Kozma György
Gyanús nekem ezeknek a náciknak a realitásfoka. Nem kétlem, hogy jó érzés régi jelmezekben járni és bátorságérzetet ad védteleneket agyba-fõbe verni. De nagyon könnyû az erre való túlzott odafigyeléssel nem észrevenni egy csomó kevésbé fotogén, szándékos galádságot és aljasságot. Könnyû a nácikat gyûlölni, s közben elfelejteni, hogy éppen a gyûlöletrõl és a haragról kéne leszoktatni magunkat.
„Láthatatlan filmek II. (In-)Tolerancia 93” címmel rendezett vetítéssorozatot a Pro Helvetia, a Szindbád, a Montázs 2000 és a Mokép a Mûvész és a Toldi moziban. Az igazán vonzó nagyfilmek (Spike Lee: Malcolm X; Resnais: Szerelmem Hirosima; Fassbinder több mûve) mellett Jancsó kisfilmjei, Szirtes Sade márkija és a Pesty Fekete Doboz-összeállítása adták a fesztivál gerincét, miközben az igazi csemegék az ismeretlen nevû külföldi rendezõk kisfilmjei és videói voltak. Az érdeklõdés olyan nagy volt, hogy idõnként újságírói igazolvánnyal sem lehetett bejutni. Mikor megkérdeztem az egyik szervezõt, hogy tulajdonképpen mirõl szól ez a fesztivál, azt válaszolta: „A kisebbségekrõl. Mint a homokosok, a nácik, a zsidók:’
Nem tudom, hogy hol az evidencia határa. Hogy mennyire lehet az áldozatot egy kalap alá venni a gyilkossal? Õ azért segített szervezni, mert igazságtalanságok ellen akarja felemelni a szavát, úgyhogy a legsemlegesebb módon próbálok meg válaszolni neki: – Engem speciel a nácik nem érdekelnek. – Ha következetes lenne, mondhatná erre, hogy igenis kell, hogy érdekeljenek. Még a napilapokban is benne volt, hogy a Mûvész moziban a skinheadek egy film kapcsán büszkén vállalták az elnök kifütyülését. S nemrégiben történt az is, hogy a skinheadek elvbarátaival állítólag szimpatizáló tévés vezetés megszüntetett egy liberális hírmûsort, épp az elnökellenes skinhead-tüntetés tálalása kapcsán. Gyanús nekem ezeknek a náciknak a realitásfoka. Nem kétlem, hogy jó érzés régi jelmezekben járni és bátorságérzetet ad védteleneket agyba-fõbe verni. De nagyon könnyû az errevaló túlzott odafigyeléssel nem észrevenni egy csomó kevésbé fotogén szándékos galádságot és aljasságot. Könnyû a nácikat gyûlölni, s közben elfelejteni, hogy éppen a gyûlöletrõl és a haragról kéne leszoktatni magunkat.
Egy filmben (Gerhard Faul: KZ-Hersbruck) panaszkodnak sírós hangon meggyötört, tábort járt agg zsidók arról, hogy fájdalmaikat nem tisztelik, banalizálják a külvilágban egyesek. Majd rögtön utána a következõ kisfilmben ugyanilyen megható hangon panaszolják a melegek, hogy a zsidók vallási parancsaik miatt nem fogadják be õket. Az a nézõ, akiben még ezek után maradt fölösleges részvét, együttérezhetett azokkal a meleg skinheadekkel, akik azt sérelmezték, hogy egyesek egy kalap alá veszik õket a vérszomjas gyilkos kopaszokkal, pedig õk csak stiláris és érzéki önmegvalósítás okán kopaszok...
Gerry Beitel Bonjour! Shalom! címû filmje egy kanadai francia negyedbe költözõ haszid (vallásos) zsidó csoportkommunikációs nehézségeirõl szól. Ahhoz képest, hogy semleges hangon próbál tudósítani, meglepõen hangsúlyos a nemvallásos nemzsidó közeg értetlensége, hisz minden idegesítõen furcsa számukra, a haszid hajfonattól, fekete ruhától kezdve a zsinagógákban hajlongva Bibliát tanulókig. (A „talmud” szó egyszerûen tanulást jelent. Tóra tanulást. A tóra – Mózes könyvei – héberül egyszerûen „tan”). Ez a „mellékes” információ nem hangzik el, de látjuk a férfiakat hajlongani a bonyolult ókori és hatodik századi és tizenharmadik századi magyarázatok felett, s jóakaratú hangú kommentátor közli, hogy a „haszid férfiak sosem járnak egyetemre,” mely állítás ma magyarázat nélkül, csak azt jelenti, hogy tanulatlan bunkók.... A franciák hûvös idegenkedése nem feltétlenül bántó, de a nemvallásos zsidó riporter értetlensége fölösleges – kötelessége lenne elmondania e filmnek, hogy miért fontos és kedves szokás akár a hajlongás olvasás közben, akár a fekete ruha (a monda szerint a Noé-féle szivárvány színeinek összessége), akár a (Bibliában elõírt) hajfonat, a pajesz. A nemvallásosok logikája egyszerû és érthetõ: ami más, az zavar, megkérdõjelezi az önértékemet (s még nem vagyok képes másoktól függetlenül – sõt, tulajdonaimtól függetlenül – feltétlenül értékesnek tartani magam...) A vallásosok logikája – hogy a zsidó (e szó visszhangzót jelent, így érthetõbb!) „isten” (akinek nagybetûs neve egyértelmûen – minden lexikon és nyelvkönyv szerint – a létige egy alakja, vagyis a Lét Ura) olyan elvont („kádes”, szent), hogy – emberi nyelven – azt „kéri”, „legyen