Filmvilág

Nolan&Natali

Christopher Nolan

Felhő a feje fölött

A Nagy-Britanniából indult Chris Nolan negyvenéves korára az egyik legjelentősebb kortárs hollywoodi mesterré nőtte ki magát.

„Sohasem tartottam magam kifejezetten szerencsésnek; szélsőségesen pesszimista vagyok” – szólt Christopher James Nolan (sokat idézett) önmeghatározása a Batman: Kezdődik! (2005) idején. Kétségkívül furcsa kijelentés attól a rendezőtől, aki három filmmel a háta mögött (35 évesen) elnyerte a Warner bizalmát, és totális kreatív szabadságot élvezve dolgozhatott a csúcsköltségvetésű szuperhős-eposzon. Ami a szerencsét illeti: Nolan semmit sem bíz(ott) a véletlenre, alig-büdzséből készült csavaros szerzői filmjei (Követés, 1998, Memento, 2000) és a norvég Erik Skjoldberg Insomniájából (1997) forgatott értő és okos remake (Álmatlanság, 2002) bőven elegendőnek számítottak a szabad-kéz elnyeréséhez, a Batman kedvező fogadtatását követően pedig a rendező egy leheletnyivel tudatosabban építi életművét. Pesszimizmus dolgában: a brit direktor filmjeit meghatározza a borúlátó ember világképe, áthatja az életfelfogásból eredő sötét atmoszféra; a nolani dramaturgia kiindulópontja főhőseinek belső konfliktusa (személyiségzavar, az identitás válsága), mozgatója a figurák megszállottsága. És pontosan az alkotói megszállottságban, valamint a 21. századi Zeitgeist-zsánerbe burkolt (ugyanakkor szerzői megközelítést sem nélkülöző) megfogalmazásában rejlik Nolan sikere. Legyen szó amnéziás bosszúállóról (Memento), a denevéremberről, versengő viktoriánus bűvészekről (A tökéletes trükk), vagy épp álom-kémekről (Eredet), Nolan nem kevés mániával ered a nyomukba, ugyanazt a megszállottságot kutatja, ami őt is előrehajtja.

A pesszimista ember nem bízik a szerencséjében – az extrém borúlátó (legalábbis Nolan esetében) mindent megtesz annak érdekében, hogy kijátssza-kiiktassa a mázli-faktort.

Brit rendező – utalnak mind a mai napig a szaksajtóban Nolan származására (meglebegtetve ezzel némi hitchcocki hasonlóságot is). A valósághoz hozzátartozik, hogy az 1970-ben Londonban született, a brit fővárosban bölcsész diplomát szerzett Nolan angol-amerikai vegyesházasságból származik, s bár az amerikai légi utaskísérő anyuka követte a reklámszakember apát Londonba, a Nolan gyerekek sok időt töltöttek Chicagóban – első zsengéit a kis Chris részben itt forgatta apja Super8-asával. Mindennek csupán azért van jelentősége, mert Nolan éppen annyira brit, mint amennyire amerikai (és fordítva) – nem jelentett számára gondot, hogy az amerikai életformához adaptálódjon, s talán a kettős identitásnak is köszönhető, hogy a midcultban találta meg a maga helyét: ötvözte az európai szerzői szemléletet a klasszikus hollywoodi formákkal. Nem mintha ez más amerikai rendezőkre nem lenne jellemző – Nolan azonban a stúdiórendszerben készült alkotásainál is tudja tartani a szerzői színvonalat, a rá jellemző stílust és eleget tud tenni a midcult kettős igényének (szórakoztatás/személyesség).

