Deme Tamás
A szerzőpáros hitelességének titka az azonosulás azokkal az emberekkel és gondjaikkal, akiket amatőr alkotótársakként avatnak filmjeik alanyaivá.
Barátainkkal csak néztük az Uránia Nemzeti Filmszínházban ezt a ráérős könnyedséggel mikrofonhoz lépő teljesen ősz, szakállas manót – aki nem magáról beszélt, hanem filmje kis és még kisebb közreműködőit hívta a közönség elé – s csendesen eltűnődtünk: Hugó (azaz Dárday István) és örök alkotótársa, Szalai Györgyi valóban hetvenéves lenne? Végül is – nincs ebben semmi meglepő. E két rendező már harminc-negyven évvel ezelőtt is „ráérős könnyedségű” bölcs volt szemünkben, amikor a Nevelésügyi sorozatot, a Küldöttválasztást és a Jutalomutazást forgatták, vetítették. Kortársai közt Hugó autonóm „öregapó” volt, de most, hetvenévesen is kamasz. Lelki iker-társával, az örökifjú Szalai Györgyivel közösen figyelték, dokumentálták a korszak megnyomorított életeit, bizonyítva: mégiscsak élni akar az élet. Konokul lefilmezték az önmagukat másnak hazudó ideológiák őslényeit, ítélkezéshez szokott párttitkárokat, szavakkal korrumpáló, zsaroló téesz-elnököket, de volt jó szemük, szeretetük a
„megszomorítottakra és megalázottakra”, szóra bírták a megrendült kisembereket. Kemény kritikájuk volt egy szépnek és igaznak hazudott, giccses, hamis világról. Mégis, nem ítélkezni próbáltak, hanem iróniába csomagolva mutatták fel a tényeket – az ítélkezést a nézőkre bízták. Valahogy úgy viselkedtek, mint a Karácsony Sándor által leírt magyar észjárás bölcs parasztjai, akik finoman megjegyezték: – van úgy, hogy valaki „nem úgy fázik, ahogy reszket”. Dárday és Szalai nem voltak szalonforradalmárok. Nem vártak mecénásra, akik jelzi, mikor szabad mondani „ez a valaki itt egy hazudós”. „Csak” felhívták a figyelmet a hazugságbeszédekre, megmutatták, hogy a rendszer nem úgy fázik, ahogy reszket… És lehullt az álarc a pitiáner cipollákról és nérókról. Elég volt bemutatni az alany, állítmány egyeztetésére képtelen nagyembereket, lelepleződtek azok maguk bornírtságával. Az elvtársi nyökögés magáért beszélt. A nézők pedig hol ökölbeszorított kézzel nézték végig a filmet, hol meg végigröhögték az önlelepleződés dokumentumait.
Dárday István és Szalai Györgyi 1940-ben születtek, világháborús időben, majd a tizenhat éves korukban megélt forradalom, s a gerincrongáló diktatúra tapasztalatain eszmélkedve
megtanulták az értelmiségi ellenállás dörzsölt, pimasz „báját”. Ha „szövetségbe forrt szabad köztársaságok…” (a volt szovjet himnusz) hazug pátoszát óhajtották tőlük a giccses lelkű KISZ-vezérek, hát abba csomagolták a valót. De hogyan! A rendelt romantika a tettenért valósággal szembesítve tökéletes irónia lett. Az elvtársak kertitörpe-monumentalizmusán röhögött a nép.
Az „Üvöltés” beat-nemzedék utódai (vagy a ’68-as lázadó diákok magyar társai) feltalálták a fanyar filmes forradalmat. A pengefinom iróniától leestek a fügefalevelek. Dárdayék lelke rokon az abszurd írókéval, a raktárossá lefokozott filozófusok gondolkodásmódjával (lásd Hamvas Bélát), de rokonai a cinéma verité követőinek, a faluház-építő népművelőknek, hóhérokkal élcelődő elítélteknek és Sarkadi megrendült életérzésének is. Mintha együtt látnánk bennük Beckett szikár lehetetlenségeit, Vian vitriolos groteszkjét, Menzel karikatúráit, Walraff izzó leleplezéseit és egy megcsúfolt ünnepeit sirató, ideáit féltő kisfiút. Dárday megbotránkozó és fintorgó, vastagon káromkodó és ironizálva udvariaskodó, a komolykodókból hülyét csináló, de az igazán komoly sérültekkel együtt síró, jó nevelést kapott arisztokrata vagány. Szalai finom lélekelemző, empátiával gyógyító egyéniség.
