Kömlődi Ferenc
Hevesy könyvének újrakiadása két szempontból is rendkívül fontos: egyrészt (noha a szerző a hatvanas évek közepéig át meg átdolgozta) hiteles kordokumentum, másrészt tudományos (de tudálékos szőrszálhasogatástól mentes) elemzés az 1929-ben „elbukó” némafilmről.
Hevesy elutasítja a hangosfilmet: a kimondott szó nyelvi (és irodalmi) béklyókba veri az univerzális mozgóképet. „A hang megsemmisíti a csend gyönyörű szépségét, a beszédnél sokkalta kifejezőbb ősi pantomimet, az egyetemes művészetet, melyet kínai és indiai gyerekek egyaránt értenek” – nyilatkozta 1928-ban a szerző kedvence, Chaplin. Hevesy osztja ezt a nézetet: a Modern időkkel a némafilmkorszak végérvényesen lezárult, és a diadalmas hangosfilm egyértelmű minőségi romlást eredményez. Visszatérést a színpadi formákhoz. Holott a Lumière-fivérek elindította új művészet pontosan e formák fokozatos megszüntetésével, s helyettük tiszta filmes kifejezőeszközökkel (plántípusok, montázs) léphette át „őskorát (18951903) és hőskorát (1905-1914)”. A teatralitás háttérbeszorulása és az önálló filmnyelv kialakulása egy másik irodalmi forma, a lényegesen dinamikusabb (s ezáltal filmszerűbb) „filmregény” virágzásához vezetett. Ugyanakkor az irodalmiasság szívós jelenlétének legékesebb bizonyítéka a „képközi felírások” elburjánzása. Hevesy élénken tiltakozott ez utóbbiak mindent leegyszerűsítő, szájbarágó és – ami a legfontosabb – filmszerűtlen alkalmazása ellen. A „stílustisztaság” kizárólag vizuális úton érhető el, minden idegen elem az esztétikai kvalitás és a gördülékeny dramaturgia rovására megy. Az igazi filmműfaj az egymást szisztematikus elrendezettségben váltogató és („képközi felírások” nélkül) magyarázó mozgóképek önálló, egyéb művészeti hatásoktól független produktuma, az ami szavakkal ki nem fejezhető, hangjegyekbe nem önthető: „a filmművészet legédesebb gyermeke”, a burleszk, továbbá „az epikus-realisztikus tisztafilm” (Murnau: Az utolsó ember). Sokkal inkább, mint a stilizációs törekvésekkel irreális világot teremtő, expresszionista Dr. Caligari vagy a konstruktivista Aelita. Hiszen „a Dr. Caligari, noha nagyon is filmszerű remekmű volt, nem szerves, ösztönző fejlődés eredményeként állott elő, hanem részben idegen, képzőművészeti és irodalmi hatásra, részben pedig, mint egyéni kísérlet, egyéni zsenialitás gyümölcse.” A „tiszta filmstílus” megteremtését célzó kísérletek közé sorolandó még a filmhíradóból és az „utazási filmből” kinövő „mese nélküli”, Ruttmann, Kirszanov és Dziga Vertov fémjelezte nagyvárosi szimfónia. Akárcsak a „rajzos film”, és annak Viking Eggeling és Fernand Légen megteremtette absztrakt változata.
Hevesy könyve a műértő szemtanú beszámolója, személyes vallomás egy tovatűnt világról. Stílusa helyenként régies, ma már nem használt szakkifejezésekkel (is) dolgozik. Még ha néha vitába is bocsátkozhatnánk egy-egy megállapításával, ne feledjük: egy műalkotás történelmi távlatú értékelése (vagy elutasítása) annak kortársi elemzésénél lényegesen egyszerűbb. Mindazonáltal a könyv 1994-ben is időtálló, maradandó művészettörténeti tételek (szerfelett olvasmányos) hordozója. Mind a meddő filológiai okoskodást, mind a bombasztikus szenzációhajhászást elkerüli. Sőt, ez utóbbinál mi sem áll távolabb tőle, s talán ebben gyökerezik néhány téves következtetése. Ilyen például a hollywoodi sztárszisztémának és üzletcentrikusságnak (a burleszket leszámítva) az amerikai filmművészet egészével történő azonosítása. Nem ismeri fel Greta Garbo „istennői” természetét, és Lillian Gishről is csak futólag tesz említést. Ez annál is meglepőbb, mivelhogy a második részben (az első a film „őskora és hőskora”) elemzett nemzeti filmgyártások kapcsán a színészi játékról is pontos és tárgyilagos képet ad. (Legkiemelkedőbbet a német színészekről.) Griffith forradalmi jelentőségére sem érzett rá: az európai „magaskultúra” fényében Hollywood csak filmkacatokat nagyüzemben gyártó „hülyék paradicsoma” lehet. Ugyanakkor a burleszkről írt fejezet nemcsak a magyar, de az egyetemes filmszakirodalom remekei közé sorolandó: Chaplin és Buster Keaton, a „balga szent” megelevenednek a könyv lapjain. Remekbeszabottak az Ernst Lubitschot méltató sorok is. Akár a német némafilm értékelő elemzése, bár Fritz Lang esetében a szerző nagyot tévedett: hatásvadász, közepes tehetségű rendezőnek tartotta. Mai szemmel nézve az Eizenstein-Pudovkin összehasonlítás végkövetkeztetése is vitatható. És az íriszt sem Abel Gance, hanem Griffith honosította meg a filmgrammatikában... E néhány kritikus megjegyzés azonban semmit sem von le Hevesy művének (maradandó) értékéből: az olvasó a magyar nyelven hozzáférhető szakirodalom egyik alapkötetét tartja kezében.
HEVESY IVÁN: A NÉMAFILM EGYETEMES TÖRTÉNETE. MAGYAR FILMINTÉZET, BUDAPEST, 1993.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/02 24-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1040 |