Tulajdonképpen már első (eddig egyetlen brit) opusánál, a nevetségesen alacsony, mintegy tízezer fontos költségvetésből forgatott Követésnél (Following, 1998) is az igényes, gondolkodásra késztető szórakoztatás/szórakoztatva gondolkodtatás volt a cél. A saját szkriptből készült debüt-alkotásban egy fiatal író idegenek követésébe kezd: London utcáin keresi első regénye témáját. A „kit? meddig?” szabályrendszere hamar felborul, amikor figyelme egy sötét öltönyös alakra irányul, aki gyorsan kiszúrja követőjét. Nem véletlenül, Cobb betörő, aki rövid konfrontáció után meginvitálja az írót némi terepszemlére. A betörő életformája magával ragadja a fiatalembert, mentora tanácsára megváltoztatja külsejét és maga is betörővé válik. A bűn történetesen azért válhat vonzóvá, mert Cobb filozofikusan közelít a magántulajdon ellen elkövetett ténykedéséhez: a veszteség sokkja ráébreszti a megrabolt áldozatot, hogy átgondolja életét – hasonló eredményt szeretne elérni minden feltörekvő művész is. A cím másodlagos értelmet nyer: a névtelen író Cobb csavaros tervének áldozata, a betörő munkamódszerét követő/másoló viszi el a balhét egy alaposan kitervelt gyilkossági ügyben.

Duplacsavar, zsáner, személyesség (művészi hitvallás karöltve nem kevés pesszimizmussal) és non-lineáris történetszövés: Nolan már elsőre letette kézjegyét. A Követés neo-noirjának kedvező fogadtatása után a független filmekre szakosodott amerikai Newmarket produkciós cég felkínálta a rendezőnek a tengerentúli alkotás lehetőségét. A kisebbik Nolan fiú, Jonathan novellájából vászonra vitt Memento (2000) egy srófra jár a Követéssel – a nézői azonosulásról nem kis mértékben az elbeszélés kicsavart módja tehet. A Memento esetében: a kettős, fordított és lineáris időrendű történetszövés ütköztetésének következtében a néző éppúgy elveszettnek érzi magát, mint a felesége gyilkosát kutató, rövidtávú-memóriavesztéssel küszködő, és a megjegyezni kívánt információkat cetlikre firkáló, magárra tetováló Leonard Shelby. Nolannél darabjaira hullik a valóság, a Követéshez hasonlóan a Memento protagonistája is manipulatív erők áldozatául esik, de ehhez elengedhetetlen a figurák megszállottsága, a változtatás belső kényszere, amely végül rabigába (bűnbe, börtönbe, gyilkosságba) hajtja a vakhitű embert. Nolan két korai darabjában felsejlik a késő-kilencvenes évekbeli, kora-huszonegyedik századi ember gyarlósága: utánzás és az információval szembeni tehetetlenség. Követőket és a memória végességét feldolgozni képteleneket ugyanaz a veszély fenyegeti: esendőségükre alapozva kegyetlenül kihasználják őket.

Az esendőség kihasználása felbukkan az Álmatlanságban (Insomnia, 2002) is, a remake mégsem emiatt érdekes az alkotói életműben, hanem azért, mert Nolan itt tett először engedményeket a sztori könnyebb befogadásának érdekében. Indokolta ezt persze az is, hogy hozott anyagból dolgozott, csakhogy a norvég eredetihez képest kisebb-nagyobb mértékben változtatott a történeten és a főszereplő nyomozó személyiségvonásain, ezek pedig egyaránt hollywoodiánusabb irányba mutatnak. Az újraírást (és a kronológiai játék elhagyását) indokolja a félig-független, a Warner forgalmazói hálózatához tartozó stúdiókörnyezet (Alcon Entertainment, illetve a Steven Soderbergh és George Clooney alapította Section Eight), a korábbi opusokat jóval meghaladó büdzsé (46 millió dollár, a Memento költségének több mint ötszöröse), és a sztárok szerepeltetése (Al Pacino, Robin Williams). Az Álmatlanság ugyanakkor megmaradt okos thrillernek; a nyomozó figurájának átalakítása végső soron egyaránt kedvez a műfajnak és a protagonista–antagonista közötti pszichológiai játéknak, a kisebb hibákat pedig sikerült látvánnyal elfedni. Összességében, épp az Insomnia újrázása volt a végső bizonyíték arra, hogy Nolan érett a hollywoodi feladatokhoz – amennyiben ezek a kreativitás és a magas költségvetés párosítását jelentik.

