Kriston László
Korda Zoltánt (1895 – 1961) a harmadik világ egzotikumának, őshonos népei romlatlanságának imádata és a brit gyarmati uralom mély megvetése hajtotta mind rendezőként, mind magánemberként. A koronahű Alex Korda mellett a békétlen másodszülött sorsa jutott neki: düh és kisebbségi érzet.
André de Toth szerint Vincent volt a három Korda-fivér közül az igazi zseni (Fragments, De Toth on De Toth). Vincent fia, Michael Korda viszont Zoltánt tartotta a legtehetségesebbnek (A szerencse fiai). A világ azonban Alex géniusza előtt hódolt, két öccse a szülők híján pátriárka szerepét betöltő Sándor árnyékában érvényesülhetett. Zoltán fiával, a 73 éves David Korda producerrel Londonban beszéltünk.
„Szegény Zoli”
Nagy homály fedi Korda Zoltán osztrák és német éveit (1919-1928).
Soha nem beszélt róla. Zárkózott ember volt. Időnként emlegette az első világháborút. Hogy milyen keserves sora volt a hadseregben; mennyire rühellte a dermesztő hideget, de részletekbe nem ment bele. Meg vagyok róla győződve, hogy ott romlott meg az egészsége, bár gyerekkorában már volt TBC-je. Olykor meg-megnyílt, ha az első feleségéről esett szó.
Első?! Hogyhogy Michael Korda nem említi a könyvében?
Nyilván fogalma sem volt róla. Én sem tudom, ki lehetett az. (A Magyar Színházművészeti Lexikon szerint az 1902-es születésű operett-szubrett, Szokolay Olly. Egy ideig Bécsben is élt Zoltánnal. 1980-ban halt meg. – K. L.) Viharos kapcsolatuk volt. Apám egyszer úgy megharagudott rá, pisztollyal ment végig egész Budapesten, hogy megtalálja. Biztos éppen mással szórakozott. Büszkén mesélte anyámnak: ez a nőszemély egyszer úgy megkarmolta, hogy kikötözte és levágta a körmeit. Jellemző! De csak nem haragudhatott rá annyira, mert a második világháború alatt rendszeresen küldtünk neki élelmet Magyarországra.
„Szegény Zoli”, így emlegette a két fivér Zoltánt. Mindig volt valami oka, hogy perlekedjen és duzzogjon. Milyen volt családi körben?
Az igazat megvallva, nekünk, fiúknak félelmet keltő alak volt az apánk. Rettenetes indulatos személyiség volt. Hozzá kellett szoknunk, hogy olyan sokat kiabál. Én nem izgattam magam miatta, inkább szegény öcsémre hatott ez zavaróan. Csak akkor lett könnyebb neki, amikor apám öregebb lett, mert addigra valamelyest megenyhült. Apánknak megvolt a maga önálló élete. Elvonult a szobájába, és előfordult, hogy egy hétig nyomát sem láttuk! Szívesen festegetett. És gyakran ordibált telefonon Alexszel. Külön evett, mert ki nem állhatta, ha csámcsognak körülötte. A jelenlétében még egy almába sem volt szabad beleharapnom. Fel kellett vágni kis kockákra, és úgy megenni. Ha nagy ritkán együtt vacsoráztunk, ideges voltam, mert nem tudhattam, melyik harapásom hallatán kezd el üvölteni. De viszonylag kiszámíthatóak voltak a dühkitörései. Aki ismerte, tudta mire ugrik. A Shepperton stúdióban mindenki tudta, utálja, ha fütyülnek körülötte. Egy-két fiú a vágószobában mégis ezzel akarta bosszantani. Jól megkergette őket!
Ha elege lett, lelépett. Olykor elment hajókázni Alexszel, de javarészt fogalmunk sem volt róla, merre jár. Imádott hotelekben lakni. Ezekben kétségtelenül jobban érezte magát, mint otthon. Amikor visszamentünk Európába, kétévente költöztünk. Nomád szerzet volt, nem nyugodhatott. De bátorított, hogy sokat olvassak, főleg asztronómiát és földrajzot. Ha bedühödött, a sétapálcáját hadonászva megkergette anyámat, néha engem is. De nem hiszem, hogy megütött volna minket vele. Nem akarom kibírhatatlan figuraként lefesteni, mert időnként elbűvölő tudott lenni. Ilyenkor elvitt minket piknikezni, anyám nyomására. Mert ő maga nem szeretett így kirándulgatni.
