Varga Zoltán
The Pianotuner of Earthquakes – angol–német–francia, 2005. Rendezte: Stephen Quay és Timothy Quay. Szereplők: Amira Casar, Gottfried John, Assumpta Serna. Forgalmazó: MOKÉP. 95 perc.
Nemcsak az élőszereplős filmművészet tart számon együtt-jegyzett testvérpár-alkotókat (megosztott vagy közösen kivitelezett rendezői, írói, produceri feladatokkal) a Taviani fivérektől Coenéken át a Dardenne-duóig, de az animációnál is találunk hasonló nyerő párosokat. A rajzfilmgyártás úttörői közé tartozó Fleischerek és az avantgárd animációban jeleskedő Whitney fivérek mellett leginkább a kortárs animáció ikercsillagát jelentő Quay-fivérek juthatnak eszünkbe. Az Amerikából jött Stephen és Timothy Quay Angliában vágtak bele az animációsfilm-készítésbe, s a nyolcvanas éveket fémjelző, elsősorban báb- és tárgyanimációt tartalmazó munkáik összetéveszthetetlen szerzői univerzumot hoztak létre – melyben feltűnő a vonzalom a kelet-európai forrásokhoz és képzeletvilághoz, legyen szó irodalomról (Franz Kafka, Bruno Schulz), zenéről (Leos Janácek, Igor Sztravinszkij) vagy filmről (Jan ©vankmajer); nyilvánvaló a kötődés a szürrealista esztétikához; csekély az elbeszélői logika érvényesülése; s mindent áthat egy rendkívül erős, klausztrofób és álomszerű atmoszféra, ahol az élő és az élettelen elemek határai nyugtalanítóan elmosódnak. Többek közt a Csendes éj-sorozat, A fésű, s kivált legismertebb rövidfilmes tételük, A krokodilusok utcája masszív, de meglehetősen szűk értő közönséget tudhat maga mögött – s alkalmasint ez mondható el az ikerpár élőszereplős egészestés filmjeiről is. Példaképükhöz, ©vankmajerhez hasonlóan a fivérek is megcélozták a nagyjátékfilmes formátumot, mentorukhoz képest egyelőre szerényebb eredményekkel: az 1995-ös, fekete-fehér Benjamenta Intézettel egy lakájképző világába és titkaiba vezettek be, a 2005-ben keltezett Földrengések zongorahangolója pedig a hatalom és a fogság, a művészetek, az álom és a vonzalom egymásba fonódó rejtelmeire épít. Az elrabolt operaénekesnő, az enigmatikus doktor és házvezetőnője, valamint a zeneautomaták hangolásának nekilátó szakember meséjében Adolfo Bioy Casares (Morel találmánya) és Jules Verne (Várkastély a Kárpátokban) motívumai keverednek, ám a hangsúly sokkal inkább a sejtelmes fényképezésre, a sajátos hangkulisszára és az animációs betétekre terelődik. Aligha meglepő, hogy a Jeunet–Caro-páros, Raul Ruiz vagy Guy Maddin szürrealista munkáira emlékeztető film producerei között Terry Gilliamet is megtaláljuk.
Extrák: Előzetes, werkfilm, képgaléria, kimaradt jelentek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/09 60-60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10374 |
