Géczi Zoltán
Vincenzo Natali következetesen mindig ugyanazt a kérdést feszegeti filmjeiben: hogyan változik a személyiség súlyos nyomás alatt.
Ész, erő, szent akarat; három főerény, amely garantáltan a kárhozat útjára viszi az embert. Vincenzo Natali horrorból, tudományos fantasztikumból és görög tragédiákból táplálkozó, borderline-szindrómás filmjei kényelmetlen metaforákban regélnek az örök magányról, az alkalmazkodásra és együttműködésre képtelen ember borzalmas bukásáról.
High concept: szükségből erényt
Kezdő filmesként, kiváltképpen kanadai filmesként Vincenzo Natali nem rendelkezett komoly anyagi forrásokkal, nagystúdiós háttérrel, a star power vonzerejére kiváltképpen nem építhetett; csakis átütő erejű, eredeti ötletek színvonalas kivitelezésével tűnhetett ki kortársai közül. Elkötelezettsége a horror és a tudományos fantasztikum iránt további terheket rótt rá, hiszen a fent nevezett zsánerek minimális költségvonzata is tetemes, ezért törvényszerűen a kamaradarabok felé fordult, és az egyetlen mondatban összefoglalható, meghökkentő forgatókönyvek mellett döntött. Rendkívül ingatag talajon próbálta megvetni a lábát, hiszen az ilyesféle filmekhez egy novellista szikrázó kreativitása és egy nagyregényíró munkafegyelme szükséges, és a legapróbb hiba is sokszorosan megbosszulja magát – ő azonban remekül helytállt ezen a kényszerpályán, és a szűkös keretek között is képes volt megalapozni nemzetközi karrierjét.
Natali korai filmjei a gyönyörködtető egyszerűség és a józan rendezés diadalmas példái: akár félmaroknyi színésszel, egyetlen díszletben, fillérekből is képes volt izgalmas történeteket elmesélni. 1997-es rövidfilmje, az Elevated egy liftben játszódik, s mindössze három szereplőt mozgat, a 17 perces suspense movie fejlődését azonban másodpercnyi üresjárat sem gyengíti. Első nagyjátékfilmje, a Kocka (Cube) hét színészt helyezett egy 5 x 5 x 5 méteres térbe, és alig 20 forgatási napban, egyetlen szettben (csak a kocka világítását változtatták, hogy megtörhessék a monotonitást), 400 000 USD költségvetésből sikerült méregerős kultfilmet forgatnia, amely sötét és kompakt képeivel tovább fokozza a néző szorongását.
A Canadian Film Center hallgatójaként Natali már annyival is beérte volna, hogy gyötrelmes engedmények nélkül megvalósította nem éppen hétköznapi vízióját, és dobozba tette a filmet, a nemzetközi siker semmiképpen sem szerepelt a reálisan kitűzhető célok között. Tapasztalatai szerint még maguk a kanadaiak sem tanúsítanak komoly figyelmet a hazai produkciók iránt, miért pont a brutális mozgókép-túltermeléséről közismert Egyesült Államokban keltette volna fel egy low-budget SF/horror az emberek érdeklődését? Saját esélyeit józanon mérlegelte. „Arra gondoltam, hogy ha nem lépem túl a határidőket és tartom a költségvetést, talán valaki majd lehetővé teszi, hogy egyszer még forgathassak.” A Kocka azonban váratlan népszerűségre tett szert a nemzetközi forgalmazásban, kábeltévék vetítették és különböző DVD-kiadások születtek, az ínyencek világszerte elismeréssel nyilatkoztak róla. Amellett, hogy két folytatás is született (Hypercube, 2002; Cube Zero, 2004), a klausztrofóbiás matekhorror modern prototípusává vált, és számos filmet inspirált (Fermat’s Room, 2007; Breathing Room, 2008; The Killing Room, 2009; Exam, 2009), amelyek több-kevesebb sikerrel alkalmazták ugyanezen dramaturgiai keretet. S bár nagy volt a kísértés, Natali nem bolygatta meg a Kocka mítoszát: sem a második részben, sem az előzményben nem vállalt szerepet. Forgatott ugyan egy rövidfilmet, amely megmutatta volna az experimentális objektumon kívüli világot, de azt hosszas mérlegelés után inkább megsemmisítette, soha nem mutatta meg senkinek – bár a producerek vonzó exploitation-alapanyagot láttak az eredetiben, ő maga törekedett a mítosz sértetlen megőrzésére.
