Harmat Eszter
A Dialëktus Fesztivál egy hete alatt párszáz forintért lehetett világot látni, és találkozni rodeóbajnok gaucsókkal, pigmeusokkal és szociálisan érzékeny szuperhősökkel.
Financiális nehézségek miatt idén kora tavasz helyett júniusban rendezték meg a 6. Dialëktus Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál. Talán a nyári szünet, vagy a zöld gyep rangadói vonták el a figyelmet a fehér vászonról, mindenesetre nemcsak az időjárás, hanem az érdeklődés is jóval enyhébb volt a megszokottnál. A záróünnepségen elégedett tapssal jutalmazott ezer feletti nézőszám valóban szépen cseng, ám aki ellátogatott a vetítésekre, tudhatja, hogy finoman szólva sem kellett tülekedni az üres helyekért.
Megközelítések, témák, kivitelezési módok sokszínűsége mellett helyenként a színvonal terén is akadt némi nem kívánt változatosság. A választott témát néhol kicsit sántikálva, megbicsakló léptekkel, túl komótosan, vagy éppen felesleges kerülőkkel járták körül az alkotók. Ám kevés kivétellel minden filmben ott rejlett valami olyan érték (érdekfeszítő téma, szokatlan megközelítés, szerethető karakterek, vagy az irántuk való lelkesedés), ami feledtette velünk az apróbb „félrelépéseket”.
Láthattuk a való világ utó- (Detroitban termett) és disztópiáit (Üdvözöljük Észak-Koreában!), lakberendezési ismeretterjesztőnek álcázott szociofilmet (Lekerekítés), és embereket, akik ahelyett, hogy ujjal mutogatnának saját kilátástalan helyzetükre, inkább élhetővé teszik azt, festészettel és diplomával (Hatszáz év után az első), zenével (Szevdah), vagy művészi szintű disznóvágással (Malaccal teljes). A mustra egy hete alatt párszáz forintért lehetett világot látni, és találkozni rodeóbajnok gaucsókkal (Gaucsók - aki nem száll fel, nem eshet le), identitásukért és életterükért küzdő pigmeusokkal (Bagyéli pigmeusok a világ peremén), telefonon elefántot rendelő hindi-német vallási vezetővel (Újjászületés Vesztfáliában), vagy közérteket fosztogató, szociálisan érzékeny szuperhősökkel (Szuperhősök). A fesztivál programjában nagy hangsúlyt kaptak a nők, akik a kormány mögött (Afgán nők a kormány mögött) vagy mikrofon előtt (Dzsungelrádió), egyedül egy kamerával (A Hold tebenned), vagy csapatban, egy hadosztálynyi plüssmacival (Bevállalós nénikék) küzdenek az elnyomás ellen.
Az elmúlt évekhez hasonlóan nem az extremitást, a megbotránkoztatást tűzték zászlójukra a filmesek, hanem a mindennapok meséit, melyek azonban a maguk emberi léptékeivel is eljutottak a határokig, legyen szó földrajzi, politikai választóvonalról, vagy éppen a műfaj és az etika szabta határokról. A jelenkor egyik legtöbbet vitatott határa izraeliek és a palesztinok között húzódik. Konfliktusuk történelmi-, vallási-, politikai- és egyéni igazságok olyan szövevényes hálója, melyben nekünk, kívülállóknak nemhogy választ adni, de még helytálló kérdést feltenni is igazi kihívás. Éppen ezért különösen érdekes, hogy mit kezd ezzel a komplexitással az a bátor dokumentumfilmes, aki a világ egyik legforróbb pontja közelébe merészkedik. A témával foglalkozó két film (Üdvözöljük Hebronban és Muhammad kereszttűzben) palesztin fiatalok szemén keresztül mutatja be azt a világot, ahová a legtöbben csak néhány felszínes pillantást vetnek egy-egy újabb öngyilkos merénylet után. Muhammad egy izraelita egyetemen néz szembe társai megvetésével, míg Leila egy olyan területen éli mindennapjait, ahol szó szerint kőhajításnyira élnek egymástól izraeliek és arabok. Mindkét film legfőbb törekvése, hogy lerombolja az arabok és terroristák közé tett egyenlőségjelet. Ám míg a Muhammad kereszttűzben egy újabb leegyszerűsített egyenletet ír fel a régi helyett, ártatlan áldozatokkal az egyik, és fröcsögő gyűlölködőkkel a másik oldalon, addig az Üdvözöljük Hebronban! igyekszik mindkét oldal igazságait és vétkeit hozzátenni a maga képletéhez. A jók és rosszak drámai, ugyanakkor bosszantóan felületes ellenpontozása helyett itt az erőszak és a féktelen düh testközelbe hozása teremti meg a film feszültségét.