Bush mozija. Tömören így lehetne kifejezni a Nolan-féle Batman-filmek politikai vetületét. A klasszikus (más értelmezésben: letisztult) szuperhősök is magukban hordozzák a szuperhatalom (az Egyesült Államok) bábáskodó/védelmező allegóriáját, a (Denny O’Neil és Dick Giordano ihlette) nolani (modern) denevérember azonban belső vívódása miatt nem pusztán a polgárvédő erő, de az erő felvállalásának konfliktusát is képes megmutatni. 2001. 09. 11. után négy évvel, jócskán a terrorizmus ellen indított (ekkor már széles körben visszatetszést kiváltó) háború idején Nolan leforgatta a terrorizmussal szembeni erőszak felvállalásának kálváriáját, a belső kényszerből kialakuló megszállott küzdelem himnuszát. A Batman-filmek közül elsőként Nolan irányította a figyelmet az antagonista személyiségtorzulásáról a sötét lovag privát vívódására. A gyermekkori félelem a denevérektől, majd a rettegés legyőzésének szimbóluma, a denevérjelmez: a hatalom gyakorlásához vezető út két végpontja. Miért zuhanunk? – kérdi a kútba esett (úgy is, mint Ground Zero), denevérektől halálra rémült kis Bruce-tól az apja. Meg kell tanulni felállni – válaszolja meg az oktató jellegű kérdést az idősebb Wayne, s ez a pszichológiai lecke túlmutat Batman-Bushon(-Blaieren), vonatkozik az egész, terrorizmussal fenyegetett nyugati civilizációra. Szembe kell nézni a fenyegetettséggel, hirdeti a Batman: Kezdődik! (Batman: Begins, 2005), de tartalmaz némi politikai parabolát is. Bruce Wayne mentora Henri Ducard, aki lassan ráhangolja a majdani denevérembert a fő antagonista Ra’s Al Gul elleni gyűlöletre, a valóságban Ducard maga Ra’s Al Gul. Bruce Wayne: George W. Bush? Ra’s Al Gul: Osama bin Laden (az Árnyak Ligája: a gonosz tengelye)? Ha ilyen összefüggéseket keresünk, akkor a Batman: Kezdődik! nem kevés utalást tartalmaz a Bush–Bin Laden családok vélt-valós kapcsolatára nézve.

A sötét lovag (The Dark Knight, 2008) meglépi az első Nolan-Batmant – míg a Batman: Kezdődik! az erőszakkal szembeni erőszakhoz vezető út felvázolása, A sötét lovag a már társadalmi haragot kiváltó védelmező erőszak gyakorlásának, a „hatalom” megtartásának példabeszéde. Joker figurája nem a terrorizmusra, hanem a terrorizmusból eredő totális káoszra utal, amelynek megfékezéséhez nem elegendőek az önként vállalt bosszúhadjárat korábban bevetett eszközei – a Gotham City teljes telefonhálózatát lefedő megfigyelőrendszer bevetésével még Batman segítője Lucius Fox sem ért egyet. Batman átlépi a hőst és megszállottat elválasztó vékony mezsgyét, A sötét lovag káosz és illegális rendcsinálás összeütközése – az út Guantanamóhoz, a rendteremtő erő határait feszegeti. A szuperhősből pária lesz, aki belső kényszerétől hajtva nem tud lemondani az erő gyakorlásáról, mert úgy véli, a káoszt egyedül ő (lásd a másolóinak adott választ a film nyitányában) képes megfékezni. A Batman-trilógia 2012-re tervezett zárlata a nagypolitika szempontjából így elsősorban két irányba: a totális őrület vagy a védelmező erőszakról lemondás felé mutathat. Kérdés, hogy Nolan továbbra is Bush moziját folytatja, vagy követi a politikai csapásirányt.

