Kömlõdi Ferenc
Hevesy könyvének újrakiadása két szempontból is rendkívül fontos: egyrészt (noha a szerzõ a hatvanas évek közepéig át meg átdolgozta) hiteles kordokumentum, másrészt tudományos (de tudálékos szõrszálhasogatástól mentes) elemzés az 1929-ben „elbukó” némafilmrõl.
Hevesy elutasítja a hangosfilmet: a kimondott szó nyelvi (és irodalmi) béklyókba veri az univerzális mozgóképet. „A hang megsemmisíti a csend gyönyörû szépségét, a beszédnél sokkalta kifejezõbb õsi pantomimet, az egyetemes mûvészetet, melyet kínai és indiai gyerekek egyaránt értenek” – nyilatkozta 1928-ban a szerzõ kedvence, Chaplin. Hevesy osztja ezt a nézetet: a Modern idõkkel a némafilmkorszak végérvényesen lezárult, és a diadalmas hangosfilm egyértelmû minõségi romlást eredményez. Visszatérést a színpadi formákhoz. Holott a Lumière-fivérek elindította új mûvészet pontosan e formák fokozatos megszüntetésével, s helyettük tiszta filmes kifejezõeszközökkel (plántípusok, montázs) léphette át „õskorát (18951903) és hõskorát (1905-1914)”. A teatralitás háttérbeszorulása és az önálló filmnyelv kialakulása egy másik irodalmi forma, a lényegesen dinamikusabb (s ezáltal filmszerûbb) „filmregény” virágzásához vezetett. Ugyanakkor az irodalmiasság szívós jelenlétének legékesebb bizonyítéka a „képközi felírások” elburjánzása. Hevesy élénken tiltakozott ez utóbbiak mindent leegyszerûsítõ, szájbarágó és – ami a legfontosabb – filmszerûtlen alkalmazása ellen. A „stílustisztaság” kizárólag vizuális úton érhetõ el, minden idegen elem az esztétikai kvalitás és a gördülékeny dramaturgia rovására megy. Az igazi filmmûfaj az egymást szisztematikus elrendezettségben váltogató és („képközi felírások” nélkül) magyarázó mozgóképek önálló, egyéb mûvészeti hatásoktól független produktuma, az ami szavakkal ki nem fejezhetõ, hangjegyekbe nem önthetõ: „a filmmûvészet legédesebb gyermeke”, a burleszk, továbbá „az epikus-realisztikus tisztafilm” (Murnau: Az utolsó ember). Sokkal inkább, mint a stilizációs törekvésekkel irreális világot teremtõ, expresszionista Dr. Caligari vagy a konstruktivista Aelita. Hiszen „a Dr. Caligari, noha nagyon is filmszerû remekmû volt, nem szerves, ösztönzõ fejlõdés eredményeként állott elõ, hanem részben idegen, képzõmûvészeti és irodalmi hatásra, részben pedig, mint egyéni kísérlet, egyéni zsenialitás gyümölcse.” A „tiszta filmstílus” megteremtését célzó kísérletek közé sorolandó még a filmhíradóból és az „utazási filmbõl” kinövõ „mese nélküli”, Ruttmann, Kirszanov és Dziga Vertov fémjelezte nagyvárosi szimfónia. Akárcsak a „rajzos film”, és annak Viking Eggeling és Fernand Légen megteremtette absztrakt változata.
Hevesy könyve a mûértõ szemtanú beszámolója, személyes vallomás egy tovatûnt világról. Stílusa helyenként régies, ma már nem használt szakkifejezésekkel (is) dolgozik. Még ha néha vitába is bocsátkozhatnánk egy-egy megállapításával, ne feledjük: egy mûalkotás történelmi távlatú értékelése (vagy elutasítása) annak kortársi elemzésénél lényegesen egyszerûbb. Mindazonáltal a könyv 1994-ben is idõtálló, maradandó mûvészettörténeti tételek (szerfelett olvasmányos) hordozója. Mind a meddõ filológiai okoskodást, mind a bombasztikus szenzációhajhászást elkerüli. Sõt, ez utóbbinál mi sem áll távolabb tõle, s talán ebben gyökerezik néhány téves következtetése. Ilyen például a hollywoodi sztárszisztémának és üzletcentrikusságnak (a burleszket leszámítva) az amerikai filmmûvészet egészével történõ azonosítása. Nem ismeri fel Greta Garbo „istennõi” természetét, és Lillian Gishrõl is csak futólag tesz említést. Ez annál is meglepõbb, mivelhogy a második részben (az elsõ a film „õskora és hõskora”) elemzett nemzeti filmgyártások kapcsán a színészi játékról is pontos és tárgyilagos képet ad. (Legkiemelkedõbbet a német színészekrõl.) Griffith forradalmi jelentõségére sem érzett rá: az európai „magaskultúra” fényében Hollywood csak filmkacatokat nagyüzemben gyártó „hülyék paradicsoma” lehet. Ugyanakkor a burleszkrõl írt fejezet nemcsak a magyar, de az egyetemes filmszakirodalom remekei közé sorolandó: Chaplin és Buster Keaton, a „balga szent” megelevenednek a könyv lapjain. Remekbeszabottak az Ernst Lubitschot méltató sorok is. Akár a német némafilm értékelõ elemzése, bár Fritz Lang esetében a szerzõ nagyot tévedett: hatásvadász, közepes tehetségû rendezõnek tartotta. Mai szemmel nézve az Eizenstein-Pudovkin összehasonlítás végkövetkeztetése is vitatható. És az íriszt sem Abel Gance, hanem Griffith honosította meg a filmgrammatikában... E néhány kritikus megjegyzés azonban semmit sem von le Hevesy mûvének (maradandó) értékébõl: az olvasó a magyar nyelven hozzáférhetõ szakirodalom egyik alapkötetét tartja kezében.
HEVESY IVÁN: A NÉMAFILM EGYETEMES TÖRTÉNETE. MAGYAR FILMINTÉZET, BUDAPEST, 1993.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/02 24-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1040 |