A világ legjobban őrzött határát lépte át egy csapat – fényképezőgéppel és jó sok becherovkával felszerelkezett – cseh turista az Üdvözöljük Észak-Koreában! című filmben. A látvány a legbaljósabb sci-fi jeleneteket idézi: a nyolcsávos (kirakat)autópályán egyetlen autót sem látni, a (kirakat)főtér szobrai mellett Lenin mauzóleuma infantilis legoépítménynek tűnik, miközben a (kirakat)utca (kirakat)házai mellett fegyveres őrök védik a város igazi arcát. Miután világossá válik, hogy Észak-Korea valóságából nem sokat láthatunk, a kamera szép lassan a buzgón fotózgató turisták felé fordul, és megörökíti a film legmegdöbbentőbb jelenetét: azt, ahogy a demokrácia lágy öléből érkező vendégek egymás után hajolnak meg a nagy Kim Il Song szobra előtt.
Míg a két Korea határán fegyveres őrök néznek egymással veszélyes farkasszemet, addig a Németországot kettéosztó fal elvileg már csak a történelemkönyvekben létezik. Tholen Benjamin Határmentiek című filmje a berlini fal közelében épült lakótelepre kalauzol, ahol a régi helyett láthatatlan, ám nem kevésbé áthatolhatatlan falat húztak fel az itt élők: nem betonból, hanem előítéletekből és fröcsögő gyűlöletből. Középosztálybeliek és hajléktalanok, „bennszülött” németek és „betelepült” bevándorlók állnak a két oldalon, melynek csak a neve változik (Wedding és Mitte). A kibékíthetetlenség, úgy tűnik, makacs örökség.
Az előző rendszer hagyatéka kapcsán a saját házunk táján is érdemes körülnézni, szerencsére két rendező révén is megtehettük ezt. A kolozsvári születésű Kós Anna a Securitate kukkolási jegyzőkönyveibe lapozott bele dokumentumfilmjében, míg Papp Gábor Zsigmond Rimmer Gábor, a „magyar James Bond” története kapcsán elevenítette fel az elmúlt rendszer kísérteteit. A rendező ötletes, mégsem tolakodó zsánerfilmes allúziókkal és fegyelmezett szerkesztéssel adott szinte tökéletes keretet egy izgalmas, és a múlt-jelen viszonylatában is sokatmondó történetnek.
Határokat nemcsak térben és időben, de műfajok és kifejezési formák között is találunk, melynek kijelölése és átlépése a teoretikusok és alkotók számára is izgalmas kihívás.
A Dialëktust a kezdet kezdetén az antropológiai filmek mustrájaként hívták életre, ám néhány éve a „közönséges” dokumentumfilm előtt is kitárta kapuit. A nyitás nem csupán gesztus, hanem szükségszerű fejlemény is, hiszen – ahogy azt az idei program sokszínűsége is bizonyítja – szervezőket és teoretikusokat próbáló feladat különböző szekció-skatulyákba gyömöszölni a fesztivál alkotásait. A dokumentumfilmek – és ezen belül az antropológiai vagy etnográfiai filmek – sok tekintetben a kezdetek óta makacsul ellenállnak annak, hogy szépen átlátható műfaji rendbe szerveződjenek. Definiálni, határokat húzni, rendszert és szekciókat alkotni – elkerülhetetlen béklyói az emberi gondolkodásnak, mely kicsit azokhoz a gaucsókhoz teszi hasonlatossá a teoretikusokat, akiket a fesztivál egyik Aranyszarvas-díjas filmjében láthattunk. Egy igazi gaucsót hiába dob le a ló századszor is, mindig visszaszáll. Egyszerűen azért, mert ez a világ(a) rendje.