Lázadásaik formai jegyekben is megjelentek. A sültrealista képrögzítés helyett használták az ironizáló dokumentum-játékfilmet, s a hosszúfilmet. Az amatőr szereplők bevonását, ezt a mások által sokszor kipróbált hatást megújították – olyan önmagukat átadó kisemberekkel, ajándékozva meg a nézőket, mint a Filmregény, a Nevelésügyi sorozat, a Jutalomutazás,Fogadalomtétel, Küldöttválasztás, Tékozló nélkülözés, Rongyos hercegnő, Átváltozás, A dokumentátor,Nyugattól Keletre, vagy a Nemzeti zarándoklat felejthetetlen szereplői.
A filmográfia adatai magukért beszélnek. Dárday és Szalai általam összeszámolt eddigi filmes
életműve harminchat filmet jelent. Saját rendezésű, közös filmjük huszonegy alkotás. Ezt azok számára érdemes leírni, akik nem ismerik eléggé a hazai dokumentumfilmgyártás súlyos terhekkel, örökös hátránnyal küszködő helyzetét, elmúlt évtizedeit, amelyekben Dárdayék művei megszülettek. Sohasem ölelte őket magához hatalom. Nem hajlongtak a kultúra hiú, ravasz diktátorai előtt. A hajlongóknak a kegyenc-lét jutott, Dárdayéknak maradt a jellem. Legnagyobb alkotói érdemüket (magatartásuk mellett) egy nem tipikusan „filmes” újításban látom. Kiemelkedő alkotói értékük a társaslélektani előkészítés. Az együtt élő azonosulás. Életmódjukról, az élet minőségéhez való viszonyukról, empátiás alkotói érzékenységükről szólok. Megszokták (másokat is rászoktattak), hogy dokumentumot az adott terepen csak akkor kezdik el készíteni, ha már a kamerabeállítás előtt jelen vannak, együtt élnek, laknak, esznek azokkal, akiket amatőr alkotótársakként avatnak filmjeik alanyaivá. Mintha a ’30-as évek szociográfusait, vagy saját kortársaikat, a ’70-es évek életmód-kutatóit látnánk módszerükben. Az amatőrök bevonása nem divat volt számukra. Mindenki tudja – verejtékesen nehéz művészfilmet, művészi színházat készíteni amatőrökkel. Dárday és Szalai finom lelki érzékkel kereste s találta meg azokat a szereplőket, akik hitelesen hozták nyomorukat, örömüket. A képlet fordítva is igaz: játékfilmjeikben Dárdayék olyan hiteles azonosulással bújtak hőseik életébe, ahogyan azt Flaubertnél, Tolsztojnál leírták a klasszikus irodalomtudósok, de valamit ehhez még hozzátettek. A résztvevő megfigyelés érzékenységét. Saját szavaikkal jelölve: „Helyzetkép” minden alkotásuk. És „Harcmodor” van minden munkájuk mélyén. Rávezetik a nézőt az alap-felismerésre, miként a Márairól szóló művükben, ahol elhangzik: „Minden másképpen van”.
Időben visszafelé haladva nézhetjük filmjeik értékelését: a minap ünnepelte szűnni nem akaró örömmel a Nemzeti zarándoklat alkotótársulatát az a többnyire vidékiekből álló közönség, amely saját életét láthatta viszont a remény dokumentumaiban. Ugyanebben a moziban volt pár éve a Falurombolás bemutatója is, ahol a premiert az utolsó pillanatban még zsarolással próbálta megakadályozni a Magyar Posta akkori vezetője, későbbi miniszter, akinek nevéhez fűződnek a hazai postabezárások. Két, számomra kiemelkedő Dárday–Szalai-filmmel tudnám
felfedeztetni filmjeik titkát. A két különleges alkotás a Mihályfi Lászlóval, Vitézy Lászlóval és Wilt Pállal közös Nevelésügyi sorozat, valamint a Márai utolsó hónapjait bemutató Az emigráns – amely kulcsfilm. Jelképiségéből megérthető a magyarság 1956 utáni életérzése és az emigráció tragédiája. Többet mond el a magyar történelem áldozatairól, mint tucatnyi tanulmány. Savát-borsát nemcsak a keserű történelmi tények, hanem a hatalmas empátiával bemutatott testi-lelki rezdülések és a hiteles életjelenségek adják. Évődésekből hogy alakul ki az értetlenség dühe. Mihez kezd egy lelkébe roskadt értelmiségi, ha társa tehetetlen, földön fekvő testét kell felemelni. Mit összegez az ember, amikor már messze túl van az összegezhetetlen élet múltidején és készül a nemlétbe csomagolni magát. Az emigráns alcíme sokat elmond: „minden másképp van”. Ez Dárdayék mottója.