A bezártság, mint dramaturgiai elem és elsődleges feszültségforrás a rákövetkező munkájában is meghatározó motívum. A Cypher (2002) főleg technikai szempontból jelentett hatalmas előrelépést: a 7,5 milliós költségvetésből adódóan rendes díszleteket építhettek, külső felvételeket forgathattak, ismert színészeket szerződtethettek (Lucy Liu, Jeremy Northam), és ez alkalommal már a CGI utómunkára is jutott némi pénz. Natali – bár folyamatosan ír, ezáltal ekkor már több ötlete, köztük egy későbbiekben még előkerülő „genetikai horror” is megvalósításra várt – ezúttal nem saját forgatókönyvből dolgozott; beleszeretett Brian King eredeti szkriptjébe, amelyet Franz Kafka és James Bond fúziójaként szokott jellemezni (megint más olvasatban: a legjobb Philip K. Dick regény, amit a mester soha nem írt meg). A Cypher cyberpunk környezetbe helyezett személyiségválság-thriller, amelynek konfliktusa nem fizikai síkon, hanem a főszereplő tudatában bontakozik ki. Morgan Sullivant éppúgy börtönbe zárják, mint a Kocka szereplőit, csakhogy neki saját személyiségét kell meghaladnia ahhoz, hogy beteljesíthesse küldetését – a cselekmény kierőszakolt, sorozatban bekövetkező veszélyhelyzetek által katalizált, többfázisú jellemfejlődés története.
Kontrollált emberkísérletek
Natali filmjeiben nincs antagonisztikus szembenállás vagy eredendő konfliktus, a szereplők nem kívülről, a játékidőn túlról hozzák motivációikat; a klasszikus horroriskola dramaturgiai hagyománya szerint egymásra vannak utalva, kooperálniuk és alkalmazkodniuk kell, és nem utolsó sorban keményen dolgozni a túlélés érdekében. Filmjeiben következetesen ugyanazon kérdést feszegeti: hogyan változnak meg a személyiség ellenséges környezetben, szélsőséges fizikai és pszichés terhelés alatt, milyen szövetségek köttetnek és konfliktusok alakulnak ki, mely stratégia teszi lehetővé a túlélést, és melyik visz pusztulásba? Az Elevatedből egyenes ágon leszármaztatható Kocka, vagy a Nothing (2003) című, kétszereplős kamaradarab rendkívül letisztult példái ennek a tézisnek: előbbiben hat embert zár össze a gyilkos csapdák komplex, szigorú szabályok szerint működő rendszerében (mindemellett biztosítja számukra a menekülés esélyét), utóbbiban a végtelen lehetőségek biztosításával állítja kemény próba elé a két régi barátot. Az igazi ellenség sosem a rendszeren kívül van, a miértek egyik esetben sem bírnak semmiféle jelentőséggel; a hagyományos detektívszemlélet vajmi keveset segít a kelepcébe került figurákon, az okok feltárására tett kísérletek csak a csoport kohézióját bomlasztják, a megoldáshoz nem visznek közelebb. Közvetett módon erre utalnak a beszélő nevek is (a Kockában valamennyi szereplő egy híres börtön nevét viseli, például Quentin nyomozó – San Quentin), de Renn, a szökött fegyenc már az expozíciójában feltárja sorstársai előtt a nehezen kezelhető igazságot: „Ez a valódi kihívás. Saját maguktól kell megmenteniük magukat”.
Az Elrémisztő Árok mélyén
A Hibrid (Splice, 2010) Natali eddigi legnagyobb, legkényelmetlenebb és legfurcsább műve. A 30 millió dolláros büdzsével forgott film zsáneri besorolása szerint creature movie, ennek megfelelően a digitális trükkökre szánt keret túlnyomó részét a genetikai hibrid Dren figurájára fordították (a filmben bemutatott első szintetikus lények, Ginger és Fred költségvetési okokból lettek rovarbábszerű kreatúrák), aki egyenrangú partnere az őt létrehozó kutatópárnak (Adrien Brody, Sarah Polley). Drent szánt szándékkal formálták zavarba ejtően emberi figurává; ezzel a robotikában ismert Elrémisztő Árok-hatás (Uncanny Valley) kiváltására törekedtek, amely szerint egy majdnem tökéletes emberszabású robot sokkalta jobban felzaklatja és riasztja az embereket, mint egy, az emberhez kevésbé hasonuló gép. A folyamatosan átalakuló, egyre emberibbé váló lény voltaképpen a Párizs, szeretlek! (Paris, je t’aime, 2006) szkeccsében felbukkanó vámpírlány továbbgondolt változata: egyszerre szépséges és taszító, szexuálisan kihívó és zsigeri undort keltő, viselkedésében dinamikus harmóniát alkotnak az emberi és az állati jegyek. A tudományos-fantasztikus horrorként, avagy genetikai thrillerként is felcímkézett film a klasszikus Frankenstein-történet és az Oidipusz király bizarr családi drámába oltott adaptációja. A jól képzett, elhivatott genetikusokról kiderül, hogy valójában önző és torz lelkű őrültek, akik tudományos járatosságuk révén teremtik meg az eszközt saját vágyaik megvalósításához. A nő a kísérlet során felhasználja saját génállományát, anyai természetű ösztönei felülírják etikai és intellektuális dilemmáit; a laboratóriumban tervezett angyal pedig, miután kifejlődnek az érzelmei, beleszeret az „apjába”, aki feleségéhez hasonlóan maga is észbontó hibát követ el. Mindkét főszereplő mélyen emberi figura, vesztüket is az okozza, hogy képtelenek tisztán tudományos alapon mérlegelni, a dolgokat a maguk valójában látni; teremtményükre saját vágyaikat vetítik ki, s nem néznek szembe annak igazi természetével.
