Baski Sándor
King szubjektív horrortörténeti összefoglalója 30 év késéssel jelent meg magyarul.
Amikor kiadója ’78 őszén azzal kereste meg az akkor még pályája elején járó Stephen Kinget, hogy írjon egy könyvet a horrorról, mint jelenségről, nem bólintott rá azonnal a felkérésre. „Horrorszerző vagyok – mit érdekelne engem a horror maga?” – válaszolhatta volna akár ezt is, József Attila után szabadon, hiszen ahhoz, hogy valaki aktívan és magas szinten művelje a műfajt, nem feltétlenül kell összefüggések hálójába rendezett, átadható elméleti tudással rendelkeznie az adott tárgykörről. A kettő persze nem zárja ki egymást, ahogyan azt Umberto Eco példája is tanúsítja – bár ő szemiotikusból lett bestselleríró, és nem fordítva – King viszont a legkevésbé sem esztéta-alkat. A felkérést végül azzal a kitétellel fogadta el, hogy a kivesézendő alkotások körét az 1950 és ’80 között született regényekre, filmekre, sorozatokra, rádiójátékokra szűkíti le, és vállaltan szubjektív megközelítést alkalmaz.
A majd’ 30 éve megjelent Danse Macabre helye a polcon ennek megfelelően nem a film- és irodalomelméleti kötetek, hanem King fikciós műveinek társaságában van. Nem mintha hiányoznának belőle az átgondolt, pontos elemzések, de legalább ugyanennyi, ha nem több teret szán a szerző az anekdotáknak és a személyes hangú kitérőknek. El nem ítélhető módon saját közönségének ír, könnyed, néhol kedélyeskedő hangvételben, az esztétikai terminusok és a pontos definíciók mellőzésével. Több helyen külön is hangsúlyozza, hogy untatják az általa meddőnek tartott akadémikus viták, a fantasy és a sci-fi közti határvonal meghúzását példának okáért az olvasóra bízza, miután kijelenti, hogy a „fantasy tulajdonképpen az, ami”.
A kötet első három fejezetében ennek ellenére megpróbálja a horror műfaját különböző kritériumok mentén kategorizálni. Először a hatásmechanizmusokat veszi sorra, elkülönítve a „gyomorforgatós” szintet a félelemtől („terror”), és a mélyebb, legbensőbb nézői szorongásokra rezonáló horrortól, majd megnevezi a műfaj négy alaptörténetét és archetípusát, a Vámpírt, a Farkasembert, a Kísértetet, és a Megnevezhetetlen Lényt. Mindez egyben arra is kiváló ürügyet biztosít számára, hogy a saját maga által felállított időkorlátot kicselezve Mary Shelly, Bram Stoker és R.L. Stevenson klasszikusait oldalakon keresztül elemezhesse, összevetve közben a különböző korszakokban született filmadaptációkat is.
King legelőbb is arra a kérdésre keresi a választ, amely a műfajtól viszolygó kívülállókban a leggyakrabban felmerül, vagyis, hogy miképpen lehet élvezetet találni olyan regényekben és filmekben, amelyek válogatott borzalmakkal szembesítik a közönségüket. Nem áll ellő forradalmian új teóriákkal, a jól ismert (vulgár)pszichológiai tételeket azonban rendkívül érzékletesen vezeti le. Találó hasonlata szerint „a horrorfilmek a psziché orvosi piócái, amelyek nem a rossz vért, hanem a szorongásainkat szívják le”, máshol „a tömeges lincselés modern változatának” nevezi őket, meggyőzően érvelve a műfaj eredendő konzervativizmusa mellett, hiszen „az a legfőbb célja, hogy újra megerősítse a rend erkölcsi szabályait azáltal, hogy megmutatja, milyen borzalmas dolgok történnek azokkal, akik tabuterületre merészkednek.”
Az elméleti gyorstalpaló után következnek a részletesebb műelemzések, ebből a rádiójátékok és a tévéfilmek történetét áttekintő fejezetek a legkevésbé izgalmasak, köszönhetően annak, hogy a legtöbb cím az Amerikán kívüli olvasó számára még hallomásból sem ismerős, King pedig nem tud meggyőzni arról, hogy ezek a nosztalgia-faktoron túl is figyelmet érdemelnének. A filmekkel foglalkozó fejezet jóval informatívabb, Az ördögűző, a Kamasz Frankenstein vagy A Lény kapcsán ugyanis a lehetséges társadalomkritikai és politikai értelmezésekre is kitér, A rettegés háza például, az ő olvasatában, a gazdasági válság okozta szorongásokra reagál és a kísértettörténet álcája mögött valójában az anyagi pusztulásról szól.
King mégis hazai pályán érzi magát igazán elemében, vagyis amikor az utolsó előtti fejezetben közel 200 oldalon keresztül elemzi a horrorirodalom újkori klasszikusait Peter Straub Ghost story-jától a Rosemary gyereket váron át a Hihetetlenül zsugorodó emberig. Ezek a szövegek nemcsak, hogy szellemesek és szórakoztatóak, de láthatóan több szellemi energia befektetésével készültek, mint az anekdotákkal felhígított rögtönzött filmes eszmefuttatások, ami nem meglepő, hiszen előbbiek a szerző saját irodalmi szemináriumán alapulnak.
Feltűnő hiányosságai ellenére a Danse Macabre hazai megjelentetése szó szerint hiánypótlásnak számít, magyar nyelven ugyanis most először olvasható teljes egészében a kötet. Bátran ajánlható mindazoknak, akik a horror működési mechanizmusai iránt érdeklődnek, valódi kuriózumot elsősorban mégis King rajongóinak jelent, hiszen írói módszereiről, a pályáját meghatározó gyerekkori film- és olvasmányélményeiről is vall benne, sőt egy ponton még saját művét, a Carrie-t is kielemzi, ekképpen első kézből tudhatjuk meg, mire is gondolt a költő.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/09 49-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10379 |