A sokat tapasztalt filmalkotók nagy beismerése ez. Másképp történt a história, mint ahogy azt a történészek nagy része gondolja. Másként működött a Balázs Béla Stúdió is, mint ahogy a róla szóló kiállítások mutatják. Más elveket hirdetett filmeseink némelyike (méltán híres filmjeiben), míg elveivel teljes ellentétes módon élt. (Ahogy a nagy beat-szövegíró szellemes dala megüzente: „A hatalom szeretete/ nem a szeretet hatalma”.) Dokumentumfilmes alkotó-párosunk művei is különböznek a szokott minősítésektől, kilógnak az esztéták dobozaiból.
Dárday–Szalai másik nagy alkotását, a Nevelésügyi sorozatot negyedfél évtized távolából azért érdemes felidézni, mert egy mindmáig egyedülálló hazai közművelődési kísérletet indítottak el vele. Itt személyes élményeimet idézhetem, hiszen e kísérletben kutatóként magam is részt vettem. A „társadalmi forgalmazás” lényege: az adott társadalmi csoportról elkészített dokumentumfilmet ugyanazon rétegből való nézőknek úgy vetítik, hogy a vetítés helye egyúttal a célközönség munkahelye legyen (jelen esetben egy iskola), annak vezetőivel, (igazgatóval, párttitkárral). A vetítés után csaknem mindenki ott maradt a rendezővel is gazdagított közönség-találkozón, ahol a vitát animáló beszélgetésvezető magnón rögzítette a közönség hozzászólásait (a beszélők védelmében). Nem mellékes: ezen dokumentumfilmek
problémakeresők, tényfeltárók, konfliktusmegoldók voltak. Megrendítő jeleneteknek voltam tanúja. A katartikus jelenetek nem a filmen, hanem az élet valóságában voltak megrázóak.
Eltörölhetetlenül bennem él az a közönségtalálkozó, amelyet fővárosi egyik elitiskolájában
szerveztünk. A pedagógusok szakmai, emberi megaláztatásáról, nyomoráról szóló film után a rendezőkkel együtt fogadtuk a hozzászólásokat (az igazgató és a párttitkár jelenlétében). Az
első hozzászóló kincstári hozsannázással üdvözölte a filmet. A második elmondta, hogy súlyos gondokat mutatott be a film, s milyen nagy szerencse, hogy őrájuk, erre a testületre mindez nem érvényes, ők az ilyet nem ismerik. A negyedik hozzászóló szúrós hangon rákérdezett: a rendező elvtársak honnan kaptak engedélyt ennek a filmek a leforgatásához?
S honnan kaptak engedélyt, hogy ebbe az iskolába ezt elhozzák ezt a lehetetlenséget, amihez semmi közük. Az ötödik hozzászóló nagy lélegzetet vett és elcsukló hangon így szólt: „Az előttem szólók egyike sem mondott igazat. A szólamaink hazugságok. Mi igenis, mind ilyenek vagyunk, mint amilyenek a film szereplői. Azonosak kínjaink, megoldatlan gondjaink” – és zokogott.
Csendesen kimondható a következtetés: ezek a lélektől-lélekig ható filmek egyértelműen
előkészítői voltak a társadalmi változásnak is. A volt elvtársi zsargonnal szólva – fellazító alkotások voltak. Így igaz. Fellazították a szigorúan ellenőrzött munkahelyi testületeket. Lázítottak? Lehet. De azt finoman. Nem üvöltve, nem lopva, hanem „csak” tükröt tartva.
A rendszerváltozás befejezetlen művének részeihez sorolhatók Dárdayék befejezetlen művei. A társadalmi forgalmazás sem került méltó helyére a magyar kultúrában. Ugyanaz a helyzet, mint az immár andragógiának (felnőttképzésnek) nevezett közművelődésben. Ahogy egy témánkat érintő könyv címe szólt: „A szabadművelődéstől a közösségi művelődésig” – sok
rejtett kulturális érték kívánkozik a megismerés (és elismerés) világosságára. Klebelsberg
iskolalétesítéseitől Szent-Györgyi Albert, Kodály Zoltán, Karácsony Sándor, Sík Sándor együttműködésén át a most elhunyt Beke Pál népművelő kezdeményezéseiig, a faluházakig, amelyeket Makovecz Imre tervei teremtettek. Vagy gondolhatunk olyan civil mozgalmakra, mint amilyet a lakitelki népfőiskola közösségszervezői tartanak életben, a civil közösségi házak ügyére, a falujukat, földjüket, kispostáikat, vasútjukat, természeti, gondolkodásukat megvédő kisközösségek, környezetvédők, civil egyesületek mozgalmára. Mindezen „rejtett” érték az emberi tisztesség és érték nevében igényli a figyelmet. Velük, róluk és értük készültek Dárday István és Szalai Györgyi filmjei. Amelyek emberséget (és a megvédéséhez
szükséges harcmodort) tanítják. Mert minden másképp van.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/09 23-24. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10372 |