Pedig a filmjei alapján azt hihetnénk, természetkedvelő lehetett.
A maga módján az volt. Néha mondogatta nekem: „David, a fene megeszi ezt az egész Beverly Hills-i filmbizniszt, én akkor lennék a legboldogabb, ha egy földút mentén ülhetnék a mezőn, majszolhatnám a szalámit, a piros paprikát, és figyelhetném, ahogy nő a búza”.
Los Angelesben kik alkották a baráti körét?
Egy nagyon magas, halkszavú úriember, akire jól emlékszem: Aldous Huxley. Nagyon kedvelte John Howard Lawsont is, akivel a Szaharát írta, és akit a mccarthyzmus idején bebörtönözték, mint a Hollywoodi Tízek egyikét. Apám amúgy többnyire a hollywoodi magyarokkal érintkezett folyamatosan. Imádta a kávéházi életet, a Sunset Boulevard-on a Little Hungary étteremben volt törzsvendég. De soha el nem vitt volna oda minket. Biztos hajkurászta a nőket is. Az emberek nagyon kedvelték. Rettentő bőkezű volt, adott annak, aki megszorult, még az ingét is elajándékozta volna, ha rajta múlik. Gyakran hazahozta a magyar cimboráit. Emlékszem egy Zsoldos nevezetűre (Zsoldos Andor újságíró, Alex pesti barátja – K. L.), és a kövér Bús-Fekete Lászlóra, az íróra, meg a feleségére, aki jó barátnője lett anyámnak (Faggyas Mária, ugyancsak író – K. L.). Aztán ott volt Vadnay Laci.
Aki nagy nőcsábász volt…
A felesége biztos tisztában volt ezzel, mert nagyon háklis volt rá. Az egyik vacsorapartin Vadnay a szemem láttára az asztal egyik végéről a másikra hajított egy kést. A feleségét próbálta eltalálni.
Édesanyja, Joan Gardner színésznő hogyan viselte el Zoltán dühkitöréseit?
Nem tudom. Ezen magam is sokat gondolkodtam. Tinédzserként ment férjhez (16 évesen – K. L.), egy nála húsz évvel idősebb férfihoz. Viktoriánus neveltetésben részesült, teljesen más környezetben nőtt fel, mint az apám. Eleinte nagyon nehéznek találhatta, hogy alkalmazkodjon, és boldogtalan volt. De idővel hallatlanul erős és független asszony vált belőle. Így tudta csak elviselni az apámat. Idővel nagyon zárkózott lett, és bizonyos értelemben szenvtelen is. Apám halála után szépen nekilátott, hogy kidobálja festményei és iratai nagy részét. Mérges is lettem miatta.
Gyerekként ön és az öccse tisztában voltak azzal, hogy apjuknak gyenge az egészsége?
Igen, sőt ami azt illeti, utólag ennek tulajdonítom az indulatos viselkedését. Állandóan fájdalom gyötörte, márpedig ha az ember fájdalmat érez a testében, akkor ingerlékeny. Ez fokozhatta haragra amúgy is hajlamos vérmérsékletét. Sokáig szenvedett bénító erejű reumától, 1956-ban az orvosok azt hitték, hogy rákja van, aztán a tüdeje mondta fel a szolgálatot. Egyik operáció követte a másikat, de az orvostudomány akkor még vajmi keveset tudott elérni. Így hát fájdalomcsillapítókon élt. A kórházban sztoikusan viselte megpróbáltatásait. Volt, hogy úgy kellett meglátogatnunk, az orvosok elmondták: talán ez az utolsó alkalom, amikor láthatjuk. De Vincent mindig azt hajtogatta: „Zoli csak hipochonder”.
Fivérek Őrzője
Charles Drazin 2004-es Korda-könyvének alcíme: „Britannia egyetlen filmmogulja”. Szerinte Alexet elsősorban kémtevékenységéért avatták lovaggá.
Tény, hogy Alex közeli kapcsolatban volt Churchillel és Brendan Brackennel (1901–1958, információs miniszter a II. világháború alatt – K. L.). Mindent, amit a London Films irodáinak fedőtevékenységéről tudok, másodkézből hallottam. Az tény, hogy a háború előtt a filmipar megbélyegzett szakma volt. Filmeket készíteni nem számított valami magasztos, művészi hivatásnak. A britek sznobként viszonyultak a szórakoztatóiparhoz, nem úgy, mint Amerikában. Következésképp a filmeseket sem ütötték lovaggá olyan könnyen…
Zoltán tett bármilyen említést a kémkedésre?
