Barkóczi Janka
Marjane Satrapi új képregénye meglepő nyíltsággal kezeli a nemiség témáját.
Mi a feketemágia legújabb módszere az ifjú pár boldogságát megmérgező anyós leszerelésére? Miért tartja magát a Közel-Keleten az a nézet, hogy az európai férfiak nem tudják kielégíteni asszonyaikat? Milyen audiovizuális megoldásokkal lehet elhitetni leginkább, hogy a hamvas menyasszony még érintetlen szűzlány? Ilyen és még sok hasonlóan különös kérdésre ad választ Marjane Satrapi frissen megjelent bűbájos képregénye, az Asszonybeszéd.
Az Iránból Franciaországba emigrált szerzőnő neve ismerős lehet, hiszen a 2000 és 2003 között megjelentetett négy részes grafikus memoárja és a belőle készült Persepolis című rajzfilm a maga idejében világszerte nagy visszhangot keltett. A kis Márzsi eszmélkedésének története a háborús Irán és a kirekesztő Európa díszletei között szókimondásával és hipnotikus vizuális világával sokáig emlékezetes marad. A fantáziadús kislány és melegszívű családjának sorsát követő történet a frankofón területen amúgy is népszerű gyermekekhez kötődő tematikát követi, de valódi mondanivalóját ezúttal kifejezetten felnőttek számára fogalmazza meg. Bár a szerző-rendezőnő a könyvben és a filmben szintén bőven használ mesés elemeket és megmosolyogtató jeleneteket, ezek egy percig sem feledtetik a háttérben húzódó komor tényeket.
Satrapi már a Persepolis munkálataival párhuzamosan elkészítette az Asszonybeszédet, amely szintén az idősebb generációnak szóló, de a főművéhez képest jóval könnyedebb és rövidebb alkotás. A figurák, Márzsi és famíliája ismerősek, de hagyományos lineáris családregény helyett most elsősorban a nőiség nem éppen problémamentes kérdéskörében felrémlő, lazán egymáshoz fűzött sztorikat és bölcsességeket olvashatunk. Az Asszonybeszéd tehát minden, ami a Persepolisból – és a belőle készült filmadaptációból – kimaradt, kevesebb téttel és sokkal szellősebben. Különösen megdöbbentő, hogy a képregény alaphelyzete szerint egy délutáni teapartin összegyűlő különböző rendű és rangú hölgyek pletykálkodása az európai mércéhez képest meglepő nyíltsággal kezeli a nemiség témáját. A dolgot csak tetézi, hogy Satrapi repertoárja ebben a vonatkozásban egészen a megdöbbentő és sikamlós részletekig terjed. A fekete-fehér rajzok naiv egyszerűsége mégis kifejezetten ellenpontozza a szöveg minden vulgáris elemét, így a könyv végül mind szóban, mind képben a jóízlés határán belül marad. A Persepolis szigorú narrációjához képest kötetlen szerkezet a hangulaton túl a látvány különbségeiben is érezteti hatását. Szó szerint is eltűnnek a fegyelmező keretek, és a rajzok hihetetlen változatosságban tárulnak elénk. Megdöbbentőek a perspektívák, feloldódnak a képhatárok, az egyetlen szituáció végtelen nézőpontból való megörökítése terén pedig már-már bravúros rekordokat döntöget a művész.
A francia eredeti „Hímzések” (Broderies) cím egyrészt a nászéjszaka előtt műtéti úton újra összevarrt szűzhártyára utal, másrészt a beszélgetés és ábrázolás asszociatív jellegét közvetíti felénk. Nem csoda hát, ha asszonykérdésben Satrapitól nem csak feketét és fehéret, de hideget és meleget egyaránt kapunk, ahogy ez a szélsőségeiről híres Perzsiában már amúgy is lenni szokott.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/09 47-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10393 |