A fesztivál másik díjnyertes alkotását nemcsak a kritikusok, de a kreatív dokumentumfilm is bátran felvehetné a melegen ajánlott filmek listájára, mert Peter Kerekes bizony csurig töltötte filmjét látványos és frappáns ötletekkel. A költségvetés tekintetében is grandiózus Gulyáságyú alaptézise szerint a történelemhez a katonák gyomrán keresztül vezet az út. Kerekes nekivágott hát Európának, hogy katonai szakácsok élményein és ételein keresztül mutassa be a 20. század vérzivatarait, a második világháborútól ötvenhaton át egészen a délszláv háborúig, miközben megannyi ironikus, vagy éppen drámai kapcsolódási pontot hoz létre az emberiség örök kísér(t)ői, az étel és a háború között. A remek szemmel kiválasztott karakterek a történelem valóságosságát, a – szereplőkkel eljátszatott – szellemes újrajátszások pedig a háború abszurditását adják hozzá e különös gasztro- és időutazáshoz.
A fesztivál másik „blockbustere” a spanyol A Hold tebenned, mely költségvetéséhez méltó ötletességgel teszi fel a kérdést, hogy vajon a fejlett országok emancipált világában miért hallgatunk szemérmesen „azokról a napokról”, és miért nem merjük sokszor még csak leírni sem, hogy menstruáció? Diana Fabianova mindent tudni akar a menzeszről, és nem fél megkérdezni járókelő férfiakat, jógaoktatót, szociológust és kiskamaszt. A válaszok utáni lázas kutatás közepette nem feledkezik meg a nézőről sem: animációs betétekkel és humoros performanszokkal, egy feminista lehengerlő lendületével vezet végig az elméletek sokaságán, az ezoterikától a politikatudományig.
A kreatív dokumentumfilm határait is feszegeti a sci-fikbe illő képekkel mesélő Analogikus sziget, mely egy babonák és kísértethistóriák misztikus ködébe burkolózó közösség világába kalauzol. Az egyik lakótól profán magyarázatot kapunk a hátborzongató történetekre: tudtukon kívül az LSD alapanyagául szolgáló növényt fogyasztottak az ott élők. A rendező a természettudományos távolságtartás helyett a szigetlakók gondolkodásmódjával összhangban enged teret a képzeletnek. A fantasy és a természetfilmek képi világát ötvöző film nemcsak gyönyörködtet, de arra is figyelmeztet, hogy nem árt néha kitekintenünk saját gondolkodásunk béklyóiból.
A verseny másik radikális formanyelvi „határsértője” a diákzsűri által jutalmazott kilenc perces filmetűd, mely akár egy hulladék-újrahasznosító üzemben játszódó musical nyitójelenete is lehetne. A Műanyag és üvegben a szemét gondosan megtervezett útját járhatjuk végig, miközben először a vágás, majd a dolgozók összhangba kerülő mozgása veszi át a gyár sajátos ritmusát, míg végül egy közösen elénekelt dal varázsolja színpaddá a hulladékhalmokat.
A forma helyett az etika határait vizsgálja a cseh Helena Trestikova alkotása. A René egyike volt azon kevés filmeknek, melyek után nem lehet egyszerűen csak kisétálni a moziból, mintha mi sem történt volna. Mert sok minden történt: láttunk egy embert, aki 16 éves kora óta kisebb-nagyobb megszakításokkal börtönben él. Láttunk valakit, aki képességei alapján vezető értelmiségi is lehetett volna (könyvei jelennek meg), de valamiért még csak nem is a legaljára, hanem rögtön az elkülönítőjébe került a társadalomnak. És láttunk egy rendezőt, aki több mint két évtizedig követi nyomon alanya életét, akkor is, amikor az ő lakását is kirabolja, és akkor is, amikor már mindenki más messzire menekült. Trestikova minimalista eszközökkel dolgozó kamerája szigorú következetességgel tartja Renén az objektívját, aki egyre brutálisabb őszinteséggel festi meg saját portréját. A film azonban legalább ilyen erővel és nyíltsággal szól a két ember viszonyáról. René a dokumentumfilmezés legmélyebb és talán legkínosabb etikai kérdéseit szegezi a kamerának, ami mögött nemcsak a rendező, hanem mi nézők is feltehetjük magunknak a kérdést: hol a határ?
Egy évre elegendő gondolkodni és emésztenivalót kaptunk a fesztivál filmjeitől, és csak reménykedhetünk abban, hogy a Dialëktus Kerekes gulyáságyújának hatékonyságával győzi le az anyagi nehézségeket és egy gaucsó lendületével tér vissza 2011-ben is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/06 . old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10407 |