Úgy tűnik, két Batman-opus közé Nolan beiktat valami személyesebb, mondhatni ars poeticus darabot, ahol ismét bevetheti a kézjegyévé vált időjátékot. A Batman: Kezdődik és A sötét lovag között forgatott A tökéletes trükk (The Prestige, 2006) – ahogy arra Pápai Zsolt kritikájában rámutat (Filmvilág, 2007 január) – „bújtatott vallomás az illúzióiparról, a bűvészet örvén a moziról szól”. A júliusban bemutatott Eredetnek (Inception) is lehetséges olyasfajta olvasata, hogy az álmok apropóján a moziról (is) szól: az agyfürkész kémek éppoly tudatosan generálják a célszemély álmait, mint ahogy a filmesek manipulálják a néző fantáziáját. Ám míg A tökéletes trükk, két viaskodó bűvészével – az alkotói kreativitásra támaszkodó Angier és a technikára alapozó Borden életre-halálra vívott párbajával – némiképp A sötét lovaghoz készült előtanulmány, a bemutatkozó opus óta első ízben saját forgatókönyvből készült Eredet pszicho-sci-fije sokkal inkább a nolani életmű (kiváltképp a Hollywood előtti rövid szerzői korszak) szintézise. Az Eredet ötvözi a megszállottságot és a megtévesztést, a Követés csavaros eszű betörője visszatér – a mások álmaiban kutakodó Cobb feladata, hogy az iparmágnás Fischer agyában elültessen egy gondolatot.

A névazonosság nem a véletlen műve, a két Cobb egy tőről fakad, mindketten „illuzionisták”, megtévesztésre játszanak, és érnek célt, legyen ehhez eszköz a naiv hiszékenység kihasználása, vagy az álmok manipulálása. Az Eredet Cobbjának belső konfliktusa viszont a Mementóra rímel: Cobb képtelen feldolgozni felesége elvesztését. Aprócska poén: a kémcsapat biztonságáért felelős, egyes álomszinteken hátrahagyott őrzők mindig egy Piaf-sanzonra (Non, je ne regrette rien) tudják, mikor kell megkezdeni társaik kimozdítását a (másodlagos-harmadlagos) álomból, Cobb feleségét pedig az a Marion Cotillard alakítja, aki pont a Piaf (Olivier Dahan, 2006) címszerepével ért el átütő nemzetközi sikereket. (A sanzon és a színésznő összekapcsolásával a „nem bánok semmit” refrén is értelmezést nyer.) Felsejlik az illegális erőgyakorlás helyességének problémája is: Cobb megbízója azzal érvel, a Fischer-monopólium kiiktatásával nem csupán a versenytársak, de az egész világ csak nyerhet, elhelyezve ezzel némi utalást a Batman-problémakörre.

Az Eredet legnagyobb hibája éppenséggel az, ami az Álmatlanságban erénynek számított: az üresjáratok akcióval felpumpálása (természetesen sokkal látványosabban, ugyanakkor feleslegesen hosszan, mint a norvég remake esetében). Nolan álom-szimfóniájának zárlat előtti gyors tétele a kelleténél zavarosabbra, kizökkentően/álmosítóan elnyújtottra sikeredett, és ezzel éppen ellene dolgozik az opus zseniális megoldásának: az Eredetben valóság és álom megtévesztően hasonlatosak. Az illúzió, az álmok hihetősége a hitelességben rejlik; Nolan keretbe foglalja midcult-életművét: a (néző) kizökkentését megcélzó, gyakorta filmjei „főszereplőjévé” váló elbeszélésmód és a megtévesztésen/privát vívódáson alapuló cselekmény összehangolásával egyszerre vall moziról és ábrázolja az álmokban (információáradatban, telekommunikációban, moziban, virtuális terekben és fogyasztásban) elveszett modern ember léthelyzetét.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2010/09 20-22. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10388