemben. Az első óra a férfi családi életének és a munkája problémáinak bemutatásával telik, azonban pszichéjébe csak elejtett mondataiból kapunk belátást. Minden gondjával, bajával egyetemben már-már lírai az atmoszféra, bár egyfajta nyugtalan izzás ennek ellenére állandó. Mint az életben: a kimondatlan dolgok darálják le az embert. Legújabb produkciójának anyagi gondjai a kétségbeesésbe kergetik, és a film felénél a nyílt utcán főbe lövi magát. Rendkívül hatásos, sokkszerű jelenet. A film hangulata szó szerint megtörik, és a második fele már a gyász feltérképezésével telik, a sötétbe túrással, azzal, hogy Mia Hansen-Love rendezőnő megpróbálja feltérképezni, hogy ez a legönzőbb aktus, saját életünk eldobása milyen hatással vannak azokra, akiket szerettünk, és akik voltak annyira önzetlenek, hogy viszont szerettek. Egészen kiváló ez a természetes képekkel operáló, csendes francia film – mellőzi a harsány motívumokat, és ettől csak megrázóbb.
Hadd zárjam a cikket a 7. Cinefesten látott kedvenc filmemmel, amely ugyan korának köszönhetően nem versenyezhetett a többivel, mégis: egy hetven éves klasszikus nyilván rendelkezik annyi pozitívummal, amennyi garantálja minőségét, így hallgatni sem szabad róla. Főleg, hogy a film erősen magyar vonatkozású, és itthon szinte egyáltalán nem ismerik. Bűn!
Korda Zoltán britanniai uralkodásának csúcsán, 1939-ben rendezi meg A négy tollt, minden idők egyik legjobb kalandfilmjét. Nem csupán azért minden idők legjobbja, mert a története epikus; nem csupán azért, mert a helyszíneinek autentikussága átütő, és nem csupán azért, mert színészei egytől egyig lenyűgözőek. A lényeg a felszín alatt bújik meg: olyan erős, morális problémák és konvenciók adják a sztori gerincét, amelyeknek komolyan vétele a mai világban szinte nevetségesnek hat, ugyanakkor birodalmakat segített felemelkedni és hiányuk azokat elveszejtette.
A tiszti családból származó Harry Faversham aznap mond le posztjáról, amikor a brit hadsereg egyiptomi hadjáratra indul. Látszólagos gyávasága családjának és barátainak egyaránt nagy szégyen. Utóbbiak – katonák egytől egyig – madártollakat küldenek neki ajándékba, ez megvetésük jele. Favershamet eltaszítja magától mindenki, ő pedig úgy igyekszik bebizonyítani bátorságát, hogy álruhában elindul az egyiptomi hadszíntéren fogságba esett bajtársait megmenteni.
Kétségtelen, hogy logikát hiába keresünk ebben a történetben, persze ez teljesen felesleges is: a lényeg a tollak feladóikhoz való visszajuttatása, tűzön-vízen és főleg sivatagon keresztül; egy hatalmas sztori a lehető legszórakoztatóbb módon történő filmre vitele, amelyben az élet apróságait régen meghaladott hősök vívják már-már mondai harcukat valami olyasmiért, amely a XXI. század elején idegen szóként hat: a becsületükért.
http://filmvilag.blog.hu/2010/10/07/cinefest_7
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/10 . old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10410 |