Egyszer futólag megjegyezte nekem, hogy egy másod-forgatócsoporttal az észak-afrikai partokra ment, de ez csak álca, mert amit ott csináltak, annak semmi köze nem volt a filmbizniszhez. Ennyi.
Gyerekként mekkora rálátása volt a három Korda-fivér szenvedélyes kapcsolatára?
Nem igazán avatták be a családtagokat a dolgaikba. Először is magyarul beszéltek egymás közt. Érzésem szerint nagyon is örültek neki, hogy senki sem érti őket! (nevet) A feleségeik mindig kizárva érezték magukat abból a szoros összetartozásból és közelségből, ami a három fivér között fennállt. Apám előttünk mindig védte Alexet. De nagy kedvvel csámcsogott a házasságain.
Igaz Michael Korda állítása, miszerint Zoltán az ’50-es években folyamatosan pénzt csempészett Svájcba, hogy fenntarthassák Alex fejedelmi életmódját?
Saját szememmel láttam, ahogy érkeztek a borítékok, és valahányszor felnyitott egyet, egy rakás pénzt találtunk benne. Mindhárom fivér brit alattvaló volt, és az angolok gyakran folyamodtak efféle trükkökhöz, mert a háború után csak minimális összeget, talán 20 fontot lehetett kivinni az országból. Márpedig abból aligha lehetett fedezni Alex fényűző életmódját, meg a jachtját. A három fivér mindenben segítette egymást. Érzelmekkel és jól kitömött pénzes borítékokkal egyaránt.
A békétlen másodszülött
Zoltán a stábjait is egzecíroztatta. Mindenkivel perlekedett. Alex és Vincent ezért mondta mindig: „Szegény Zoli”.
Gregory Peck úgy emlékezett apámra, mint akit a zsörtölődő filmrendezők Mount Rushmore-ján kellene megörökíteni. Ben Bogeaus producert például annyira rühellte, hogy amikor az kijött A Macomber-ügy forgatására, apám előrántotta a bicskáját, és elzavarta.
Zoltán saját pénzéből vásárolta meg Alextől Daphne Du Maurier The King’s General (1946) című könyvének megfilmesítési jogát, és éveken át bíbelődött a forgatókönyvvel. Mégsem lett belőle semmi. Miért?
Mert a ’60-as évek elejére kimentek a divatból a nagy kosztümös filmek. Richard Burtont és Elizabeth Taylort akarta megkapni a főszerepekre. Eléggé ismert mű volt ez akkoriban, rengeteget dolgozott rajta, állandóan átírta, de nem hiszem, hogy valaha sikerült olyan verziót fabrikálnia, amivel elégedett lett volna. Sokat szenvedett vele, megviselte ez a munka.
A temetésen találkoztam apám ügynökével, Paul Kohnerrel: „David, ha bármiben segíthetek, mindenképp hívj fel!”. Úgy tettem. Kézbe akartam venni a projektet, amit apám maga után hagyott. De Kohner soha nem hívott vissza. Életem egyik legkeserűbb csalódása volt. Mert akkor még nem tudtam, hogy működik a filmbiznisz.
Jelen volt Alex temetésén is, amikor kitört a botrány?
Hogyne. Milyen szörnyű befejezése volt egy nagy életútnak! Néhányan jöttek csak el a családból, Vincent nem. Két sorban haladtunk a sírbolt felé. A pap és még valaki cipelte a hamvakat. Ahogy elindultunk, Mária rárivallt Alexára: „Te ringyó! Ott rohadj meg a pokolban!”. Ami csak belefért. Angolul. Ketten majdnem összekaptak a sír fölött. Apámnak kellett szétválasztania őket. Nem emlékszem, ki más volt még ott, csak, hogy ez a szörnyűséges indulat megmételyezte az egész ceremóniát. Borzasztó élmény volt. Nem hiszem, hogy Michaelnek sikerült elkapnia a könyvében a Korda-fivérek életének lényegét. Szerencsés életek?! Ugyan már! Mindhármuk életébe jutott éppen elég szenvedés!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/09 32-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10373 |