neked emlékeztetõ jel”! A pihenõnap (a sabbat pihenést jelent), a kóser (alkalmas) kaja, a hajviselet és a többi apróság tehát „jel”, amely az örökkévalóra (és utánzandó tulajdonságaira, a türelemre, a részvétre, a kedvességre) emlékeztet. Ennyi. Nem több, nem kevesebb. Ezeket a jeleket lenézõen „külsõségesnek” szokás nevezni, mintha az állandó bibliai szövegolvasás nem tartozna hozzájuk, vagy mintha bizonyított volna, hogy ami látható és külsõ, az nem hathat „bensõségesen”.... Nemcsak ennél a filmnél, de sokszor, amikor a zsidók körüli félreértésekrõl olvasok, az az érzésem, hogy csak a lényeget – a zsidók és Isten viszonyát, a „léteztetõ visszhangzásának” az utódvallásoknál régibb koncepcióját, (mert minden más esetben igenis végsõ érv lehet, ha valami „régibb”!) az elhagyhatatlan „jeleket” – felejtjük el. Értetlenségbõl, a jószívûség és nagylelkûség hiányából, mert nem akarjuk megérteni a zsidó vallás ezredéves üzenetét (ha idézgetjük is a mózesi „szeresd...” parancsot). S ebbõl következõen elfelejtjük azt is, hogy a zsidóellenesség kiindulópontja mindig a pogány egománia („én döntöm el, mit imádok”, „szerintem nem így kéne imádni..”) és az én-bõl az imákkal, parancsokkal kilépõ egyistenhit ütközése. Ezért nem véletlen, – hanem pszichológiailag érthetõ – a homó nácik léte (mely jelenségrõl, s a nácizmus pogány eredetérõl nem e fesztiválon értesülhettünk elõször). Érdekes és kicsit bosszantó sorban nézni ezeket a filmeket, ahogy mind valami fontosat kerülget. Értelmes filmek, sok információval, de a film médiuma talán nem alkalmas az elvontabb eszmefuttatásra – mindenesetre mindig lehuppantjáé a nézõt, aki csak annyit tud egy film végén, mint az elején: hogy a melegek furák, viszolyogtatók, a zsidók szintén, a nácik szintúgy. Nemcsak ebbõl a filmbõl hiányolom a zsidó vallás logikáját – a skineket bemutató Stephen Leonhoff-film sem merte artikulálni azt a kérdést, hogy miért érezzük olyan evidensnek, hogy a nácik nem szerethetik a homókat – pedig ez egy zsidó elõírás. Valójában, ha már épp a könnyen támadható, de végül is kikezdhetetlen; egyistenhit mellett ez az egyetlen pont (a homó-ellenesség), ami miatt valóban erkölcsileg kérdõre vonhatók a zsidó vallás egyes szigorú képviselõi. Hiszen, ha igaz az, hogy a melegség veleszületett és látjuk a történelembõl, – valamint Marc Huestis kitûnõ homó élmény-riportjaiból (Sex is...) hogy minden kényszer ellenére fennáll, akkor „Isten” saját szabályai szerint igazságtalan a világi jellegû büntetésük, mely csak fölösleges szenvedést okoz, ahogy ezt Pálfi Balázs Testi munka címû riportfilmjében is láthatjuk a pályaudvarokon lakó román heteró prosti srácok esetében, egyikük naponta „bocsánatot kér az Úrtól”... (Persze rögtön megjegyzem, nem „a vallás” okoz szenvedést, nem a „zsidók”, hanem ez az értelmezéssel nem enyhített – mellesleg perzsa eredetû – bibliai tétel.) Az elmúlt ötezer év leglényegesebb kérdése az, hogy mi jót kap az, aki betartva a vallást, igyekszik mindig jó (segítõkész, stb.) lenni, mint a vallásosok, vagy – hiszen szabad az ember! – úgy dönt, hogy egy elvont „Világ Uránál” fontosabb, amit az énje éppen érez, s ennek nevében nemcsak lehet, de kell is ártani, gonosznak lenni, erõszakoskodni, gyilkolni. Jób panasza, a dávidi zsoltárban megénekelt „meddig virul a gonosz?” kérdése merülhetne föl e filmek láttán talán. S ezért már érdemes megrendezni egy ilyen fesztivált akár harminc nézõnek – akár tíznek is.
Két ember is nehezen él együtt, hát még két különbözõ kultúra. Laurent Vivien Utazás Traparba címû filmje avantgard képsor, amelyben egy válságba kerülõ fiatal festõ (képét egy folyóba dobja) két lányismerõse között szövõdik intim kapcsolat. Amikor a fiú drámaian kijelenti, hogy õ nem bír (vagyis nem akar) festeni s a lány ezen felháborodik, barátnõje vállán zokogva, nekem egyszerû nézõként rögtön az jutott eszembe, hogy ha számla szempontból olyan fontos az a kép, mért nem fejezi be a lány? Ezután hosszabb idõt töltöttem az elõcsarnokban beszélgetve, amikor észrevettem, hogy a sapkám valószínûleg bentmaradt. A két lány iz ágyban feküdt és az egyik így kiáltott:
– Én talán nem tudom megfesteni azt a képet?
Dehogynem. Mindenki mindent tud. Mindenki tud szeretkezni, mindenki tud filmet csinálni, mindenki tud lényeges kérdésekrõl véleményt nyilvánítani.
Egyszer meg kéne már rendezni a Közhelyes Állítások Fesztiválját is.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/02 26-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1041 |