Az érzelgősebb hangvételű, udvariasabb mozikhoz szokott nézők perverz, vagy akár gonosz filmnek is titulálhatják a Hibridet – és ebben a kontextusban ugyancsak nehéz volna megcáfolni ezt a vádat. Merthogy Natali nem mainstream filmes, sosem válik belőle producerek által irányított stúdióalkalmazott; szemlátomást nem akar, s valószínűleg nem is tudna kommerciális mozit készíteni. Következetesen kényelmetlen, absztrakt témákat választ, történetmesélőként saját szabályait követi: kerüli a nyilvánvaló fordulatokat, nem alkalmaz egyértelmű protagonistát és antagonistát, nem tisztázza az elkövető és az áldozat személyét. Nem keveset követel a befogadótól, de cserébe sokat is ad neki – filmjei inkább szólnak a kifinomultabb ízlésű, a konvencióktól elszakadni hajlamos, nyitott gondolkodású közönségnek.
A közösségi filmes
Natali az interjúk tanulsága szerint jól fókuszált, kirívóan intelligens, az önirónia finom eszközét gyakran használó, élénk partnere a riporternek, válaszai tiszták és árnyaltak. Gyakorta hangoztatja, hogy a film csapatjáték, munkájában döntő szereppel bír a kreatív közösség, és igyekszik a legkiválóbb emberekkel kooperálni. A Kockát a Canadian Film Center diákjaként mikro-költségvetésből forgatta, a közreműködők baráti alapon vettek részt a munkában, a digitális trükköket is ingyen vállalta egy helyi stúdió (valószínűleg megérte, mert a rendező azóta is kitart a C.O.R.E. Digital Pictures mellett). A középiskolában megismert David Hewlitt az Elevated óta visszatérő szereplő filmjeiben. David Cronenberget nem csupán barátjának, de lelkes támogatójának tudhatja a Kocka bemutatója óta (a kanadai mágus „könyörtelenül gyönyörűnek és ellenállhatatlannak” nevezte a debütáló alkotást), Terry Gilliamről dokumentumfilmet forgatott (Getting Gilliam, 2005). A kísértetiesen hasonló nyomvonalon haladó, stílusos és intelligens low budget horrorfilmekkel indult Guillermo Del Toro még 2004-ben ajánlotta fel számára az együttműködést, producerként támogatta a Hibrid előkészítését, és a terjesztésben is szerepet vállalt; Natali „Dren keresztapjának” nevezi őt, s további közös munkákat tervez a mexikói származású filmessel, aki outsiderből vált a kortárs hollywoodi filmgyártás egyik fenegyerekévé.
Találkozás az Alapító Atyával
Natali számára régóta kézenfekvő lehetőség a Kocka és a Nothing trilógiává bővítése, hiszen az első epizód Dante Isteni színjátékának analógiájára a poklot, a második pedig a purgatóriumot mutatja be; a paradicsomban játszódó felvonás treatmentje Echo Beach címre hallgat, bár a közeljövőben aligha fog kivitelezési szakaszba lépni a dédelgetett projekt. Ettől függetlenül két olyan filmet is tervez, amelyek felfoghatók a Kocka folyományainak: a Tunnels egy földalatti, vertikális tagozódású térben játszódik, a J. G. Ballard (Karambol, A Nap birodalma) regénye alapján készülő High Rise pedig egy irdatlan potenciállal rendelkező történet, amelyhez képest a Hibrid csupán „egy családi Disney-film”.
A Ballard-adaptáció szédítően nagy ígéret, a rendező előtt álló feladatok legfontosabbika, amely minden bizonnyal döntő hatással lesz karrierjére, mégis egy hazai kötődésű munka. Natali az utóbbi időben William Gibsonnal folytat hosszadalmas beszélgetéseket az idestova két évtizede hervadozó Neurománc-adaptáció miatt, amelyet még a derűlátó szakmabéliek is elátkozott, illetve kivitelezhetetlen projektnek minősítenek. Bár a műfaj hívei szomorúan megkésettnek tartják az adaptációt, Natali szerint valójában most jött el annak az ideje. „Egyesek szerint a Neurománcot már nem lehet megcsinálni, mert a Mátrix és más filmek rengeteget loptak belőle, de én ezt nem így látom, alapvetően semmi gond nincs a nyúlásokkal, hiszen a könyvben hemzsegnek az absztrakt ötletek, és szükség volt ezekre a filmekre, hogy valóban megmutathassuk a Neurománc lényegét. (…) Egyszerűen szupermenő lesz ez a film.”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/09 16-18. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10387 |
