Varga Balázs
A GoEast a kelet-európai filmek fesztiválja.
A folyamatosan bővülő nemzetközi fesztiválmezőnyben a rendszerváltás óta két nyugat-európai filmfesztivál is akadt, amely a kelet-európai filmekre specializálódva építette fel saját profilját. Nem véletlen, hogy mindkettő német, ahogy az sem, hogy elsőként a lengyel-német határ menti Cottbus, majd az egykoron az orosz arisztokrácia kedvelt üdülőhelyének számító, napjainkban is erős keleti kapcsolatokkal bíró hesseni tartományi központ, Wiesbaden vállalkozott egy ilyen fesztivál megrendezésére. Azok a rajongók, akik azt szeretnék tudni, hogy merre tartanak a kelet-európai régió filmjei, és nem a cseh, román, ukrán vagy magyar fesztiválokat látogatják, valamint az A-kategóriás Karlovy Varyban sem a kelet-európai programot szkennelik, az elmúlt évtizedben Cottbusban vagy Wiesbadenben kerülhettek képbe. Az idén tizedik alkalommal megrendezett wiesbadeni fesztivál egész keresztmetszetét mutatta fel a keleti-régiós filmezésnek. Joszeliani-retrospektívtől a szocialista komédiák felforgató humoráról tartott műhelykonferenciáig, filmfőiskolások találkozójáig, lengyel társadalmi drámától szerb anarchista esszéfilmig szerepelt a fesztiválkínálatban a közép-kelet-európai és a volt szovjet tagköztársaságok filmművészete. Ha átfogó képet nyilvánvalóan nem is adhat egy ilyen rendezvény, azt azért megmutathatja, hogy mit tart érdekesnek a kortárs kelet-európai filmből.
A wiesbadeni fesztivál alapvetően jó ízléssel válogatott, bár a szelekció szempontjai korántsem voltak újak. A kelet-európai film ezek szerint továbbra is akkor érdekes, ha az átalakuló Kelet-Európáról beszél. Nem véletlen, hogy a versenyprogram filmjei lényegében két markáns irányba rendeződtek: az egyik a karcos társadalomkritika, a másik pedig a poszt-apokaliptikus vízió volt. A megérdemelt fődíj is egy olyan alkotásnak járt, amely az örökzöld kisrealista formában tudott erőset, újat, eredetit mutatni. A grúz Levan Kogasvili filmje, a Kint az utcán (Quchis Dgeebi) groteszkbe és tragikomédiába forduló dráma a kiszolgáltatottságról. Nem az az érdekes benne, hogyan bukik el jobb sorsra érdemes középkorú hőse, a munkanélküli díler, aki nem akar egy tizenéves fiút a korrupt rendőrök kezére játszani. Nem is a családokat és barátokat szétziláló vadkapitalizmus ezúttal grúz közegben bemutatott drámája, hanem az, ahogy a szociofilmek sablonjait megmozgatja. A drogbiznisz a filmekben általában ifjúsági vagy szubkultúra-problémaként kerül elő. Itt azonban negyvenes éveikben járó családos férfiak állnak a középpontban. A rendszerváltás vesztesei, akik munka és cél nélkül lebzselnek az utcán, egykori iskolájuk előtt, anyagra vagy valamilyen illegális alkalmi munkára várva. Nap mint nap találkoznak a múltjukkal, ifjúkorukkal (keménykezű egykori tanárnőjük utasítja őket rendre – olykor saját gyermekeik szeme láttára – az ablakból), és összefutnak hajdani barátaikkal, akikből sikeres vállalkozó vagy épp miniszter lett (és akik drága szolgálati kocsikkal hozzák gyermekeiket ugyanebbe az iskolába). Kogasvili filmje azért erős, mert hiteles arcokkal, testközelből, végtelen egyszerűséggel, szájbarágós tanulságok és ítélkezés nélkül vezeti elő magát. Banálisnak tűnik, pedig korántsem egyszerű, hiszen a kiszolgáltatottság történetei nagyon könnyen csúsznak a társadalmi felelősségről vagy az érték nélküli hősök gyengeségét és sodródását kipécéző, didaktikus példázatokba. Ahogy a Szia, Tereska című filmjével az ezredfordulón befutott lengyel Robert Glinski idei alkotása, a lengyel-német határ mellett élő, magukat áruba bocsátó kiskamaszokról szóló moralizáló példázata, a Malackák (Swinki), vagy „a horvát Trainspottingként” beharangozott Áttétek (Metastaze) posztháborús traumával küszködő, céltalan erőszakba és önpusztításba rohanó, menekülő fiataljainak bombasztikus-didaktikus története is megmutatta.
A másik irányt azok az elvonatkoztatott, zárt szituációkat megjelenítő filmek jelentették, melyeknek a nem hétköznapi vagy egyenesen disztopikus közegben játszódó történetei Európa keleti felének kisrealista itt-és-mostja helyett univerzális víziót próbáltak megfogalmazni. A Berlinálén díjazott, a Titanicon vetített és Wiesbadenben is kritikusi elismerést kapott orosz Így ért véget a nyaram (Alekszej Popogrebszkij) jeges-tengeri kutatóállomáson játszódó fagyos egzisztencialista drámája ennek az iránynak az archetipikus történeteket idéző, pszichologizáló ágát, míg Vranik Roland Adása a disztopikus társadalmi allegóriát képviselte. A kisrealizmus és a poszt-apokaliptikus víziók sodrából talán csak Pacskovszky József rendezői díjat elnyert fekete-fehér melodrámája, A vágyakozás napjai lógott ki, amennyiben nem társadalmi látleletet vagy univerzális drámát mutatott be, hanem egy szűkre szabott szerelmi-érzelmi kiszolgáltatottság-történetet.
Egy ilyen közepes méretű, tematikus fesztivál válogatási lehetősége és mozgástere természetesen behatárolt. A barátságos és higgadt wiesbadeni GoEast példája mindenesetre azt mutatja, hogy a kelet-európai film a saját jogán akkor érdekes és életképes, ha a régi hullámok bevett mintáit legalább egy kicsit megmozgatja. És akkor lehet a kelet-európai filmnek Nyugaton is keletje.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/09 48-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10402 |
